Kálmánhoz és Olgához vendégségbe érkezik Levente és Zita. A két negyvenes páros Kálmán névnapját készül ünnepelni, de az egyre sűrűsödő koccintások mentén gyorsan felsejlenek a már nehezen titkolható párkapcsolati nehézségek. Nagyjából erről szól a Kálmán-nap című film, amely a palicsi filmfesztivál fő versenyprogramjában kapott helyet. A film rendezője és egyik főszereplője Hajdu Szabolcs, a Kálmán-nap pedig az ún. kapcsolati trilógiájának a második része, az első az Ernelláék Farkaséknál volt, és szintén a színpadról került a filmvászonra. Míg az Ernelláék Farkaséknál című filmben a konfliktusok a gyermeknevelés körül forogtak, a Kálmán-napban az intimitás és a szexualitás hiányából fakadó feszültségek és morális dilemmák jutnak a középpontba. A történet megtévesztően egyszerű és hétköznapi, amit az apró részletek tesznek lenyűgözővé – ezt is megtudhattuk a film beharangozójából.
Hajdu Szabolcs több ízben volt a palicsi filmfesztivál vendége, több filmjét is vetítették, a nézők korábban megtekinthették a Macerás ügyek, a Fehér tenyér, a Bibliothéque Pascal, a Délibáb és az Ernelláék Farkaséknál című filmjeit is. Sőt, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Desiré fesztiválján a trilógia színpadi verzióit is láthattuk, illetve az Ernelláék Farkaséknál, a Kálmán-nap és az Egy százalék indián című produkciókat. Ebből is kiderülhet, hogy Hajdu Szabolcs filmjeit és előadásait szereti a szabadkai közönség. A rendező forgatás miatt ezúttal nem tudott jelen lenni a palicsi vetítésen, eljött viszont Bántó Csaba operatőr és Szabó Domokos, a Kálmán-nap egyik szereplője.
A kamerák mögött
Bántó Csaba operatőrtől először is azt tudhattuk meg, hogy a harmadik film utómunkálatainak a befejezésénél tartanak, így nem is kell sok, és összeáll a trilógia.
Hogyan látod, egyenként is nézhetőek ezek a filmek, vagy igazán csak együtt érdemes?
– Mondhatni, hogy cselekményszinten akár kapcsolódnak egymáshoz, de nézhetőek és teljesen értelmezhetőek külön-külön is. Amennyi a hasonlóság bennük, pont annyi, vagy még sokkal több a különbség is. Úgy vizionálom, hogy három, öt vagy tíz év múlva, sokkal inkább egységként kezelik majd, hiszen van neki egy íve is. A film valójában a rendező és a körülötte levő emberek életének szeleteit ragadja ki.
Mikor kezdtetek együtt dolgozni Hajdu Szabolccsal?
– Az Ernelláék Farkaséknál készítésének a vége felé csatlakoztam a csapathoz operatőrként. Ez egy különleges közös munka volt, főleg a technikai részről eddig nem látott vagy nem szokványos formában. Szabolcs akkoriban egyetemen tanított, és a filmet egy operatőr osztállyal kezdte el forgatni, felosztva napokra, a saját lakásában. Én a pótforgatásnál csatlakoztam hozzájuk, és szerencsémre itt maradtam. A színházi előadásokról készült filmek mellett pedig volt egy nagyjátékfilm is, amit együtt készítettünk.
Az Erneállék Farkaséknál és a Kálmán-nap is bensőséges, személyes hangulatú. Operatőrként ez milyen hozzáállást igényelt?
– A forma miatt is ilyen személyesek, amiért kamaradarabból lettek kibontva, átírva filmes forgatókönyvé, majd pedig filmes vizualitás igényével feldolgozva. Sokat beszélgettünk arról, hogy az előadás hogyan legyen áthelyezve a vászonra, hogyan legyen több ez az alkotás, mint egy lefilmezett színház, holott a közeg mégiscsak az. Úgyhogy megpróbáltunk olyan formanyelvekkel dolgozni, amik a film sajátosságai, amiktől a film eltávolodik a színháztól. Alapvetően Szabolcsból indultam ki, mivel úgymond ő az egész szülőatyja, a film rendezője és a színésze is. Látja az egészet kívülről és belülről is. Pontosan tudja, mit mivel akar kifejezni, mire helyezné a hangsúlyt, hol találhatók azok a finom kis részletek, amelyeket fontosnak tart és ki szeretné emelni. Ezekhez kapcsolódtam, igyekeztem javaslatokat tenni, lehetőleg minél jobbakat, és találó megoldásokkal előállni. Persze mindennek az alapja az, amit ő megír, az a legfontosabb. Egyébként nagyon ritkán fordult elő, hogy elbeszéltünk egymás mellett, és két különböző képet láttunk magunk előtt, annyira egyértelműen ír le mindent. Szerencsésnek mondhatom magamat, könnyű Szabolccsal dolgoznom, mert pontosan fogalmaz, úgy a szöveget, mint képeket illetően. Ezt próbálom technikailag segíteni, ha úgy tetszik még szebb csomagolásba tenni.
