Nem tudom, mit írnak majd Csoóri Sándor szomorúfüzes fejfájára. Én ezt írnám: Eljött egy madár érte s csőrében elvitte.
Mindössze huszonhárom éves volt, amikor 1953 augusztusában napvilágot látott Anyám fekete rózsa című verse. Így kezdődik:
Anyámnak fáj a feje,
nem iszik feketét
A Középiskolások Művészeti Vetélkedőjén nem múlt el év, hogy valamely versenyző ne ezt a verset mondta volna el. Volt olyan év is, amikor többen is az Anyám fekete rózsát választották. Általában lányok. Hogy miért, én meg nem mondom.
A becsei vetélkedő kezdeti éveiben, egészen pontosan 1970 áprilisában, amikor a rendezvénynek Jugoszláviai Magyar Középiskolások Művészeti Vetélkedője volt a neve, rövidítve JMKMV, Csoóri is eljött megnézni, mit is csinálnak, hogy s miről írnak verset, novellát, humoreszket a jugoszláviai magyar középiskolások, hogyan mondanak prózát, verset. Mai, velejéig megosztott világunkban nem fogják elhinni, kivel volt a nemzeti oldalt képviselő Csoóri Sándor 1970-ben Óbecsén. Eörsi Istvánnal, a liberális oldal jeles képviselőjével. Egy autóbusz hátsó ülésén zötykölődtek Újvidéktől Óbecséig. Ezt onnan tudom, hogy jómagam is azzal a busszal utaztam.
A vetélkedő utáni értékelő megbeszélésen mindketten ott voltak. És mindketten feketét ittak, dzsezvában főtt török kávét.
Ekkortájt kezdte bontogatni szárnyait a táncházmozgalom. Nem tudom, a mai táncházasok tudják-e, hogy mozgalmuk egyik szellemi atyja Csoóri Sándor volt. Mint ahogy fia, az ifjabbik Csoóri Sándor maga is népzenész lett. Ekkor írta az idősebbik a következőket: A néptánc történetének két fontos történelmi pillanata volt: az egyik, amikor a tánc fölkerült a színpadra, és a másik, amikor a színpadról újra visszakerült a földre. Nem művészetként, hanem azért, hogy tánc maradhasson, mint ahogy szél a szél, eső az eső.
Mint ahogy szél a szél, eső az eső.
Az 1990-es évek elején egy ma már nem létező hetilap szerkesztőségében voltam éppen, amikor a lap főfotósa egy csomó Csoóri Sándorról készült fotót terít szét az asztalon. Süt belőle a gonoszság, jegyzi meg, és várja a hatást. Nézzétek ezt a gonosz tekintetet, valami ilyesmit is mondott. Én magam nagyon meglepődtem, de hogy a többi jelenlévő személy mit gondolt Csoóriról és a belőle sugárzó gonoszságról, nem tudhatom. Azt se, hogy azt a bizonyos szuggerált gonoszságot meglátták-e Csoóri tekintetében. Nézem a képeket, nézem a tekintet, de egyiken sem látom a gonoszságot. Nézem a fotós arcát is, de azt sem látom gonosznak. Tudom, persze, most az lenne a poénos, ha azt írnám, hogy naná, a fotós arcáról inkább lerí a gonoszság. Nem láttam gonosznak, de hogy volt benne némi gyűlölet a fényképezett személy iránt, az kézenfekvő. Vagy ha nem gyűlölet, akkor előítélet. Mert az volt bőven. Először a kommunizmus idején, amikor el-elhallgattatták, szilenciumra ítélték, aztán meg a rendszerváltozás idején és később, hiszen civil politikai tisztséget is vállalt, amikor ő lett a Magyarok Világszövetségének az elnöke. Illyés Gyula a halálos ágyán, 1983-ban, őt nevezte meg szellemi örökösének. Nemcsak írásaiban és verseiben volt a magyar nemzet sorsának őrzője, de tetteiben is. Tekintete meleg volt, nem a mai amolyan értelemben, a jóság sugárzott belőle, nem a gonoszság. Nyugodt, meleg baritonját most is hallom.
Akkor ott, a szerkesztőségi szobában fölálltam az asztaltól és eljöttem. Soha többé nem mentem el annak a lapnak a szerkesztőségébe. Számukra biztosan nem tudtam volna jó képeket készíteni.
Anyám fekete rózsa
nem tud kiszínesedni.
Egy éjjel földre roskad,
megtört lesz majd, kicsi —
Bejön egy madár érte
s csőrében elviszi.
Az a madár érte is eljött s csőrében őt is elvitte.
