Az Európa Kollégium irodalmi programjainak keretében szerda este Fehér Miklós Fekete normalitás című kisregényét mutatták be, a szerzővel pedig ezúttal Patyerek Réka, a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék hallgatója beszélgetett. A fiatal vajdasági magyar írók követik kortársaik munkásságát, Miklós ugyanis elárulta, Celler Kiss Tamás annyira jónak tartotta a számos kritikával illetett címet, hogy azt monda a szerzőnek, szívesen kisajátítaná abban az esetben, ha ő nem tartja meg. Szóba kerültek az idő közben felmerült címvariációk, melyek között szerepelt a kutyájára utaló Zeusz ereje, valamint a Cseh Tamás dalra reflektáló Jobbik részem, melyeket végül elvetett, mert a Fekete normalitás nem csupán jól hangzik, de körvonalazza azt is, ami a regényben történik. Tematikája miatt könyvét hasonlították már Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regényhez, Alekszandr Szolzsenyicin Rákosztály, Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából vagy éppen Paulo Coelho Veronika meg akar halni című műveihez, de mondták már rá azt is, hogy hangulatában néhol grecsós, Miklós azonban elárulta, nem szeretné, ha más történetekhez hasonlítanák a Fekete normalitást. Ahogyan fogalmazott, egy depressziós ember ki van rekesztve a társadalomból, ami számára jó is, meg nem is, ezért szeretne véget vetni ennek a köztes állapotnak, lehetőleg fájdalommentesen. Ismét szó esett a regényben fellelhető önéletrajzi momentumokról, a szereplők megformálásának körülményeiről, továbbá arról, milyen kapcsolat van a pszichiátrián az ápoltak és a „normális” emberek között. Miklós saját tapasztalataira hivatkozva úgy fogalmazott, nem vett észre semmilyen különbséget a kinti és a benti emberek között, benn is teljesen normális személyekkel találkozott, akik olyan kisebb-nagyobb problémákkal küzdenek, amiket egyedül már nem képesek megoldani. A fiatal szerző úgy véli, nehéz meghúzni a határt a menekülés és a stresszlevezetés között: az olyan függőségek, mint a sorozatnézés vagy a megszokottnál gyakoribb testedzés addig nem számítanak problémának, amíg nem zavarják a mindennapi rutint. Amikor megjelennek a függőség jelei, beszorítva érzi magát az ember, tudja, hogy vannak kötelezettségei, amiket mégsem tud elvégezni – fejtette ki Miklós – és Zacher Gáborra utalt, aki könyvet írt a szenvedélybetegségekről, amik egy ideig azt a látszatot keltik, hogy könnyítik a mindennapok nehézségeit, de mivel folyamatosan fokozni kell az alapjukat képező dolog mennyiségét, pozitív hatásuk egy idő után negatívba fordul át. Miklós egyebek mellett beszélt arról, hogyan értelmezi saját főhősének személyiségfejlődését, illetve a kötet végén található utolsó két fekete oldalt, mely által – a Maffiózók című sorozat utolsó részéhez hasonlóan – fizikai formájában véget ér a könyv, de ha szeretetteljes olvasók vagyunk, a történetek és a karakterek itt nem fejezik be az életüket.
