Nem kívánok idegen tollakkal ékeskedni, az írás egy 1979-es film magyar címe, ez volt Peter Sellers egyik utolsó szerepe. Jerzy Kosinski Being There (1970) című könyvéből készült igazi nagy film volt.
Akkor tehát neki is meg kell köszönnünk, hogy megírta ezt a magyarul Karrier címet viselő szatirikus regényt, neki: Jerzy Kosinskinek. Nélküle nem ismerhettük volna meg Mister Chanse-t, a kertészt, akit az utolérhetetlen és felejthetetlen Peter Sellers alakított.
Nem tudom, mi értelme van olyan filmekről beszélni, amelyekre már alig emlékszik valaki, olyan írókról írni, akiket az égig emeltek, aztán porig aláztak, mígnem egy rövid mozdulattal véget nem vetett az egész cirkusznak. Hacsak az a végeláthatatlan folyamat nem maga az értelem, ami Homérosz óta gyönyörű fogságában tartja az emberek egy részét.
Elnézést, eufemizmussal éltem. Pontosabban csúsztattam és hazudtam néhány sorral feljebb. Nem akartam részletezni, miként vetett véget az életének. Ezért hazudtam azt, hogy egy rövid mozdulattal.
Mert amire a leginkább szükségünk van, az az emberi méltóság.
Feltételezem, Kosinski önmaga számára választott fájdalmas, kegyetlen halála, amivel 1991-ben véget vetett a földi cirkusznak, összefüggésben áll az életével és botrányaival, kiszolgáltatott, szerencsétlen gyermekkorával, a hatévesen kóborló, zsidó kisfiúval, akit a szülei úgy akartak megmenteni, hogy elküldték maguktól.
Talán egész életében nem tett mást, mint önmagát büntette ezért?
Jerzy Kosinski élete és halála lehetne tipikus sors.
Lehetne írói sors, zsidósors, zsidó-írói sors.
De én úgy hiszem, elsősorban és mindenekfelett: emberi sors.
Ehhez olyan sok mindent lehetne még hozzáfűzni: balos ideológia, amivel összefér, amibe belefér a luxus, a fényűzés, a nagyvilági élet – hibák, gyöngeségek és küzdelmek: mind az élet velejárói, az emberség példái.
Jerzy Kosinski élete lehetne a hamisság és hazugság, irodalmi munkássága a plágium példája, halála pedig menekülés a – modern szóval élve – karaktergyilkos leleplezők hada elől.
Nevetséges feltételezések.
Kezdjük talán azzal, hogy a karaktergyilkossághoz karakter is kell, ez a minimum. Mert anélkül nincs kit legyilkolni. A tett végrehajtója esetében a karakter nem nélkülözhetetlen, elegendőek a fröcsögő szavak.
Ha azt mondom, nevetséges feltételezések, ezzel talán azt állítom, hogy Jerzy Kosinskivel ezt azért nem tették meg, mert nem volt karaktere? Ellenkezőleg. Olyannyira volt, hogy mindvégig uralta a helyzeteket, a szó átvitt és valódi értelmében. Olvasva őt és olvasva a róla szóló szövegeket, így tűnik.
Amiben bizonyosak lehetünk, az az, hogy egyetlen dologgal nem tudott, nem bírt, nem akart megbirkózni: a benne lakó hatéves kisfiúval, aki ott kóborol faluról falura, megnémulva, elárulva, nélkülözve, az emberi jóságnak és gonoszságnak kiszolgáltatva.
Megmenthető-e a szülők által 1939-ben egy zsidó gyermek olyképpen, hogy a halál elől, az életéért elküldik őt maguktól a szülei?
Akkor olvastam a Festett madár című regényt, amikor megjelent magyarul: 1990-ben. Egy széteső ország peremén, egy kopogó háború közelében. Nem volt válaszom, ma sincs.
Akkor néztem a Being There című Kosinski-regényből készült filmet, amikor nálunk bemutatták a moziban, Szabadkán, valamikor a 80-as években. Aztán a Katolikus portán Újvidéken, immár egyetemistaként, újra és újra.
Peter Sellers Mr. Chanse-e, Jerzy Kosinski szatirikus regényének szerencsétlen hőse, jelenünk valósággá vált rémálma, csak lágy verzióban, művészi tökélyre fejlesztve.
A kertészt, akiből a sors és az élet politikust farag a regényírónak köszönhetően, mondták már a kritikusok félkegyelműnek, miközben inkább együgyű, gyermeteg. Sorsa, kiszolgáltatottsága és pályája az íróéhoz hasonló: ha másként, ha máshogy, de a Festett madár szerencsétlen és remegő gyermekével találkozunk, aki azonban túlélő: „Jerzy Kosinski 1991-ben öngyilkos lett – halálos adag barbiturátszármazékot vett be alkohollal, majd a feje köré csavart egy nejlonszatyrot, melyet akkurátusan leragasztott a nyakánál, s végül befeküdt meghalni egy kád vízbe. Úgy tűnik, biztosra akart menni – talán tudta, mi mindent képes túlélni egy ember.” (Kovács Bálint)
A túlélő nem az, aki véletlenül megmarad, hanem az, aki kibírja. Az életet és/vagy a halált. Tanulság pedig nincs.
A filmnézésnek, az olvasásnak, amiképpen az életnek nem okvetlenül kell, hogy legyen tanulsága. Ezt csak a számonkérő természetű emberek hiszik másként, de ez legyen az ő gondjuk.
Azonban a filmnézés, akárcsak az olvasás, roppant meglepetésekkel, örömökkel tud szolgálni, a befogadás jelentette élménnyel. Ami mégiscsak az élet sója, ha van hozzá türelmünk és erőnk (szimpla Shakespeare-élmény).
Kosinskinek egy ideig volt türelme és ereje, aztán újratervezte Isten helyett az életét.
Talán azért, mert ő nem, nemcsak befogadó volt, hanem egy személyben megformáló és alkotó is, főszereplő, hős és ideológus, miközben mindvégig ott kuksolt benne az a hatéves kisfiú: ez a befogadás túl sok élmény volt egy élethez. Még egy amerikaivá tett élethez is.
A napokban elolvastam a Being There-t. Nem mondom, hogy nem kutakodtam a magyar verzió után, de ez hiábavaló volt ott, ahol megtehettem, tehát eredetiben olvastam, döcögősen, szótárazva is, képernyőről. Aztán újra megnéztem a filmet.
És az a helyzet, hogy Jerzy Kosinski pontosan látta és láttatta: bárkiből lehet politikus, de nem mindenkiből lehet ember.
Tanulság nincs, művészi élmény van. Ezért kell megköszönnünk a szüleinek, hogy megmenekült a pokolból, Mr. Kosinski. Mert megmutatta nekünk a másik poklot, amit mostanságra teljesítettek ki a világban azok, akiket Ön, Mr. Kosinski, könyvei tanúsága és a – Peter Sellers megformálta – kertésze szerint igencsak megvetett.
*Babits Mihály: A lótusz-evők + Tennyson Karének
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
