(2012.08.12)
Lassan, de biztosan illeszkedem be ebbe a furcsa szituációba. Egy lánnyal vagyok összezárva, aki talán még a kutyámnál is rendetlenebb. Tegnap végső bánatomban, unszolására elfogadtam lakásának egyik szobáját, azóta sem találkoztam újdonsült ismerősömmel. Ma péntek van, a suli hétfőn veszi kezdetét, és ha addig nem találok új alvóhelyet, nála kell maradnom. Elég fura neve van... Amikor bemutatkozott, először Borbálának neveztem, erre kiröhögött. A Bori az igazi nevem, mondta. Mindenesetre berendezkedtem a szobámban, arra az esetre, ha hosszabb ideig tartózkodnék itt. A festővászon ott volt az ablak előtt, úgy éreztem festenem kell, bizonyára hideg színekkel festettem volna, de mégsem tettem. A szüleim jól mondták, még hogy én festő, ostoba hóbort. Vissza is tettem az állványt a gardróbba és kidobtam az üres vásznat a kukába. Sosem tudom meg, hogy festenek a hideg színek a ragyogó napsütötte utca tájképén. Gondolataimat egy szívből jövő kacaj rázta fel, Borinak még nem volt szerencsém megismerni ezt az oldalát, de úgy érzem, nem is fogom. Biztos volt benn nála valaki, kicsit furán érzem magam, mi van, ha az illető a fiúja. Ez az első alkalom, hogy egy másik korombelivel vagyok egy fedél alatt az éjszaka közepén, vagy ha volt is ilyen, biztosan nem csak ketten aludtunk, egyedül. Egy ideig még füleltem, nem jött semmi furcsa zaj a rejtélyes szobából. Odaálltam az ajtó elé, hallgatóztam, semmi. Bátorságot vettem magamon és résnyire kinyitottam Bori szobájának ajtaját, de semmivel sem lettem okosabb. Hosszas morfondírozás után benyitottam, körülnéztem és meglehetősen furcsa világ tárult a szemem elé. A könyvek, képregények, újságok, szemetek, mosatlanok egyvelegétől szinte alig élő, számítógépe előtt görnyedő lakótársamra lettem figyelmes, aki szorgosan gépeli be gondosan válogatott szavait. Talán akkor még észre sem vett, nagyon bele volt mélyedve munkájába. Úgy döntöttem, hagyom, ha nem szólok hozzá, nem kell kimagyaráznom ezt a kellemetlen incidenst, de kíváncsiságom felülkerekedett a józan eszemen. Közelebb mentem hozzá, hogy meglessem, mit ír, erre ő azzal a fene nagy nagyképű lazasággal hozzám szólt:
Éppen a naplómat írom, ezért, ha lehet, ne nagyon leselkedj, kedves Barbie!
Hihetetlenül bosszantó ez az alak, képes lenne a puszta jelenlétével káoszt okozni gondolataimban, mit keresek én itt? Az, hogy éppen naplót írt, kicsit meglepett, jó ötletnek véltem így most én is belekezdtem egybe, ki tudja, lehet, majd egykor felidézzük, és egy jót röhögünk az iskolás éveinken, talán jó barátokká válunk, és együtt nézünk az akkorra már antiknak számító emlékek elébe.
(2012.08.13)
Eddig nem mutatott semmi érdeklődést az a lány, egész este a szobájában lapult. A mai napon kitűztem egy célt, megismerkedek vele, de mit tehetnék, nem vagyok a szavak embere, levelet írni pedig túl infantilis lenne, még tőlem is. Úgy döntöttem, hogy meghívom egy jégkrémre: „bocsi, itt egy fagyi”, rémesen hangzik, de mégis megtettem, és ő elfogadta a felkérést.
