„Szemet szúrt, szöget ütött, becsípődött olvasás közben valami. Ez egész jó. Nem “egész”: nagyon! Visszatértem egy-egy sorhoz, megnéztem az egyik verset újra, jól olvastam-e. Jól. És innentől az övé voltam.” – írta még 2014-ben Keresztury Tibor Celler Kiss Tamás verseiről. Az ifjú szenttamási költő lett idén a legfiatalabb szerzője Az év versei 2017 című antológiának, melynek élő kötetbemutatójára a ma megrendezendő magyar költészet napi Versmaraton keretén belül kerül sor a Magyar Rádió Márványtermében.
20 évesen, 2015-ben debütáltál Anyaméh című első versesköteteddel a zEtna könyvkiadónál, ugyanebben az évben pedig Sinkó-díjat is kaptál. Mi terelt a költészet irányába?
– Nagyon korán elkezdett érdekelni a költészet, óvodás koromban én is szavaltam, és nagyapámnak volt egy magnója, amire nagyon sok verset fölmondtam, de a családban nem volt senki, aki különösebben kedvelné a szépirodalmat, vagy irodalommal foglalkozott volna.
A gimnáziumban aztán a Képes Ifjúság hasábjairól visszaköszönt rám egy ismerősöm neve, és feltámadt bennem a versenyszellem, hogy esetleg én is tudhatok ilyet.
Megírtam az első novellámat, és megmutattam az akkori barátnőm anyjának, Csekity Idának, aki lektor, ő pedig rámutatott a hibákra. Ez akkor kicsit sértette az önérzetemet, utólag viszont kiderült, hogy jól tette, mert a javaslatai alapján tudtam fejlődni, és világossá vált, hogy milyen irányokat kellene követnem. A harmadik-negyedik novellámat leközölte a Képes Ifjúság, aztán volt egy színdarab írására tett kísérletem, amit a szenttamási diákszínjátszók adtak elő a Feketicsen megrendezett Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozóján és a KSZFV-n, de igazából mindig a versek érdekeltek, és erre nagyon gyorsan át is tevődött a hangsúly. Ezek a szövegek eleinte természetesen zsengék voltak, de aztán 2014-ben elkerültem Sárvárra (diákírók és diákköltők találkozója Sárváron – a szerz. megj.), ami segített a hibák kigyomlálásában, a tudatosodásban, és tulajdonképpen onnan számítom, hogy elkezdtem verset írni. Azon a nyáron írtam az Anyaméh verseinek 70–80 százalékát, és ekkor kezdtem napi szinten több órát foglalkozni a kötettel. Korábban is kapcsolatban voltam Beszédes Istvánnal, aki kivárta, hogy beérjenek a szövegek, és a harmadik-negyedik változat öltött formát a könyvben.
Legfiatalabbként szerepelsz a Magyar Napló Kiadó által megjelentetett, Az év versei 2017 című antológiában. A könyv szerkesztője, Zsille Gábor a kortárs magyar költészetet úgy értékelte, hogy benne „az avantgárddal szemben egyre inkább érezhető egyfajta klasszicizálódás”. Egyetértesz ezzel a kijelentéssel?
– Szerintem ez tendencia, amit saját magamon is észreveszek. Nem hiszem, hogy a klasszicizálódás egy előre felállított, kortárs standard lenne, egyszerűen a szükség hívta elő: megváltoztak az olvasói szokások és igények. Ha lehet ilyen kijelentést tenni, szerintem abszolút a posztmodern után vagyunk, és ennek ellenpontjaként jött létre ez a versnyelv. Nagyon érdekes, hogy egy időre eltűnt a személyesség a magyar költészetből, ezzel a klasszicizálódással pedig újra előtérbe került, jó táptalajt nyújtva az alanyiságnak. Észrevehető a költői nyelv redukálódása is, az, hogy nem annyira kiműveltek a versek, ezt viszont ellensúlyozza a versekben megjelenő személyesség.
Miben rejlik számodra a költészet lényege?
– Ezt nagyon nehéz megfogalmazni, mert nem igazán tudom kívülről látni a költészetet, ahogyan a saját verseimet sem. Azt sem tudom, mi játszódik le bennem versíráskor, mert nem arra figyelek, hanem a szövegre. Olvasáskor sem a saját érzéseim vagy benyomásaim vannak a középpontban, hanem maga a szöveg. Hogy mi a költészet? Szerintem az idők folyamán bebizonyította, hogy nagyon széles körűek a megnyilvánulási formái: elég a népköltészet élőszóbeli kialakulására gondolni, vagy arra, hogy a kortárs irodalomban megjelent a slam poetry, ami heves vitákat generált, hogy akkor ez költészet-e vagy sem. Szerintem bizonyos szempontból az, ami jelzi, hogy vannak itt átjárhatóságok, és nem lehet éles határvonalakat húzni.
