Dudás Károly 1947. január 19-én született Csantavéren, 1970-től a Képes Ifjúság újságírója és a művelődési rovat szerkesztője, ezt követően pedig mintegy húsz évig volt az évek folyamán többször változó Hét Nap főszerkesztője. Számos kötetet adott ki, díjakban és elismerésekben részesült, rangos kitüntetéseket kapott. Alapítója a Vajdasági Magyar Demokratikus Közösségnek és a Vajdasági Magyar Szövetségnek. Mindemellett huszonöt éve elnöke a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetségnek, és szintén elnöke a CMH irodának. Mindez csak töredéke az elmúlt évtizedek során kifejtett szerteágazó tevékenységének. Dudás Károly jelenleg sem pihen és remélhetőleg hamarosan Nem éltünk Gyöngyszigeten címmel új kötete jelenik meg, ezzel indítottuk a beszélgetésünket.
– Régóta készül, de nagy munka is van mögötte, hiszen több mint negyven év termését gyűjti össze. Bonyolult volt előkeresni a régi folyóiratokat, újságokat, ahol ezek az írások megjelentek. Elsősorban a Képes Ifjúságról és a Hét Napról van szó, de ugyanígy a Magyar Szóról, a Hídról és az Új Symposionról. A Forum Könyvkiadó örömmel fogadta és remélem, hogy ebben az évben az olvasók elé kerül. Úgy terveztem, hogy a kötet Dormán László fotóival készüljön, hiszen első könyvem, a Szakadó is az ő csodálatos szociofotóival jelent meg. Úgy képzeletem el, hogy ne csak nagy terjedelmű szociográfiai írásokat tartalmazzon, hanem ún. riportellenőrzést is. Egyes helyekre nem csupán tíz-tizenöt, hanem harminc és negyven év után is visszamentem, hogy megnézzem miként változott a helyzet. Ez nyilván ad egy különlegességet a kötetnek, szerintem ez a legfontosabb része. Fontosnak tartom azt is, hogy egy nagy fejezet a vezércikkeket és egyéb írásokat, kommentárokat, glosszákat, tárcákat tartalmazza. Mostanában nem igazán jelennek meg ún. klasszikus értelembe vett vezércikkek, amelyek égető dolgokat taglalnak. A vezércikkeknek arról kellene szólniuk, ami a kisebbségi létben az egész közösséget érintik, valójában a megmaradásról, nem pedig a magánörömökről és a személyes gondokról. A könyv harmadik része is nagyon izgalmas, hiszen nagy- és mélyinterjúkat is készítettem, annak idején egyebek közt egy sorozatot az ún. Béres-jelenségről, valamint Czeizel Endréről, de ugyanígy világhírű sportolókkal, kiemelkedő irodalmárokkal is beszélgettem. A legnagyobb „fogásom” talán a „hidrogénbomba atyja” Teller Ede volt.
Ez hanyadik kötete lesz? Melyiket tartja a legfontosabbnak?
– Az elsőt, a Szakadót. A megszólaltatott riportalanyok már nem is élnek. Harmincéves voltam, amikor ez a könyv megjelent. Sajnos a cenzúrázásra öt évet kellett várni, egyébként huszonöt évesen jött volna ki az első szociográfiai kötetemként. A későbbiekben megírtam a Ketrecbált, amely szintén körülményesen lett kiadva. Némely kötet esetében társszerző voltam, ha ezeket is számításba veszem, akkor a Nem éltünk gyöngyszigeten lesz a kilencedik könyvem, de elkészült a tizedik is, amely Matuska Szilveszterről szól. Huszonhárom évvel ezelőtt írtam meg az első fejezetet, mára sikerült befejezni. Ez is a kiadónál vár megjelenésre.
Mondhatni-e, hogy írói tevékenysége kihatott az újságírói munkájára, és fordítva?
– Valamikor 1967 körül ígéretes novellistának számítottam. Parabolisztikus novelláim a Hídban jelentek meg, nagy jövőt jósoltak nekem az irodalom terén. Másodéves egyetemista voltam. Penavin Olga tanárnő gyűjtőútra vitte a tanítványait, engem Baranyába. Amíg a többiek a tájszavakat gyűjtötték, addig elkezdtem figyelni az embereket. Írtam egy nagy riportot, amely meg is jelent. Ez meghatározta az életemet. Talán az első írásaim voltak a legjobbak, amikor még frissen néztem szembe a világgal. Nagyon sokat segített az irodalom, a újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék, Szeli István, Bori Imre, Bosnyák István, Bányai János, Utasi Csaba és Gerold László tanár urak. Egy riport akkor az igazi, ha irodalmi verete is van. Ez hiányzik a mostani újságírók írásaiból, megtapasztaltam a Hét Nap főszerkesztőjeként is.
