Magyar Életfa díjat vehetett át a magyar kultúra napja délvidéki központi ünnepségén dr. Silling István néprajz- és nyelvjáráskutató, művelődéstörténész. Az elismeréssel a hiteles őrző és teremtő munkát, a vajdasági és a Kárpát-medencei magyar közösségek összefogásáért és formálásáért, a nemzeti összetartozás erősítéséért, kulturális identitásunk gazdagodásáért, a nemzettudat fejlesztéséért végzett tevékenységet és teljesítményt ismerik el.
Amellett, hogy a magyar nyelvterületen elismert vajdasági szintű nyelvjáráskutatói munkája gyümölcseként létrejött egyebek mellett a Vajdasági magyar nyelvjárási olvasókönyv, valamint a Nyugat-bácskai magyar nyelvatlasz, kupuszinaiként elhivatottan fordult mindig saját közössége felé is: kupuszinai tájszótárt készített, kupuszinai népballadákat, népi imádságokat és ráolvasásokat gyűjtött. Mindezeket papírra vetni azért is fontos lehet, hogy az utókor számára is lenyomata maradjon. A tájnyelvi szavak, a népi imádságok, ráolvasások meddig tudnak szájról szájra őrződni? Mi az, amit még most is lehet gyűjteni és ebben a gyűjtőmunkában, a nyelvjáráskutatás ezen területén van-e követője, utódja?
– A nyelvjáráskutatás elhivatott vajdasági kutatói voltak a tanáraim az újvidéki Magyar Tanszéken. Dr. Penavin Olga professzor és dr. Matijevics Lajos tanár úr már a tanszékre érkezésemet örömmel fogadta, hiszen a kupuszinai nyelvjárás és a népi kultúra híre már ismert volt előttük, csak éppen kupuszinai hallgatója nem volt még a tanszéknek. S hiába volt az én célom az irodalom jobb megismerése, kutatása – származásom elrendelte, hogy mi lesz, mi legyen az én dolgom. Ettől kezdve érzem úgy, hogy a szülőfalu és a Zombor-központú Nyugat-Bácska fogva tart. Ugyanis ezen az én szülőföldemen több nemzetiség élt s él együtt évszázadok óta. Bár voltak ellentétek s ellenségeskedések, de a II. világháborút követő évekig a régió heterogén nemzetiségű és felekezetű lakossága megfért egymás mellett, s így ősi kultúrája is sok vonatkozásban megmaradt. Ez ma már kevésbé valóság, bár szórványaiban máig tetten érhető. Amikor a népnyelv, a kupuszinai nyelvjárás kutatása felé nagyobb figyelemmel fordultam, rájöttem, hogy a különleges hangkészlet, a régi, avagy régies szóhasználat, a tájszók sokasága, a szófűzés, mondatalkotás jellegzetességei mellett a szunnyadozó, alig parázsló népköltészet egy-egy alkotása is felködlik gyűjtés közben. Ráolvasások, mondák, népballadák, népdalok, majd később az archaikus népi imádságok kerültek felszínre a már eltemetettnek vélt múlt időből. Így, számomra ismeretlenül történt a neveltetésem, a tanulásom, s ezért is lett első könyvemnek Ismeretlen anyám a címe. Ez volt a balladáskötet. A tájszótár anyaga képezte a magiszteri dolgozatomat. Ennek kapcsán elmondhatom, hogy a mi eredeti kupuszinai nyelvjárásunkból – már amennyit az 1950-es évek közepétől meg lehetett tanulnom – maradt még gyűjtendő anyag a jövendő dialektológusainak, ha éppen erre volnának kíváncsiak. Nap mint nap jegyzek fel újabban hallott állandósult kifejezéseket, proverbiumokat, amelyek mind a szókincsünk részei, s eleddig nem hallottam őket. Részemről a kupuszinai nyelvjárás kutatása folyamatos – a Magyar Nyelvtudományi Társaság nyelvjáráskutatásért adományozott Csűry Bálint-díja is erre kötelez –, bár a tájszótár bővített kiadásban másodszor is megjelent, de az eredményes munkához sok idő kell és a falusi közösség életében való részvétel. A Nyugat-bácskai magyar nyelvatlasz munkálatai során vált igazán világossá számomra is, hogy mennyire fontos a helybéli kapcsolat, az ottani ismeretség vagy ismertség, hogy az emberek bátran, fesztelenül szólaljanak meg a kutató előtt, s ne az idegent, a más nyelvűt vagy más nyelvjárásút lássák benne. Ezt kell tudnia annak, aki ilyen munkára vállalkozik. A magyar nyelvjáráskutatás az egész Vajdaságban kevés szakember érdeme és érdeke.
Az értékmentő munkája a nyelvjárás és a népköltészet kutatása mellett a néprajzkutatás terén is jelentős: kupuszinai néprajzi gyűjteményt hozott létre, de az értékmentő munkára talán még beszédesebb példa, hogy úgy tudjuk, az unokáinak, a Szabadkán élő két kislánynak kupuszinai népviseletek készültek. Miért érezte fontosnak, hogy nekik is készüljön viselet, milyen üzenetet közvetít ez? Az unokáknak hogyan, mit mesél arról a világról, amely világnak az értékeit Ön ilyen odaadással kutatja és őrzi?
