Beszédes István József Attila-díjas író, irodalomszervező, a zEtna internetes folyóirat szerkesztője, valamint a zEtna könyvkiadó vezetője kapta az idei Herceg János Irodalmi Díjat, amelyet a Berta Ferenc Zsebszínház illetékes bizottsága ítélt oda. A díj része a kitüntetett Kokon című kétnyelvű verseskötetének megjelentetése is. Beszédes Istvánt az alkotói és szervezői munkáról, a mester és tanítvány kapcsolatról, műhelyteremtésről, egyéni hangról és együvé tartozásról kérdeztük.
Akárhány díjat kaptál eddig mint író, mindig hangsúlyozták a szervezői munkádat is. Az alkotó háttérbe szorul a sok más tevékenységed mellett?
– Ez eddig mindig így történt. Már amikor a Sinkó-díjat átvettem, akkor is együtt értékelték a művelődésszervezői teljesítményemet a költőivel, és a József Attila-díjnál is szerepel az indoklásban. De ez így van jól, mert az alkotó, aki egyébként a nagyobb nyilvánosság számára érdektelen, magányos tevékenységet folytat, szeret megbújni a szervező mögött, aki meg inkább másokat beszéltetne.
Azért is érdekes számomra ez a kettősség, mert téged halk szavú, csöndes alkotónak ismerlek, akinek ez a magatartása a rendezvényszervezésben is változatlan marad.
– Ha az ember jó időben van jó helyen, akkor halkan is reagálhat. Mivel ismerem a körülöttem levő alkotókat, illetve azt a tevékenységet, amelyet folytatnak, ezért a találkozások körülményeit viszonylag könnyű megteremtenem. És ebben a közegben nem kell harsánynak lenni, az irodalom nem vezényszavakra menetelve halad. Jól szervezett anarchia folyik a zEtna-fesztiválokon is, de beépül a rendhagyó időszámítás a folyóiratügyekbe és a könyvkiadásba is, de azért a végső határidőt eddig mindenki betartotta.
Nem publikálsz gyakran, bár az irodalomnak több területét kipróbáltad. Írtál gyermekoperához szövegkönyvet, kisprózát, drámát és verset. Melyik az igazi egyéni hangod?
– Ezt nehéz megmondani. Minden szerzőnek van egyéni hangja. A gyakorlott olvasó viszonylag könnyen meg tudja különböztetni, fel tudja ismerni ezeket. Esetemben ez a távolság talán indulásom tájékán volt a legnagyobb. A nyelv több rétegéből táplálkoztam, a szlengtől a tájszavakon át az archaikus kifejezésekig. Nyilván ugyanilyen fontosak, meghatározók a vissza-visszatérő témák, a kikerekedő szerzői világok. Hogy melyik az igazi hangom? Valószínűleg a líra. Lehet, valójában nem is tudok prózát írni, a líra szervezi meg abban is a szöveget. Olvasni is azokat a prózai műveket szeretem, amelyekben megérzem a sorok között a költészetet. Ha egy szóval kell megjelölni önmagamat, akkor elsősorban költő vagyok. Viszont az elismeréssel járó verseskönyv olyan hosszabb, epikus elemeket is tartalmazó verseket foglal magába, amelyek mintha közelítenének a prózához. A Kokon kétnyelvű kötet, benne összesen hat verssel, amelyeket Draginja Ramadanski fordított le szerb nyelvre, és olyan irányba mutat, amelyet most fontosnak tartok. Bepillantást enged abba a kísérleti térbe, amelyben most formázódnak a szövegeim.
Mi inspirál arra, hogy magad köré gyűjtsd a fiatalokat? Hiszen nagyon sok kezdő alkotónak adtál megjelenési lehetőséget a folyóiratban, irodalmi esten, könyvben egyaránt.
– Nagyon lassan kerültem be az irodalom vérkeringésébe. Huszonhárom-huszonnégy éves koromban publikáltam először, pedig előtte már régóta írtam. Döbrei Dénes színészbarátom, aki hozzám képest világlátott művészember volt, grabancon ragadott és cipelt mindenfelé, bemutatott minden utunkba kerülő fontos embernek, így létesültek első személyes kapcsolataim, és így jutottak el a verseim különböző szerkesztőségekbe. A kapcsolatok aztán fejlődni kezdtek, s egyszerre úgy tűnt, tele van ez a világ segítőkész emberekkel. Ezek a személyek katasztereket hordtak a fejükben, és képesek voltak a megfelelő pillanatban a kalapból előhúzni és helyzetbe hozni neveket. Így aztán számomra is egyértelmű volt, hogy nekem is így kell eljárnom, ha valamiféle koordinátori szerepbe kerülök. Nem a mester és tanítvány viszony járt soha az eszemben, hanem az azonos szintű, a kollegiális kapcsolatok megteremtése. Amikor a kilencvenes évek végén elindult a zEtna, akkor talán a fiatalok találhattak legkevésbé publikációs felületet. De ez nem csak a fiatalokról szólt már a kezdet kezdetén sem. Inkább az értékről, amit egy húszéves szerző műve éppúgy hordozhat magában, mint egy új hangra, formára lelő korosabb íróé.
A díjak megerősítenek abban, hogy jól teszed a dolgod, és a jó a lelkednek is? Vagy csak jólesik, mert ezzel a külvilág felé fordulva is bizonyítasz?
– Ismerve az alkotói világot – a magamét is, másokét is –, ha hosszabb ideig nem jön visszajelzés, akkor az szárnyát szegheti az alkotásnak. Persze, aki nem képes elviselni a hét szűk esztendőt, az általában nem is marad meg ezen a pályán. Sajnos vannak sivatagos évek, amikor egymásnak is elfelejtünk üzenni, ha olvastunk is egy-egy jó szöveget a másiktól. Ez az irodalmi díj különösen kedves a számomra, egyrészt mert felkelti a figyelmet, másrészt mert kollégáim, barátaim, a díj korábbi nyertesei ítélték oda. És azért is, mert helyhez – Zomborhoz – köthető. Nagyon fontos lett számomra az a közösség, amelyet az elmúlt tizenvalahány évben megismertem. Zomborban nagyon érződik az elmúlás. És én különösen értékelem azokat az embereket, akik ezzel méltósággal tudnak szembenézni, és talán nem független ettől az sem, hogy közben kivételes irodalmi értékek is születnek a városban és környékén.