(2012.08.14)
Tegnap Barbara fagyizni hívott, az igazat megvallva kicsit meglepődtem. Lehet, hogy ezzel az volt a célja, hogy összebarátkozzunk... ez már azért túlzásnak tűnik. Bizonytalanok az érzéseim vele szemben, vágyom a társaságára, mégsem akarok a közelébe kerülni hozzá vagy éppen fordítva, mint ma. Fagyizunk, én már megettem a részem, legszívesebben csak nézném csendben, ahogy ő is elfogyasztja a sajátját, de valamiért mindig megtöri a csendet. Tessék, elég volt csak felidéznem a képet, máris tiszta libabőr lettem, a hideg futkos a hátamon.
(2012.08.14)
Nehezen aludtam el, és most is felriadtam az álmomból, azt hiszem, nem fogom bírni ezt így sokáig. Bori rendes lány, különös, bár jobban megismerhetném. Nem tudom, mi szakította meg az álmom, hajnali 3 óra van, csak részeges huligánok zavarják meg az éjszaka csendjét. Hallgatózom, hátha valami zaj szűrődik majd ki Bori szobájából, de semmi. Azt hiszem, visszaalszom még egy kicsit.
Egy fura zajra lettem figyelmes, mintha Bori tüsszentése újból felvert volna álmomból, már biztos vagyok benne, hogy az előző hang is tőle származott. Hogy tud valaki lány létére ekkorát tüsszenteni? Ezt is mennyire szeretem benne.
(2012.08.23)
Barbara ma hazament a szüleihez, Pestre, engem itthagyott, egyedül.
(2012.08.27)
Ma hazaért és azt mondta, ez egy darabig még így lesz, ideköltözik, ennyire emlékszem a mai napból, mert most részeg vagyok, megrészegített a boldogság.
(2012.08.28)
Mivel ideköltözöm, szeretnék többet tudni róla, így, hogy okom is lett rá. Mielőtt hazamentem volna szüleimhez, belopóztam a szobájába, és átolvastam a jegyzeteit, naplójához persze nem nyúltam. Több történetet is olvastam, feltételezem, ő írta mind, igencsak megváltozott a róla alkotott képem, egyre jobb irányba terelődik.
(2012.09.03)
Elkezdődött az iskola, újabb problémák. A tanárnőnknek kell írnunk egy esszét, az elvesztegetett életről. Furcsa témaválasztás bemutatkozó szövegnek, vagyis feltételezem, ez a célja, így akar minket megismerni. Sok új arcot láttam, meglehetősen egyéniségnek tűntek, én ezt keresem az emberekben. Milyen lenne az a világ, amiben minden fiatal szórakozni jár hétvégénként, hétköznap pedig a Facebookon lóg, olyan ruhákban jár, mint a többség, és ezt el is várják tőle. Mindenki leáll chatelni akár ismeretlenekkel, idézetek után kutat,
ahelyett, hogy sajátokat írna és ezzel is fejlesztené a személyiségét. A tanárnőnk bizony az, egy elveszett a normál szürkeség erdejében, Molli, azt kérte, így hívjuk, a teljes nevét még csak meg sem jegyeztem. A többiek elég furcsák voltak, volt, aki különös módon a tanárnővel trécselt elsőnek, mint egy kisovis, úgy akart behízelegni, mások új barátságokat kötöttek, régi kapcsolatok születtek újjá, minden olyan gyorsan történt, én pedig a terem végében figyeltem.
(2012.09.03)
Amikor Bori hazaért, én már rég otthon voltam, mint valami kertvárosi háziasszony a férjét, én is ebéddel vártam őt. Kiszedtem egy nagy adag húslevest, direkt feltűnően terítettem mindkettőnk részére. Belépett a szobába, látszólag fáradtan, erre megkérdezte, valaki átjön ebédre? És megsütötte a kis rántotta adagját. Megsértett, de nem tudtam haragudni rá, olyan jó barátnak tűnik, amilyenre mindig is vágytam, csendes, mégis sok mondandója van, zárkózott, mégis könnyen meg lehet érteni.