A legnehezebb időszakban volt a Hét Nap főszerkesztője. Hogyan emlékezik vissza azokra az időkre?
– Húsz évig voltam különböző Hét Napok főszerkesztője, a körülmények hozták így. Akkortájt mindenfelé tiltakoztak a hatalom ellen. Leállítottuk a munkát, a hatalom pedig úgy állt bosszút, hogy megszüntette a támogatást. Akkor kezdődött a 7 Nap kálváriája. Gerlovics Szilveszterrel magánlapként létrehoztuk az Új Hét Napot, majd nézetkülönbségek miatt szétváltak útjaink. Utána megalapítottuk a Szabad Hét Napot és mindkét lap működött. A hatalom közben előjött a 2x 7 Nappal így egyszerre három Hét Nap jelent meg. A fordulat 2001-ben jött, visszakaptuk örökségünket, a Hét Napot, amit már nem számmal írtunk és hivatalosan is a főszerkesztője lettem 2012-ig. Óriási küzdelmek voltak, rögös úton haladtunk, szinte harc folyt a papírért, a megjelenésért mindent latba kellett vetni, de a nehéz körülmények ellenére mellékleteink is voltak, a Bánáti Újság és a Bácsország. Készültem a nyugdíjra, de mindezek után úgy érzem, erőm és alkotókedvem teljében, dicstelenül lettem eltávolítva a Hét Napból.
Úgy az irodalmi, az újságírói, mint a közéleti tevékenysége során, mindig is kiemelt figyelmet tanúsított a szórványban élő magyarok iránt. Szívén viseli a sorsukat?
– Magyarországon 2015 novemberében hivatalosan is megnevezték a Magyar Szórvány Napját, így nagyobb figyelem irányul a szórványban élőkre. Az MNT is jeles napjai közé sorolta. 1970-ben már hivatalosan is a Képes Ifjúság szerkesztője voltam, és csaknem minden utam a szórványba vezetett. Azóta viselem szívemen a szórványban élő magyarok sorsát. Amikor huszonöt évvel ezelőtt a VMMSZ elnöke lettem, első utaink során Dél-Bánátba, Aracsra mentünk. Kultúránk és közéletünk meghatározó személyisége, Szöllősy Vágó László is tekintetét a szórványra szegezte, akárcsak Hajnal Jenő, az MNT elnöke. Mindig is tudtuk, hogy a kultúra területén a szórványban is ugyanolyan értékek teremtődnek, mint a tömbben. Sőt, a szorítás hatására dacosabban őrzik magyarságukat. Régóta tudjuk azt is, hogy amennyiben kihal, elveszik a szórvány, akkor mi kerülünk sorra és a tömb válik szórvánnyá. Szabadkán ez lassan már érezhető. Talán csapongtam életem néhány pontján és az irodalmi tevékenységemben, de Szöllősy Vágó Lászlótól megtanultam, hogy akit elnöknek választanak, annak azt meg kell becsülnie. Főszerkesztőként is ezt éreztem. Nem engedhettem meg, hogy könnyelmű legyek.
Számos díjban részesült...
– A Magyar Örökség Díjat is megkaptam, amelyet Vajdaságból csak Kosztolányi, valamint a temerini Illés Sándor kapott meg, de ő Magyarországon élt. Büszke vagyok a Szabó Zoltán-díjra, de részesültem a Berzsenyi-díjban, a Táncsics-díjban, valamint kitüntettek a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével. Ehhez képest itthon egy díjat kaptam, a Szirmai Károly Irodalmi Díjat. Szabadkán végzett tevékenységem eredményeképp a város díszpolgára lettem, de rendkívül fontos számomra, hogy Törökkanizsa és Ludas díszpolgárává is avattak. Sajnos épp ami a szülőfalumat, Csantavért illeti, még csak kurta adatok sincsenek rólam a település honlapján.
Amikor visszanéz az elmúlt évtizedekre, mely időszakot tartja a legszebbnek?
– Talán azt, ami a Képes Ifjúságnál volt, a baráti társaság miatt, a Hét Napban töltött időt viszont a hősies helytállás miatt.
Mivel tölti mostanában a napjait?
– Az összetett kötelezettségek azt hozták, hogy sokat tartózkodtam távol a családomtól, de kitartottak mellettem. Tényleg nagy mázlim van. Nemrég vettünk Palicson egy kis házat, a tatarozásnál tartunk, most rendezkedünk be.