A kamerák előtt
Szabó Domokost több filmben láthattuk, és Hajdu Szabolcsnak is több filmjében játszott.
– Tizenegy éves kora óta ismerem. Vele dolgoztam a legtöbbet. Színházon kívül is. Azt szoktuk viccből mondani, hogy nem a barátom, hanem a munkatársam, mintha az lenne a mélyebb dolog. Annyira jól ismerjük egymást, és ez annyira előre tudja mozdítani a munkát, hogy mi is elcsodálkozunk. Jó az, amikor valami fejlődik, hogy mindig mehetünk tovább. Ez pedig a többi munkámra is kihat, a maximalizmusomat maximalizálja tulajdonképpen. Nem várhatom el persze mindenkitől azt, amit Szabolcstól, de gondolom ezzel ő is így van. Ugyanakkor erre törekszünk, mert ha ez velünk működik, akkor miért ne működne mással is?
Neked milyen volt dolgozni ezen a színház és film mezsgyéjén mozgó alkotáson?
– Mindenkinek csak javasolni tudom azt, hogy próbálja ki, és dolgozzon így. Megvalósítjuk a színházat és filmmé tesszük. Ez nagyon érdekes és értékes tapasztalatot hozott. A film kiegészíti a színházat, a színház pedig a filmet, hihetetlen volt ez megtapasztalni. A kettő együtt pedig csodákra képes.
Elég sok filmben játszottál…
– Főleg Szabolccsal, és számomra ezek nagyon fontos munkák. Szerencsésnek mondhatom magamat, annak ellenére is, hogy ez ilyen fajta filmezés nincs igazán támogatva.
Hogyan tekintesz a független alkotómunkára?
– Számomra a szabadság rendkívül fontos, viszont a szabadság egy nagy korlát is, főleg, ha a művészetről beszélünk. Ha nincsenek, akik támogatnak a háttérben, akkor leírhatod magadat. Engem tart hátulról egy támogató család, és ez mindennél fontosabb a számomra. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy teremtsenek közösségeket, mikroközösségeket, és dolgozzanak.
Mi a helyzet a színházzal?
– Gyerekszínészként kezdtem, mondhatni beleszülettem a színház világába, és szerintem már akkor eldőlt, hogy színész leszek. Alapvetően színházi színész vagyok. Amikor Szabolcs elkezdett filmmel foglalkozni, akkor ebbe együtt tanultunk bele. Azután volt egy időszak, amikor kicsit többet filmeztünk, majd pedig visszajött a színház, és saját társulatokat alakítottunk. Alapvetően én egy jó öreg ripacs bohóc vagyok, ami nem látszik a filmeken, mert ezek nagyon drámai alakítások, de igen, egy klasszikus bohóc vagyok. Nem jellemző rám, hogy nagyon hajtanám magamat, vagy hajtanék egy szerepálomra. Most már különösen nem, ahogy úgy érzem idősödöm és megnyugodtam.
És gondolom azt se akarod, hogy a nagy hajtásban az élet elmenjen melletted, és ne lehess a családoddal…
– Nagyon fontos amit mondasz, sok kollégámon pont ezt látom. Óriási szerencsém van, hogy láttam felnőni a három gyerekemet, részt vállalhattam a nevelésükben, velük lehettem. Nekem nagyon fontos az is, hogy tudjak lavírozni, megfeleljek otthon és a színházban is, és legyen ehhez hátterem. Ez ötven-ötven százalékban fontos, nem tudnám másképp csinálni. Nem tudnék harminc-negyven évet ugyanabban a színházban tölteni. Szükségem van további inspirációra.
Fejhallgatót látok rajtad, mit hallgatsz?
– Mindent. Punkot, jazzt, ami épp foglalkoztat, most épp neue deutsche wellét, régi német popslágereket. Die Ärzte, Hubert Kah, ilyesmi. Ez egy nagyon érdekes zenei korszak volt.
Nyitókép: Bántó Csaba és Szabó Domokos Palicson (Lukács Melinda felvétele)