(2012.09.04)
Nem találtam megfelelő hasonlatot a szituációra, így házi nélkül indultam útnak. A buszállomás közelében megugatott egy kiskutya és ihletet adott, rögvest papírra is vetettem gondolataimat. Az iskolában örömmel olvastam fel, de a reakciók lelombozták a kedvemet. Mindenfelől értetlenséget árasztó hangok ütötték meg a fülem, ez nyugtalanított, még a tanár sem értette meg igazán a történet lényegét, fogalmazási stílusom viszont megdicsérte, de ennek nem tudtam örülni. Óra után odajött hozzám egy lány, akinek tetszett a művem, azt mondta, meglepődött, hiszen én csak ott ültem, magam, nem is képzelte, hogy ez bennem rejtőzhet. Nagyon örültem ennek a zavarba ejtő vallomásnak, bár Barbara is így elismerne engem!
(2012.09.07)
Rájöttem a titkára, nem eszik húst, milyen meglepő, csakúgy, mint az étvágya, rengeteget evett a levesemből, agyondicsérte, nagyon jól esett. Ma is elmentünk a törzshelyünkké vált fagyizóba, én csokoládét kértem, ő pisztáciát és mentolt evett. Most is előbb fejezett, már megszoktam ezt a fene nagy falánkságot, tiszta majz volt az arca. Nem tettem szóvá, nem is zavart, persze szívesen lenyaltam volna az ajkairól, pedig nem is szeretem a pisztáciát, de róla még ez is nagyszerű fogásnak tűnt. Még mindig nem tudom normális-e ez az egész, utánaolvastam, azt írják ez egy betegség, egy elmebaj, egy kór, amit ki kell nőni. Amikor már hinni kezdtem benne, elolvastam naplóm előző bekezdéseit, és megfogalmazódott bennem a teljes kórkép:
BETEGESEN SZERELMES VAGYOK BORIBA
(2012.09.08)
Napjaim megszokottan telnek: kelés, készülődés, suli, hazaérés, kis pihenés, tanulás, alvás, kelés, készülődés, suli, hazaérés, kis pihenés, tanulás, alvás. Unalmas, mégis élvezem, mert az én szemszögemből az egész nap csodával telik: kelés egyazon házban, készülődés vele, suli érte, hazaérés hozzá, kis pihenés mellette, tanulás segítségével, alvás, egész éjjel róla álmodom.
(2012.09.08)
Ma felhívott anya, holnap jönnek, meglátogatnak. Borinak nem mondtam el, biztos nem érdekelné.
Vicces is lenne bemutatnom a szüleimnek: Ő Bori; nem Borbála, Bori; író akar lenni; igen, sokat olvas főleg képregényeket; nem, anya nem regényeket, képregényeket; van egy kaméleonja is; igen a szobájában és mielőtt megkérdeznéd, ő is ott alszik; vele; nem eszik húst; hát a kedvenc étele a pisztáciás fagyi; igen, jól megvagyunk, bár kicsit sem hasonlítunk; pont ez a jó; hogy miért maradtam vele, és nem választottam mást, így éreztem jónak.
Micsoda kis párbeszéd kerekedne belőle, és anya jönne a realitását tükröző kérdések sokaságával: Örvendek!; Borbála?; Áhh!; Biztos sokat tesz érte.; Mármint regényeket?; Értem (pökhendien); A szobájában? ; Vele? (undorodva); Uram, atyám, azt az állatmániás szentségit!; Akkor mégis, mit eszik?; És jól megvagytok?(csak, hogy terelje a témát); De abban mi a jó?; Nem értelek, miért maradtál vele?
Ilyenkor elpirulnék, nem bírnám, ha ezt Bori látná, mert jönne anyám kérdése, arca fehér lenne, pupillái kitágulnának, és bár tudja a választ, hisz ismer, mégis reményteljesen tenné fel a kérdést:
– Miért jó ez neked, mit érzel iránta?
– Szerelmet!
Anya feje bevörösödne, csakúgy, mint az enyém, én mosolyognék, őt az ájulás kerülgetné, és jön Bori, és átölel, és azt súgná: Én is...
