Az est vendégeit Urbán András köszöntötte, Végel Lászlóval pedig Virág Zoltán, a Szegedi Tudományegyetem tanára beszélgetett. A beszélgetés elején a szerző felvázolta családja történetét:
– A családtörténetem vándorlásokhoz kötődik. Valahonnan a Rajna-vidékről származnak a Végelek. Németek voltak, Mélykúton kötöttek ki először és elmagyarosodtak. A jobb minőségű és bőségesebben termő föld reményében Szenttamásra mentek. A családtörténethez tartozik Újvidék is. Apám magyar gimnáziumba akart íratni, így kerültem Újvidékre 1956-ban – hallottuk a szerzőtől, aki a trilógiaként összefogható regényeiről is szólt.
– Ha nagyjából kellene felosztani az életművemet, két regényciklusról beszélhetünk. Első az Egy makró emlékiratai, utána következik az Áttüntetések és a Parainesis. Ez a három többé-kevésbé nemzedéki regény. Azután hosszú ideig szüneteltem a prózaírással. Később jött a Bűnhődés, a Neoplanta, avagy az Ígéret Földje, majd pedig a Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja. Ezek már nem egy nemzedékről, nemzedéki konfliktusokról szólnak, hanem a túlságosan hosszú 20. századról. A történészek azt mondták, hogy a berlini fal ledöntésével véget ért a 20. század, szerintem viszont kínosan továbbnyúlt. Még mindig a 20. században élünk, a 21. század valójában a 20. század agóniája és nem tudjuk, hogy mi vár ránk. A Balkáni szépség tulajdonképpen egy családtörténet, család nélkül. Valójában nem is volt soha család, mindenki elképzelte, hogy létezik a család, a közösségi élet, de ez nem így van. A hatalom- és rendszerváltások következtében az embereknél identitásválságok merültek fel – fejtette ki Végel László, a könyv fogadtatása kapcsán pedig kitért a kritikákra, kiváltképp a magyarországiakra.
– Soha nem feleselek a kritikusokkal. Sokszor úgy látom, hogy jobban tudják a dolgokat, mint én. A magyarországi kritikusok azonban nehezebben értelmezik Vajdaságot, ezt a sokszínű, komplexebb világot, amelyben mi élünk. Magyarország egynemzetű ország, ez a trianoni trauma, hogy nincs „változatosság”. A másság így nehezen érthető számukra. Csak akkor értik meg, ha elutaznak. A hétköznapi életnek ezt a drámáját nehezebben érzékelik. A magyarországi regényeken is érződik, hogy egynemzetű országban íródtak. Mi egy másik világban élünk, amely többnemzetű, összetett, tele drámával, komédiával, néha véres komédiával. Nem lehet hibáztatni a kritikusokat, akik egyébként nagyon műveltek, de hiányzik belőlük a tapasztalat az ilyen közegről – állítja Végel László, aki beszélt még egyebek közt arról is, hogy az utóbbi időszak regényeiben a túlélőkről ír.
– A túlélők az igazi hősök. Némileg asszociálok Švejkre is, mert ha túlélésről van szó, akkor kicsit Švejkek vagyunk mindannyian. Főleg a kisebbségnek ez a túléléshez az álarc, amikor úgy mondja el az igazságot, hogy még az ellenfél is mosolyog. Csakhogy most már annyi a hazugság, hogy az igazság is annak tűnik. Már senki sem hisz az igazságban – mondta a szerző.
Az est folyamán Mészáros Gábor, a Kosztolányi Dezső Színház színésze olvasott fel Végel László könyvéből.
