Emlékeit az első vajdasági magyar regény írónőjéről lánya, Jódal Rózsa eleveníti fel:
– A csenei vasútállomás épületének első emeletén született 1904-ben. A (vasút)állomások rabul ejtették. Mintha mindig azok ablakából szemlélte volna csak az embereket. Messziről, a magasból. Hol kényszerű, hol választott magányában. Egyedül volt, majdnem egész életében egyedül volt. Néha megpróbált kitörni. Sokat utazott. Életének fontosabb állomásai: Csene, Szeged, Temesvár, Szécsány, Versec és Újvidék, ahol a legtöbb könyve jelent meg, ahol 1971-től a római katolikus temetőben nyugszik, s ahol utcát neveztek el róla.
Bánát írójaként nemcsak a táj színeit kereste, hanem az emberi együttélés, a nemzetiségi élet, a történelmi örökség problémája is foglalkoztatta. Legtöbb regénye és novellája az így felfogott couleur locale jegyében született meg. Ön hány évesen olvasta édesanyja műveit először, és milyen élményt jelentett?
– Mindjárt „első forrásból” ismerem őket. Láttam édesanyámat (mamának szólítottam), ahogy gépeli őket Royal Barl-Loque nevű hatalmas írógépén, amelyet még őrzünk a manzárdunkon. Tizenegy-tizenkét évesen már tudtam gépelni, nekem adta a szövegeit tisztázni. Így az akkor írt novelláit már ismertem. Sokat mesélt nekem regényei születéséről. Például, hogy az Eszter csak önéletrajzi elemeken alapszik, de nem önéletrajz. Szándékosan – álcázásul, hogy ne egy az egyben önmagát „adja ki” – helyezte szegedi miliőbe a cselekményt, de az ő élete voltaképpen itt, tájainkon folyt. Egyébként az egész család erősen kötődött Szegedhez. Anyai nagyapám, idősb Börcsök Ferenc „szögedi embör” volt, és nagyanyám, a nemesi származású, felvidéki, dedinai Zsuffa Róza is már Szegeden született. Anyám jól ismerte a várost. Szülei elbeszéléséből is, meg saját élményei alapján, hisz rendszeresen látogatták egymást a rokonokkal. Egész nyarakat töltöttek együtt. Állomásfőnök nagyapámat szokás szerint ide-oda helyezgették, persze vele tartott a családja is, így a mama rengeteg helyet és embert megismert. Később, felnőttként, három bátyját látogatta, aki az élet folyamán szintén sokfelé dolgozott, úgyhogy mama a Trianon utáni „Jugoszláviának” szinte majd minden zegét-zugát „feltérképezhette”, s műveiben megörökíthette. Ilyen élmények alapján születtek meg például a Vándor a Nisavánál, az Emberek a Karas mellől, az Érik az alma, és más elbeszélések, sőt Sári című regénye is, amely voltaképpen ezer szállal kötődik Nagybecskerekhez. Különben az Eszter volt mamának az egyedüli könyve, amely nagy haszonnal járt. Novellát a harmincas években majd minden lap főszerkesztője sürgetően kért és közölt tőle – akkoriban volt a legnépszerűbb – de fizetni alig fizettek. Volt, hogy csak egy teljes év múltán, miután személyesen kereste fel őket, akkor is a fogukat szívva, és alig-alig. Sokat mesélt nekem az első regényéről, a Végtelen falról is. Évekig levelezett Szentelekyvel, minden kéziratát neki küldte el, s a szerkesztő lelkesen hasznos tanácsokkal látta el, formálta a kezdő írót. Szenteleky mindenképpen egy új regényt szeretett volna megjelentetni szívügye, a couleur locale szellemében. Azon a díszülésen is, amikor az Ezüst Tulipán Díjat átvette, azt kérdezte az íróktól, ki írja meg ezt a regényt. S édesanyám halkan azt ígérte neki, majd ő. Fejezetről fejezetre vitte a posta Szivácra a készülő regény kéziratait, s ők levélben mindent pontról pontra, epizódról epizódra megbeszéltek. Anyám happy enddel képzelte el a regényt, de a levelező társ mást javasolt. A regény címe is Szentelekyé volt. A végtelen fal, amely örökre elválasztja, de egyben furcsa módon mindhalálig össze is köti a szerelmeseket: a halálosan beteg szerb fiút és a magyar lányt tájunk, Vajdaság viharos, forrongó, háborús világában. A regény nemzeti és társadalompolitikai kérdéseket is taglal, de megértő, lojális, a békés együttélést sugalmazó módon, megjelenése után mégis sok példányát elkobozták.
Amikor Trianon után elszakadtunk Magyarországtól, anyám valósággal légüres térbe került. A lapok, folyóiratok, amelyekbe addig írt, megszűntek. Szerkesztője, múzsája meghalt. Idegösszeomlást kapott, s évekig alig írt valamit. Úgy érezte, nincs kinek. Aztán 1938-ban férjhez ment Varga Jánoshoz, az apámhoz, s felkérésre tanárként kezdett dolgozni Versecen.