– Az állandó kupuszinai néprajzi gyűjtemény anyagának gyűjtése és őrzése fiatal tanár koromban kezdődött, valamikor az 1970-es évek legvégén. Falunkban régóta tervezgették ezt a munkát, de csak tervezték. Az abban az időben a Nyugaton dolgozó vendégmunkásaink pedig lassan vásárolni kezdték a még szinte teljesen érintetlen népi kultúránk tárgyait. Előbb a színes cseréptányérokat, tálakat, fazekakat, majd a festett bútorokat. Ők nem törődtek azzal, hogy amit elvisznek, azzal szegényebb lesz a szülőfalu. Ezt láttuk be néhány barátommal, valamint középiskolás diákjaimmal, és nekiláttunk az értékek tudatosításának – ez ma nagy divat az egész Kárpát-medencében, és nemcsak a magyarok körében, csak a késlekedés nagy az értéktárak kárára. Nekünk még sikerült olyan tárgyegyüttesre szert tennünk, hogy be tudjuk mutatni a népélet kellékeit a XIX. század második felétől. Ebben a gyűjteményben rangos helyet foglalnak el a kupuszinai lakásbelső bútorai, textíliái éppúgy, mint a sajátos kupuszinai női és férfi népviselet darabjai. Napjainkban ropogós euróval fizetik a nyugat-bácskai (gombosi, doroszlói, kupuszinai, monostorszegi, szontai) kasmír szoknyákat, kiürítik az egész vidéket a külföldről érkező „vámszedők”. Természetesen vannak családok, amelyek ragaszkodnak a népviselet darabjaihoz, hiszen az még élő tartozéka a kupuszinai lakodalomnak, szüreti bálnak, néptánc-együttesnek, és élnek még idős asszonyok is, akiknek ez a mindennapi viselete. Az eladott ruhadarabok helyébe újakat is vásárolnak, vagy pedig megőrzik a régit. Az éber szemű asszonyok ügyelnek arra, hogy lányuknak, lányunokájuknak alkalomadtán legyen mit felöltenie. Ez az én családomban a feleségem tiszte, aki foggal-körömmel ragaszkodik édesanyjától, nagymamáitól örökölt viseletéhez. Lányunk pedig a néprajztudomány doktora, aki maga is féltve ismer és számon tart minden szoknyát, inget, kötényt a nagymama szekrényeiben. Passzió? Nem. Értékmentés és annak tudatosítása az unokákban, gyermekekben. Ma már látszik – az egész család örömére –, hogy kislányunokáink szeretik a népviseletet. A szoknyák, blúzok, ingek anyjuktól, nagyanyjuktól, dédmamáiktól maradtak. Alig kell bármiből is újat varratni. Esetleg akkor, ha az újonnan megjelent anyagokból is szeretne az anyuka szoknyát varratni. És van még ügyes kezű asszony a faluban, aki megvarrja, keményíti, vasalja, ráncolja, díszíti. Nem kell erről sokat mesélni, ezt a viseletet és a hozzá való ragaszkodást, a felöltés örömét látni kell. S ha hölgyvendég érkezik a házba, mind beleszeret a mi színes és egyedülálló viseletünkbe.
A szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar tanszékvezető egyetemi rendes tanára volt. Hogy érezte magát ebben a szerepben? Pedagógusként milyen irányelveket követett, mit és hogyan kívánt útravalóul adni a tanítványainak?
– A szabadkai székhelyű magyar tanítóképzőnek nagyon fontos nemzeti és szakmai feladata van a közösségünkben. Létrejöttét is ennek köszönheti, további létét is ez igazolja. Az anyanyelvű pedagógusképzés megmaradásunk egyik záloga. Bárcsak lehetőség volna a felső osztályokban tanító tanárok itthoni magyar nyelvű képzésére is! Az egyetemi karon tanító kollégáimmal tudatában voltunk, vagyunk ennek az elhivatottságot és a pálya iránti kellő alázatot követelő vállalásnak. Amit a leendő tanító egyetemi évei alatt elsajátít, azt magával kell, kellene vinnie mindenhová és mindenkorra. Ennek a feladatnak igyekeztem eleget tenni, amikor a magyar helyesírási szabályok alkalmazását szigorúan megköveteltem. Senkinek sem ártott meg a sok gyakorlás. A magyar nyelvtan résztudományainak oktatása közben mindig a gyakorlat volt a lényeges, hiszen ott mutatkozik meg a hallgató és a tanár közös munkájának eredménye. Nagyon sok gyakorlatot javítottam otthon, hogy a következő órán már tovább léphessünk, újabb ismereteket szilárdíthassunk meg. Szép munka volt ez, s remélem, hasznos is. A grammatikai kurzusok mellett választható tárgyként tanítottam dialektológiát is. Ezt szívesen választották a hallgatók, s a gyakorlatok mellett tanulmányi gyűjtőutakat is tettünk olyan településekre, amelyeken még elevenen él a nyelvjárás (Tordán az ő-zés, Bácskossuthfalván a diftongusok, Kupuszinán a nyílt á-zás). Itt a gyűjtésmódszertannal ismerkedtek, valamint a nyelvjárásnak mint nyelvkincsnek a tudatosítása, elfogadása, megbecsülése volt a célom. A népköltészeti kurzusok óráin az elméleti ismeretek mellett népdalokat, balladákat, meséket hallgattunk, rangos szakembereket hívtunk meg előadást tartani. A hallgatók maguk is megtanultak gyűjteni, ami sikerélmény volt számukra. Nagyon lelkesen viszonyultak ehhez a munkához. Anyanyelvüket és anyanyelvű népi kultúrájukat ismerték és tanulták meg becsülni és szeretni. Ilyen szándékkal engedtük őket útra. Bízom abban, hogy ennek megvalósítása részükről sem marad el. Visszajelzéseikből tudom, hogy érdemes volt.
