Egy palicsi kirándulással kezdődött minden.
– Tulajdonképpen előbb megszületett a könyv címe, mint maga a könyv. Egy barátnőmmel látogattam el harminc év után újra Palicsra a Férfistrandra, ahol gyerekkoromban olyan sokat fürödtem. Amikor egyedül maradtam a strand mólóján gondolataimmal, s hallgattam az előttem álló víz hangját, rájöttem, nemcsak a víznek van hangja, a móló is beszél, szól hozzám, amin állok, amin emlékezem, ahonnan a vízen lassan elhajóznak gondolataim. Azt kell mondanom, valahogyan mindig a „parti nézőpontot” képviselem. Akkor is, ha éppen a vizet nézem. Már ott eldöntöttem, hogy a következő könyvemnek ez lesz a címe, noha magáról a könyvről konkrét vízióm még nem is volt, s csak később kért fel az Életjel kiadó szerkesztője arra, hogy állítsam össze tanulmánykötetemet. Olyan jó volt felírni a címet: A móló hangja. Az összképhez természetesen nagyban hozzájárult a Sagmeister Peity Laura által készített fotó és az annak alapján született fedőlap is, mely művészi ábrázolása a mólót megjelenítő egyik képnek – válaszolta a legújabb kötetének címére célzó kérdésünkre dr. Hózsa Éva, az újvidéki Magyar Tanszék és a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar tanára, aki egy hete a Magyar Tudományos Akadémia Arany János-érmének tulajdonosa, s akivel az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék Kontaktzónáját követően beszélgettünk.
Mit jelent az Ön számára a vajdaságiság?
– Elsősorban identitást, hovatartozást jelent. Számomra a vajdaságiság elsősorban Szabadkát jelenti, de minden mást is, ami itt megtalálható, kultúrával, irodalommal, interdiszciplinaritással együtt. Egy összegző fogalom, ha létezik ilyesmi, de számomra mégis mindenekelőtt identitás. Ebbe belefér természetesen az européerség is, nagyon fontosnak tartom a kilépést és a visszatérést. Lényeges a külső szemléletmód is, amellyel Vajdaságot kívülről figyeljük.
Kosztolányival nagyon szívesen foglalkozik, egy fajta szerelemnek nevezte a témát a könyvbemutató során. Milyen régi, honnan ered ez a szerelem?
– Lehet, hogy egészen pontosan nem fogom tudni megmondani, de talán az ötödik osztályból. Otthon is könyvek vettek körül, a nagynéném könyvtáros volt, az édesapám imádta Arany Jánost és Petőfit. Rongyosra olvasta a könyveket, amelyeket azóta sem cseréltem ki, mert fontosnak tartom, hogy azokat az édesapám olvasta. Ötödik osztályban döntöttem el, hogy magyar szakos tanár leszek, s amikor ez eldőlt, abban a döntésben már Kosztolányinak is nagy szerepe volt. Talán az önképzőkör, talán egy tanárnőnek a motivációja ösztönzött erre. Az irodalmi beszélgetés során is elmondtam azonban, hogy számomra a Számadás című kötete volt olyan megrázó, hogy azóta is újra és újra elő kell vennem, nekem is rongyossá kell azt olvasnom. Ezzel a könyvvel a gimnáziumban találkoztam először. Nem tudom, miért áll annyira közel hozzám. Talán etikai szempontból, talán az élet–halál-kérdések, a lét kérdései miatt. Persze a Számadásban megint csak ott van kicsit a helyszín kérdése is. Mindez együtt megszerettette velem a kötetet. Nem tudnám eldönteni viszont, hogy Kosztolányinak a prózáját vagy a verseit szeretem-e jobban. Mindkettőt nagyon fontosnak tartom. Most a fordításokat is ugyanúgy figyelemmel kísérem, továbbá azokat a filológiai aspektusokat, amelyek a kritikai kiadásban megnyilvánulnak.
Legyen szó Kosztolányiról vagy más íróról, milyen irodalmi problémák foglalkoztatják kutatásai során?
– Az intertextualitás, az intermedialitás elméleti téren nagyon érdekelnek, de természetesnek tartom azt is, hogy az ember mindvégig követi az újabb elméleteket is, most a képiség szempontjai is fontosak. Engem mindig a kortárs irodalom érdekelt a leginkább. Sok időt szánok jelenleg a kortárs német irodalomra is, s a fordítás kérdései előtérbe kerültek nálam az utóbbi időben. Úgy érzem, izgalmasnak számítanak a fordítás új kulturális dimenziói.
A vajdasági magyar irodalomnak a megkedveltetése, megszerettetése is feladata, küldetése pedagógusként. Ebben ma mennyire lehet sikeresnek lenni, milyenek a hallgatók visszajelzései?
– Jelenleg a tanítóképzőn van ilyen kurzusom. Tapasztalataim nagyon jók. Sajnos szinte a nulláról indulunk. Nagyon gyakori, hogy egyáltalán nem olvassák a vajdasági magyar szövegeket, könyveket a befogadók, így a diákok sem tudnak semmit ezekről. Nagyon jó hallani, amikor a kurzus végén, vagy vizsga előtt visszajeleznek, milyen élmény volt egy adott regényt olvasni, milyen érdekesnek találtak egy-egy verset, még ha hozzá is teszik: eddig erről nem tudtak semmit sem. Abban bízom, hogy ezek a diákok kísérni fogják a jövőben a kortárs vajdasági magyar irodalmat, akkor is, amikor kikerülnek az oktatási intézményekből, ugyanúgy követik, mint a többit. Valahogyan a vajdasági mindig kimarad. A tanárokon is múlik, hogy ily módon közönséget teremtsenek ennek az irodalomnak, fontos, hogy befogadókra találjon a kortárs vajdasági magyar irodalom is.
