Milyen a jó tankönyv? Milyen kiadványt érdemes a képernyők előtt felnövő generációk kezébe adni? Ez mindig aktuális téma. S akárhányszor szóba kerül, sok pedagógus, diák, szülő számára bizonyára pozitív példaként jelenik meg Fűzfa Balázs képekben, kreatív feladatokban gazdag irodalomtankönyv-sorozata. Fűzfa Balázs kivitelben és tartalmilag is rendhagyó irodalomtankönyv-sorozata 2007-től 2011-ig készült. Már a borítók is rendhagyóak: a kilencedikeseknek szólón például ott látható egymás mellett a kőtábla, a kézzel írott kódex, az e-könyv, az érintőképernyős telefon, a Facebook, a Skype logója, ami azt üzeni, hogy nyitni kell, ideje a papíralapú tanítás mellé bevonni a világháló adta lehetőségeket is. A tankönyvekről Fűzfa Balázzsal beszélgettünk.
Melyek voltak a legfontosabb szempontok, elvek, amikor az irodalomkönyvek megírásába kezdett?
– Mindenekelőtt olyan irodalomtankönyveket képzeltem el, amelyek nem unalmasak. Amelyet nem dob sutba a diák, s amelyet akár még a szüleinek is örömmel megmutat, s amelyekből akár együtt is megnéznek néhány oldalt. Szóval olyan könyveket gondoltam el, amelyeket a gyerekek örömmel hordanak magukkal, és örömmel olvasnak, nézegetnek – akár szabadidejükben is (na jó, ez azért túlzás, ilyesmit nem várhatunk el egy diáktól…). E koncepcióhoz úgy kellett kitalálni a tankönyvek formátumát, hogy az illeszkedjék a 14–18 éves korosztály világához, azaz egy képernyőkultúrán felnőtt nemzedék számára se legyen színtelen-szagtalan. Nyilvánvaló, hogy rengeteg kép kell egy ilyen könyvbe és sokféle szöveg. Az alapkoncepciómnak eleve része volt, hogy könyveimben egyszerre, egymás mellett jelenjen meg a szépirodalmi alkotás, a tankönyvszerzői szöveg, továbbá a szakirodalom, illetve a kérdés, feladat is. E négy alaptípushoz találtuk ki a hasábokat, szövegdobozokat, azaz a látvány fő elemeit. De ugyanígy fontosak az élőfejek vagy a Ráadás-fejezetek is – amelyek szintén más arculatot kaptak. Persze az sem lett volna szép, ha szétforgácsoljuk a könyvet. A 2008-as Szép Magyar Könyv oklevél remélhetőleg bizonyítja, hogy talán sikerült harmonikus egységbe rendezni a betűket és a színeket, formákat ebben az újfajta irodalomtankönyv-sorozatban (a designer Szabó László, a szerkesztő Fábián Teréz volt).
Mik a jó tankönyv ismérvei ma, ebben a felgyorsult, látványközpontú világban Ön szerint?
– Egy mai irodalomtankönyvben – bármily furcsa ez a kijelentés – szerintem legalább akkora felületet kell elfoglalniuk a képeknek, mint a szövegeknek. Könyveim első kritikusa, Boldog Zoltán azt írta az elsőként megjelent 12.-es kötetről: „Trendi tankönyvmagazin”. Amikor a könyv készült, én erre nem gondoltam, de örömmel vállalom, hiszen a kötetek valóban magazinszerűek lettek. Még egy kicsit több bennük a szöveg a képekhez képest, mint egy magazinban, de az irodalmat nem annyira „szükséges rossz”-nak (azaz elengedhetetlen tananyagnak), sokkal inkább egy nagy kalandnak tekintik.
S persze említsük meg azt is, hogy a tankönyvek kora alapvetően lejárt. Abban a pillanatban, amint egy adott ország gazdasági ereje megengedi, s az oktatási rendszer felkészült lesz erre, a „nagy digitális paradigmaváltás” perceken belül meg fog történni (ahogyan mondjuk a fényképészetben-fotóművészetben vagy az adózás adminisztrációjában és még sok más területen ez már megtörtént).