Kit tekintesz nagybetűs költőnek?
– Főként kortársakat olvasok, verseket, prózát nagyon ritkán: konkrétan Kemény Istvánt említeném, Oravecz Imrét, Peer Krisztiánt, akinek 15 év után most jelent meg új kötete. Oravecz Imre megelőlegezte azt a nyelvet, amit most a fiatal költészet tovább visz – tőle az egyik kedvenc kötetem az 1972. szeptember című. Kemény István nagyon izgalmas, folyton megújuló lírát művel, egyrészt posztmodern, másrészt el is távolodik a posztmoderntől, nagyon sok dologra reflektál a verseiben: a közéleti kérdések mellett ott a személyesség, de ez olyan nyelvvel párosul, ami végig izgalmas tud maradni, és egyáltalán nem mondható sem patetikusnak, sem giccsesnek. Gyakran elhelyez a verseiben olyan sorokat, amik pongyolaságnak, hibának hatnak, de ezzel valójában megbontja a vers sterilségét. Peer Krisztián is egy nagyon érdekes figura: fiatalon megjelentetett 3-4 verseskötetet, aztán hosszú ideig nem publikált verset, kocsmai költő volt, színdarabokat írt. Szerintem Petri György nagyon erősen hatott rá – ő azért vonz, mert a személyességet érdekesen, eredetien tudja tálalni.
Habár még te is a pályád elején vagy, milyennek látod a fiatal magyar költészetet és a pályakezdők helyzetét?
– Könnyebb a mai költők helyzete, mint a 100–200 évvel ezelőttieknek. Ha van egy kész versed, sokszor elég, ha az interneten rákeresel a különböző szerkesztők elérhetőségeire, folyóiratokra, akiknek e-mailben elküldheted azt. Szerintem manapság azért népszerű megint a költészet, mert nagyon jól olvasható mobilon, vagy ha például a Facebookon szembe jön velünk egy vers, akkor előbb elolvassuk azt, mint egy hosszú cikket vagy prózai szöveget, és ugyanitt vannak különböző költészetnépszerűsítő projektek is, mint például a Mindennapi kortárs magyar vers vagy az InstaVers.
Azoknak, akik költészettel szeretnének foglalkozni, felhívnám a figyelmét a kortárs költőkre: nekem az volt a legnagyobb bajom, hogy fogalmam sem volt, mi fán terem a kortárs irodalom, és neveket sem ismertem. Ha beírod a Google-be, hogy kortárs irodalom, akkor nem egészen azt dobja ki, amit ez a fogalom takar. Abban lehet segíteni a fiatalokat, hogy irányt mutatunk nekik, vagy felkínáljuk a lehetőséget, hogy kiválasszák, mit szeretnének olvasni. Aztán arra buzdítanám őket, hogy publikáljanak minél többet, mert a szerkesztő is egy szűrő, másrészt a publikált vers eljut egy szélesebb olvasóközönséghez, aki szintén mondhat véleményt, mert a pályakezdőnek mindenképp szüksége van a visszajelzésére.
Két év telt el az Anyaméh megjelenése óta, és idő közben ismét elkezdtél prózát publikálni. Milyen irányba alakulsz?
– A zEtnás évzárón Mészáros Anikó, a moderátor megkérdezte tőlünk, hogy a munka szempontjából milyennek értékeljük a 2016-os évet. Ott azt mondtam, hogy nem sokat írtam: egy novellát, meg talán két-három verset. A Magyar Napló antológiája a 2016-os folyóirattermésből válogatott, tehát nemcsak írtam, hanem ezek szerint publikáltam is. A kötet után azon meditáltam, merre tovább, a Híd tavaly augusztusi számában megjelent novella pedig egy lehetséges kiindulási pontnak látszott. Volt egy nagyon rövid időszak, amikor úgy gondoltam, hogy majd ezt viszem tovább, de most újra elkezdtem verseket írni. A 2017-es év abszolút aktívabbnak indult, mint az előző: jelent már meg szövegem a Tiszatájban, a SZIFONline-on, most az erdélyi Helikon fogja közölni néhány versemet. Kialakult a második kötet koncepciója: van egy alapötletem, és úgy érzem, eddig ez hiányzott, mert az első kötet is akkor indult be, amikor meglett az elképzelés, és most is van egy olyan biztonsági pont, amihez tudok viszonyulni, csak tartalommal kell feltölteni.