Férjezett nevén Varga Erzsébetként tanított (1942–1963) magyar és német nyelvet Versecen, a Petőfi Sándor Elemi Iskolában.
– Örült, hogy taníthatott. Ez éltette. Rajongott a tanítványaiért, a kedvükért kezdett jeleneteket írni. Ő maga rendezte meg őket. Sok jelenetét többször is előadták, s nem csak Versecen.
Ön miben nézett fel az édesanyjára?
– A példaképem volt: sokat olvasott, írt, tanár volt, tiszta, egyenes ember, akinek soha nem voltak haragosai. Kezdettől fogva úgy éreztem, úgy kell élni, ahogyan ő. Tőle tanultam meg az írás csínját-bínját. Hogyan kell vázlatot készíteni, törölni, esetleg csak egy időre félretenni a kevésbé tetsző részeket, címet változtatni, stb. Tőle tanultam, hogyan kell megfigyelni embereket, társadalmi viszonyokat, a változásokat, a tájat. Nagyon sokat kirándult a gyerekekkel, a hegyet jártuk, a növényekről is rengeteget mesélt. S az életéről, a tapasztalatairól.
Milyen nőnek, asszonynak látta őt?
– Önállóságra biztatott. Arra, hogy igyekezzek egyenrangú lenni a másik féllel, tartsam el magamat, és ne engedjek a másik szeszélyének, tirannizmusának. Nemcsak anya volt, hanem igazi barátnő. Mindent gondomat, problémámat megoszthattam vele nagylányként, fiatalasszonyként és később anyaként is. A saját tapasztalatait is megbeszélte velem, leánykori problémáit is elmesélte, hogy tanuljak a sikereiből és a kudarcaiból. Végtelenül jó példa volt, aki nem titkolt el sem jót, sem rosszat. Ahogy ő látta a világot, úgy mutatta be nekem. És szeretetet kaptam tőle. Végtelen, odaadó, sosem lankadó szeretetet és biztatást.
Az írói vénát Börcsök Erzsébettől örökölték az unokák is…
– Idősebb fiam, Jódal Béla újságíró lett. Vezető szerkesztője egy magyarországi szakfolyóiratnak. Fiatalkorában írt novellát is, verseket is, hangjátékát játszották az Újvidéki Rádióban. Fiatalabb fiam, Jódal Kálmán novellát, kritikát, hangjátékot ír. Most jelent meg a harmadik kötete. Négyéves volt, amikor meghalt a nagymamája, akit ő is nagyon szeretett. Akkor azt mondta, elmegy a temetőbe és kiássa.
Műveinek mai üzenete?
– Szerintem a nagycsalád, az összetartás, a végtelen szeretet és az egymás iránti tolerancia. Egyébként a Bánság kiváló ismerőjének és megörökítőjének tartják, s a női lélek mélyre ásó értő és együtt érző tanulmányozójának.
Hatottak-e édesanyja írásai az Ön írói munkásságára?
– Persze. Kezdettől végigkísérhettem írásainak születését. Láttam, hogyan gyűjti a témákat, készíti a vázlatot, keresi elképzeléseihez a megfelelő formát, a címet, amit igen fontosnak tartott, láttam, hogyan dolgozik a szövegeken, átír, kihagy, változtat. Amikor fontosnak tartotta, megbeszélte velem a megörökítendő szereplő személyiségét. Beszélt velem arról, hogyan kutassuk tettének indító okait, s ne csak őt magát, hanem körülötte a társadalmat mint egészet, mert a kettő elválaszthatatlan. Sokat tanultam tőle.
Vannak-e dédelgetett emlékei édesanyjáról?
– Nagyon szépek voltak nyaranta az együtt éneklések Versecen. Kis házunk lila akác-körülfonta lugasában ültünk mi hárman, szüleim és én, és órákig beszélgettünk, énekelgettünk. Magyarul, németül és románul. Anyámnak és apámnak is szép hangja volt. Mama alighanem a bánáti Kustiljon tanult meg románul, ahol legidősebb bátyja volt a jegyző, anyósa pedig az akkor éppen románul tanító tanítónő. Ott ismerte meg az édesapámat. Mindhárman sokat olvastunk, és olvasmányélményeinket gyakran megbeszéltük, könyveket ajánlottunk egymásnak elolvasásra, vagy újraolvasásra. Mama hajlamos volt a depresszióra, nehéz élete zárkózottá tette, de ezeken a családias délutánokon sokat nevetett. Legboldogabbnak írás közben és diákjai körében láttam.
Börcsök Erzsébet könyv alakban megjelent művei: A végtelen fal, Vándor a Nisavánál, Emberek a Karas mellől, Eszter (I–II.), Sári, valamint Ester (szerb nyelvű fordítás).
