Csík Mónika tíz éve nem pihenteti a tollát, az idei évvel bezárólag nyolc könyvet írt, az utóbbi években gyerekeknek is. Metszetek, valamint Hattyúnyakú címmel versei, Instant címmel kisprózái, Mákvihar, valamint Miféle zergetoll? címmel gyerekversek, Pópopó és Totyka címmel pedig mesék jelentek meg eddig tőle, ami a saját köteteket illeti. Ehhez társul A Szent Márton-küldetés és a Térhatárok, mint legújabb, idei, decemberi könyvek. Az új kötetek és írói tevékenysége kapcsán beszélgettünk Csík Mónikával.
Egy évtizedről van szó, de mondhatni elég sok könyved jelent meg. Ez mit tükröz? Mit jelent számodra az, hogy időközben a gyerekekhez is fordultál?
– Azt mindenképp tükrözi, hogy folyamatosan alkotok, mindig dolgozom valamin, s ez a folyamatosság egyrészt szellemi-alkotói kondícióban tart, másrészt hozzájárul ahhoz, hogy életszakaszoknak, hangulatoknak megfelelően az éppen akkor számomra legmegfelelőbb műfajban tudom magam kifejezni. A gyerekeknek szóló írásmű is egyfajta „hang”, ha úgy tetszik: alkotói entitás terepe, számomra a határtalanságot, a játékosságot, a fantázia szabadon engedését jelenti.
Ma mutatják be a szabadkai MILKO Egyesület gondozásában megjelent A Szent Márton-küldetés című mesekönyvedet, amelyhez az illusztrációkat Szalai Attila grafikus készítette. A könyv a Szent Márton-emlékév alkalmából jelent meg, a téma tehát adott volt. Mi vonzott ahhoz, hogy megírd ezt a meseregényt?
– A kihívás vonzott leginkább, amikor felkérést kaptam Szent Mártonhoz kötődő mesék megírására. Az foglalkoztatott, hogy hogyan lehet a negyedik században élt, többnyire térítőmunkával, gyógyítással foglalatoskodó szent embert mesehőssé tenni. Olyan mese hősévé, amely a vallási hagyományhoz is kötődik, ugyanakkor a ma olvasóihoz szól. Aktualizálni szerettem volna a Márton püspökhöz köthető legendákat, sajátos „olvasattal” egészítve ki őket. Végül kalandos, „utaztatós” meseregénnyé terebélyesedett az alkotás, melynek nemcsak írója, hanem hőse is lettem, így többszörösen is megtapasztaltam a „Szent Márton-küldetés” viszontagságait.
Hamarosan még egy új könyved jelenik meg. Ezúttal mivel csigázod fel az olvasókat?
– Az Életjel Kiadó adja közre felnőtteknek szóló verseskötetemet, Térhatárok címmel. Sándor Zoltán, a kötet szerkesztője, az elmúlt néhány év során született, folyóiratokban, antológiákban zömében már megjelent verseimből válogatott. A Castello di Duino nemzetközi verspályázaton díjnyertes alkotásom, a Térhatárok című vers lett a kötet címadója, amely az Énekelt Versek XVII. Zentai Fesztiválja közönségének nyilván ismerős lehet, hiszen abban az évben ez volt az egyik kötelező vers megzenésítésre. Az illusztrációkat Korsós Karolina, fiatal szabadkai képzőművész készítette a kötethez, a finom, nőies akvarellek kiválóan tükrözik a versanyag alaphangulatát.
Írói szemmel nézve számodra milyenek a jó illusztrációk?
– A jó illusztrációk témájában, hangulatában megjelenítik a szöveget, esetenként „tovább is gondolják” azt. A képzőművész a saját olvasatát fogalmazza meg vonalak, ábrák, színek által, egyszersmind ki is tágítja az írás dimenzióit. Ha illusztráció párosul egy kötethez, hangsúlyos kell, hogy legyen, hiszen a rajz a szöveg arca, a szöveg ruhája, a maga eszköztárával közöl és közvetít.
