Verebes Ernő, a Nemzeti Színház vezető-dramaturgja újrafordította és átdolgozta A miniszter felesége című Nušić-darabot, zenét írt hozzá, aminek a napokban készült el a hangfelvétele, a közreműködők pedig vajdasági muzsikus kollégái. Hol a határ színpad és utca között, milyen a mai drámai felhozatal, mi érdekli a nézőt, létezik-e kortárs dráma? Ezek a gondolatok is témái a dramaturggal készült beszélgetésnek.
Milyen a mai magyar dráma? Milyen témák érdeklik az írókat?
– A mai magyar dráma is megpróbál kérdéseket feltenni. De először is: mi az, hogy kortárs? A mindenkori dráma létjogosultsága elsősorban a saját korához köthető. Akkor miért van az, hogy a mai drámát a megkülönböztető „kortárs” jelzővel látjuk el? Hisz normális, hogy az. Vagy csak azért az, mert akkor íródott, amikor mi élünk? Az alapkérdés az, hogy egy színházi előadás, erkölcsi, politikai és esztétikai szempontból, hogyan kapcsolódik az őt kiváltó jelen időhöz. Abszurd dolog valóságról beszélni, amikor a legapróbb mozdulatunk is valódi, ezzel szemben a legkimunkáltabb gesztusrendszer már a színjátszás kategóriájába tartozik. Mégis a színjáték igyekszik olyan tökélyre fejleszteni önmagát, hogy feledtesse velünk mesebeli voltát, és elhitesse saját „valódiságát”. Ma már, nem ritkán, képtelenség eldönteni, hol húzódik a határ színpad és utca között. A színház úgy próbálja megtagadni és egyben újraszülni önmagát, hogy fittyet hány saját esztétikai formarendszerére, és kilép az utcára. A tudományokkal foglalkozó ember egy olyan mérőműszerre hasonlít, amely más dolgok lemérésével önmagát próbálja felfedezni. A színház is ugyanezt a célt szolgálja, jobbik esetben, művészeti eszközök felhasználásával.
Így most eljutottunk a mai magyar színházig…
– A mai magyar színház az a fogalom, mely egy mai magyar valóság modellezésével van elfoglalva, még akkor is, ha történelmi drámát játszik. A kérdés pedig, hogy egy színház, ha már mai, akkor plusz még mitől magyar is, úgy lenne megválaszolható, hogy mondjuk, épp nem norvég, szerb vagy baszk. Éppen magyar, ki tehet róla, csakis a magyar valóság az, amely azért magyar, mert nem norvég, szerb vagy baszk, és nem azért, mert a valóság csak magyar lehet. Még nekünk sem, habár mi a zsigereinkben hordjuk, a gondolatainkban érleljük ezt a nyelvi létet, hisz a beszéd maga a gondolkodás és fordítva, tehát a nyelv is egyfajta valóság, ami esetünkben magyar. Alapkérdés, hogy a nyelvet, szöveget nem használó színház – például a mozgásszínház – mennyiben lehet magyar vagy egyéb nyelvterülethez tartozó. Nemrég vendégeskedett a Nemzeti Színházban a dán Odin színház A fa című előadása, melyet Eugenio Barba világhírű rendező rendezett. A társulatban dán, olasz, angol, bali szigeti és indiai színészek, énekesek játszottak. Alapvetően mindenki a saját nyelvén beszélt. Az előadásban, ez a megszólalási kavalkád inkább zeneileg hatott, hisz az érthetőség, értelmezhetőség háttérbe szorult. Ennek ellenére, érthető volt minden, mert a színpadkép és a cselekmény azzá tette az előadást. Előkészíteni, próbálni egy ilyen darabot lehet-e öt nyelven? És ha nem, ők melyiket választották közösnek? A szülés mindig egy nyelven történik. Talán ezért is nevezzük anyanyelvnek.
Kíváncsi-e a közönség az új drámaírókra? Vagy inkább a biztosra megy, és a bevált klasszikusokat választja?
– A közönség sem egy és oszthatatlan. Egy része valóban kíváncsi a kortárs szerzőkre, különösen, ha azok hozzá beszélnek, és nem oda fel, a kék égbe. Érthető, hisz időt áldozni egy előadásra, azon kívül, hogy a szellemi épülést szolgálja, lehet áldozathozatal is. Ehhez kapcsolódhat, hogy a bevált klasszikusok „beváltsága” viszont, nem mindig kiváltság. Az „illik ismerni” berögződése gyakran foszt meg nézőket a valódi felismeréstől, illetve műélvezettől, hisz a kőbe vésett címszó eleve szentesíti az előadást a fejekben, még ha igazából nem is tudják, az ő számukra mitől jó az. Másrészt a klasszikusokat is kortársak viszik színpadra, ezért mindegyik produkcióban kódolva van a ma értelmezéstana. Klasszikusokhoz nyúlni olyan, mint egy gyönyörű, nagy fával barátkozni. Nem veszíthet rajta az ember, de az időtlenség fennkölt mozdulatlansága előbb-utóbb tovább szólít bennünket mellőle. Nekünk kihívások kellenek, csintalan provokációk és válaszok, merthogy rendkívüli módon sietünk valami felé.
A fa metaforával élve, most te is egy nagy fával barátkozol, hiszen Nušić darabját írtad át magyarra a Nemzeti Színház részére. És a zenei anyag is a nevedhez fűződik…
– A miniszter felesége című darabról van szó, mely Branislav Nušić egyik legnépszerűbb szatirikus vígjátéka, de egy kis túlzással családpolitikai rémdrámának is nevezhetném. Ennek első fordítása Herceg János nevéhez fűződik, és 1950-ben született. Én újrafordítottam, de ezzel együtt át is dolgoztam. A karakterek karcosabbak lettek, itt-ott egészen karikatúraszerű a jellemábrázolás, ami a mai, abszurdba hajló világ számára, a humor szempontjából talán jobban dekódolható. Ezzel együtt teljesen új helyzetek sorozata született meg, amelyek szerintem segítik az író eredeti elképzelését. A darab aktualitása nyilvánvaló, az a „balkáni fűszer” pedig, melynek illata, nem ritkán szaga, belengi az egész történetet, számunkra nem ismeretlen. Remélem, ezután a magyarországi közönségnek sem lesz az. Ebben bízik a rendező, Árkosi Árpád is, aki nagy szimpátiával és empátiával látott munkához. Jómagam igyekeztem ennek az égtájnak a szerethetőségét irodalmi köntösbe öltöztetni, ezen túl pedig bemutatni a szatirikus műfaj komoly aspektusait is. A most születő előadás zenei világa is ebből a megfontolásból lett olyan, amilyen. Kortárs zenéről van szó, melyben az általam megírt témák dzsesszes formában bontakoznak ki, felidézve, de még többször ellenpontozva a húszas évek világát. Érdekes az, hogyan „hallatszik át” mégis valami a múltból… Zenésztársaim Dukić Zoran, Evetović Goran, Jovančić Miroslav és Kucsera Géza. És nem utolsósorban Vörös Csongor, aki hangtechnikusként segített abban – hogy egy laza, jó hangulatú felvételezés során – nevet adjunk ennek a „zenegyereknek”.