Szívügye megszerettetni az irodalmat a diákokkal. Ön hogyan, milyen módszerekben látja ennek sikerességét? A könyvekből az tűnik ki, hogy az élményközpontú pedagógia híve.
– Abszolút az élményközpontú irodalomtanítás híve vagyok, hiszen az irodalomnak is ez a lényege, az élményszerzés. Egy szépirodalmi szöveg szembesít bennünket saját magunkkal. örömeinkkel és bánatainkkal, s mindenekelőtt megtanít választani emberek, hitek, távlatok között. Dönteni csak érzékeny lélekkel lehet, az érzékeny lélek formálója pedig nem más, mint a művészet.
Amit az irodalomtanítás leginkább tehet, az a szabadságra való érzékenység fejlesztése. Ezt pedig csakis egy látásmódjában, módszereiben szabad személyiség, tehát egy ilyen tanár tudja megtenni – aki meg tudja őrizni magában „a szabadság diszkrét báját” (Ottlik) akkor is, amikor minden veszni látszik – ahogyan ez a huszadik században oly sokszor megtörtént!
Ha két végletből hoznánk példát: hogyan lehet azt elérni, hogy a régi irodalmi szövegek is érdekeljék a diákokat, ne legyen számukra nehezen emészthető vagy unalmas, ugyanakkor a kortárs alkotások felé is nyitottak legyenek? És mindennek hogyan válhat segítségére, hogyan szolgálhat alapjául a tankönyv? Ehhez milyen tankönyveket kell a tanulók – és persze a tanárok – kezébe adni?
– A megoldás szerintem egyszerű: össze kell kapcsolni a régit az újjal és viszont. Mindig egyszerre kell mindkettőt tanítani. A tankönyveimben is megpróbálkoztam ezzel, s azóta ezek a törekvések a magyarországi irodalomtanításban megszaporodni látszanak. Örömmel vettem észre, hogy az új, állami, központi tankönyvkiadás által megjelentetett irodalomtankönyvek is ezt a gyakorlatot követik. A korábbiaknál – helyesen! – sokkal nagyobb mértékben közölnek a „régi” irodalom mellett kortárs reflexiókat.
Az más kérdés, hogy sosem lehet igazán szabad egy oktatási rendszer – s az abban felnövő gyermek még kevésbé –, amely két tankönyvsorozatból – s mint hírlik, hamarosan mindössze egyből!? – „választhat”. Hiszen az irodalomtanítás lényege – ahogy föntebb is utaltam rá – a szabadságra nevelés, az önmegismerés lenne. Annak megmutatása, hogy „Te kicsi ember, csak része vagy a világnak, de nélkülözhetetlen része legyél annak!” Ennek a hitnek a megértetéséhez és érzékeltetéséhez szabad tanárokra, diákokra és szabad tankönyvválasztásra van szükség!
Az olvasható az egyik kritikában, hogy a tankönyvcsalád véleményalkotást és alkotótevékenységet kíván a diákoktól. Ez hogyan, miben nyilvánul meg? Ez a kulcsa a tanulók aktivizálásának?
Igen, ebben látom az irodalomtanítás fennmaradásának kulcsát: az asszociatív, kreatív élményközpontúságban. Hagynunk kell gyerekeinket örömmel élni és dolgozni az iskolában. Hagyni kell őket játszani, nevetni, boldognak lenni.
Az a baj, hogy ennek a tantárgynak a jellege eleve különbözik minden más tantárgyétól: az iskolát ugyanis arra találta ki az emberiség, hogy a gyerekei egyformát gondoljanak, az irodalmat – a művészeteket – pedig éppen az ellenkezőjére, arra, hogy különbözőt gondoljanak. Előbbiekből jó vizsgázók lesznek és boldogtalan emberek, utóbbiakból „iskolakerülők” és boldog emberek – mondhatnánk, kissé leegyszerűsítve a problémát. Ám mégiscsak ezt a két utat kellene valahogy járhatóbbá tenni mindannyiunk számára. Mert talán mégiscsak van „arany középút”. Látja, ez a kifejezés is egy költőtől való… Vajon mire is mennénk nélkülük?