Könyveidben érdekes történetekkel és különleges figurákkal is találkozunk, a szürke hétköznapok során ezeket hogyan gondolod ki?
– Ezek a különös figurák is valamiképpen belőlem teremtődnek, igaz, a fantáziám kreálja őket, de miközben beszéltetem őket, miközben különböző kalandokba írom őket, az én hangomon beszélnek és az én bőrömre is mennek a kalandjaik. Épp ez a lényege az alkotófolyamatnak, hogy minden szereplőmben valami módon újjászülethetek. A Szent Márton-meseregény kapcsán például létezhetek, gondolkodhatok egyszerre szerzetesként, törpeként, lóvakaróként, macskaként, táltosként, babszemnyi útonállóként…, hadd ne soroljam. Hát nem izgalmas?!
Számos díjban részesültél az elmúlt időszakban, mennyiben lendítenek alkotói kedveden az elismerések, egyáltalán mi jelent számodra elismerést?
– A díjak, elismerések: visszajelzések, visszacsatolások a munkámmal kapcsolatban. Ugyanolyan lényegesek, mint az olvasói megkeresések, véleménynyilvánítások. Az alkotómunkát azonban alapvetően nem befolyásolják, értsd: értelmetlen lenne díjak reményében írni; bár egy-egy díj, elismerés, visszajelzés kötelez is arra, hogy magadhoz képest fejlődj, és a korábbinál színvonalasabb alkotást hozz létre. Ilyen értelemben lehet inspirációs hatásuk.
A vajdasági magyar kortárs irodalom fellendülésén munkálkodnak a kiadóink, hol tart szerinted ez a törekvés?
– Viszonylag bő az éves vajdasági magyar könyvtermés, sokféle könyv lát napvilágot, mennyiségileg tehát reprezentálja az itthoni alkotói kapacitást. Minőségi megítélése pedig az irodalomtudósok és a könyves szakemberek tiszte. Aggasztónak inkább az olvasói réteg egyre kifejezettebb csökkenését tartom. A könyvolvasás lassan szubkultúrává, kevesek kiváltságává válik, s mind nehezebb lesz utat találni alkotó és befogadó között.
Te hogyan szeretted meg az olvasást? Mit szeretsz olvasni?
– Olvasónak lenni, úgy hiszem, nem döntés kérdése. Indíttatás kell hozzá, alapvető igény, amelyre a könyv „a felelet”. Szerencsések azok, akiket ebben kicsi koruktól kezdve támogatnak, tehát lehetővé teszik számukra, hogy ismerkedhessenek, napi kapcsolatba kerülhessenek a könyvekkel. Én kisiskolás korom óta könyvgyűjtő és könyvtárlátogató vagyok, sokat és sokfélét olvasok, azonban az abszolút, mindenkori kedvencem a letehetetlen Történet, legyen az mese, novella vagy regény.
Amikor ajándékozásról van szó, divatos az üzletek technikai részlegén keresgélni. Miért tartod fontosnak, hogy a karácsonyfa alá mégis könyv kerüljön?
– Az olvasás lelki szükséglet kielégítésére szolgál, s aki könyvet ajándékoz, lélekből teszi. A valódi ajándék lényege pedig éppen az, hogy egy kicsit önmagából is ad, aki ad, ettől lesz spirituális jellege az ajándékozásnak.
Mire vágysz a jövőt illetően? Mit kérsz jelképesen a karácsonyfa alá?
– Remélem, hogy folyamatosan olyasmiről és olyat írhatok, ami az „írói zarándokutamon” előbbre visz. A szimbolikus ajándékötletet pedig egy bácsitól „lopom”, aki a napokban előttem sorakozott a bevásárlóközpontban, majd a láthatóan fáradt, túlhajszolt pénztárosnő monoton kérdésére, hogy a leszámlázottakon kívül kér-e még valamit, a bácsi rávágta: egy mosolyt! A pénztárosnőnek s a sorban állóknak is ösztönösen felderült az arcuk a kérés hallatán. Egyszerű, apró kis varázslat történt ott, egy pillanat alatt. Jó lenne, ha minél több ilyen pillanata lenne mindannyiunknak.
