Rendhagyó irodalmi estet tartottak a magyarkanizsai József Attila Könyvtárban csütörtökön. A magyar–szerb irodalmi kapcsolatokról beszéltek egy órán keresztül a zentai vendégek: Baráth László és Petar Terzić.
A kétnyelvű diskurzust Lengyel Klementina szavalatai egészítették ki, úgy, hogy a közönség egy igazi kuriózumszámba menő műsor részese lehetett, és a szintén kétnyelvű hallgatóság figyelme egy pillanatig sem lankadt.
A nemzetek együttéléséről, a vajdasági szimbiózisról, melyben élünk, a két irodalomkedvelő előadó olyan gördülékenyen beszélt, tiszteletben tartva és dicsérve is egymás kultúráját, hogy azt érezhette a résztvevő, össze is olvad időnként a két barátság. A szerb és magyar kapcsolat ötszáz év után talán most a legjobb, de a központi témát a 19. század irodalma képezte. A magyar embert a szerb szemével és fordítva is láttatták a politikát kerülő beszélgetés során. A tájunkon élő két nép történelmi és irodalmi összefonódását az ő szemszögükből látni annyit tett, mint két, sok tudást birtokló és azt továbbadó ember ajándéka.
A tartományi nemzeti közösségi titkárság által támogatott irodalmi fórum létrejöttéről Baráth László beszélt lapunknak:
– Történész fiam javaslatára, aki emlékeztetett arra, hogy sok évszázad után elmondható, soha nem volt ennyire egymásra borulva a két nemzet, ha egy csepp is a tengerben, de készítsünk egy ilyen előadást, ami egymás értékeit is hivatott bemutatni. Ez a magyarkanizsai az ötödik állomásunk, s el kell mondanom, nem akadémiai színvonalra törekszünk, de egy művészeti körökre is apelláló előadás a miénk. Jelen korunkban csendes együttélésben vagyunk. A bejáródott stílusok, a szókincs keresése számomra egy nagy rébusz volt. A magyar nyelv kimondhatóan is gazdagabb szókincsben, ez is érdekelt. A kétnyelvűség azonban gazdagítja a népet és a nemzetet, itt nyilvánul meg.
Az est folyamán hallhatóak volt nagyjaink: Arany, Petőfi, József Attila szerb fordításban is, de szó volt a szerbek magyarul is olvasható, még kevésbé ismert vagy már elfeledett íróiról, így még kedvet is kaphattak a jelenlevők az olvasáshoz, például Jakov Ignjatovićnak a Večiti mladoženja, avagy Az örök vőlegény című regénye ízelítőjének kapcsán. A Magyarországon született szentendrei szerb író tipikus példája annak a kettősségnek, amely örök feladat elé állítja az embert, akiben, ha alkot a lélek, mindez megfér.