De szép tündérmese! De nem így lenne, mert anya már ott leragadna, miért adnának becenevet egy kisbabának keresztnévként, Bori megsértődne, én pedig abbahagynám a róla való ábrándozásomat, apa pedig csak ülne szótlanul (mindkét szituációban).
(2012.09.09)
Barbara szülei átjöttek hozzánk, furcsa emberek, na de a nap legfurcsább tetteit mégis csak Barbara vitte véghez. Nagy meglepetésünkre, azaz engem és szüleit is beleértve, Barbara úgy mutatott be engem, mint a legjobb barátját, nem mintha én ezt nem szeretném, sőt, csak meglepett. Az anyja, Linda, ha jól emlékszem, kicsit sem hasonlít rá, határozott, érzelemmentes tettei egy elszabadult robotra emlékeztettek, aki látszólag a család feje, az apja pedig, olyan semmilyen, sodródik az árral, amit a felesége irányít.
Kellemetlen, de beszélgetnünk is kellett, Barbara nem szolgált jó témával, de nem hibáztathatom, nekem sem ment volna. Anyja végül felhozta azt a témát, amit mindig is kerültem lakótársam jelenlétében.
„És hogy állsz a fiúkkal?” Szó szerint ezt kérdezte, majd még kellemetlenebbé téve a helyzetet Barbara számára, folytatta „ha úgy, mint a mi kislányunk, most mondd, hisz akkor nincs miről beszélnünk.”
Nem akartam megbántani senkit, ezért egy igaz, mondhatni megnyerő válasszal álltam elő, amit még az anyja is megmosolygott, és válaszra is méltatott. Kicsit kínos a párbeszéd, így utólag, de lejegyzem, nem akarom elfelejteni.
„ – És hogy állsz a fiúkkal, ha úgy, mint a mi kislányunk, most mondd, hisz akkor nincs miről beszélnünk.
– Annyira foglalkoztat az írás, hogy még azon sem gondolkodtam, melyik nem iránt vonzódom.
Kínos csönd, és mit is vártam, pedig csak az igazat mondtam, kicsit megspékelve, hogy bevágódjak.
– Minek ezen gondolkozni, bár az előző humoros kijelentésed valóban frappáns, de gondolom, ezt te sem gondoltad komolyan. Ez az új generációk hibája, kellett egy különlegesség, amivel kitűnhetnek és kitalálták ezt a homoszexualitást. Én nem hiszek benne, az nem igazi szerelem, csupán egy kísérlet, ami rabbá teszi a fiatalokat, és nem szabadulnak az őrültség karmaiból.”
Az új generáció egy hibája vagyok, egy feltűnési mániával rendelkező kísérletezni vágyó őrült rab, a szerelmet hírből sem ismerem... mekkora őrültség...– valahogy nem szimpatikus nekem ez a nő.
(2012.09.09)
Anyáék ma meglátogattak, Bori végre megismerhette a szüleimet, és most én is megismerhettem önmagam.
Nem az vagyok, akit anyáék neveltek, más vagyok, és büszke rá.
Kitéptem egy lapot a naplómból, és ráírtam „BOCSÁSS MEG”, majd Bori szobájának ajtajára biggyesztettem.
(2012.09.10)
Egy levelet találtam ma az ajtómon, egy darab cetli, mégis jól esett. Hétfő, a hét eleje, holnap kedd, két napom van rá, hogy elhívjam, meg fogom csinálni, de még nem tettem, pedig már este kilenc óra van. Majd holnap megbeszélem vele.
(2012.09.10)
Eddig nem történt semmi érdemleges, de az imént Bori fagyizni hívott, a közös helyünkre, szerdán, iskola után.
(2012.09.11)
Holnap, én életemben először szerelmet vallok. Lehet kicsit átlagos, unalmas és filmszerű lesz az egész, de megteszem, holnap 2012.09.12-én, szerdán, én, aki még nem voltam soha szerelmes, egy hónap után SZERELMET VALLOK. Ő is szeret, mindig is tudtam, voltak rá utaló jelek, tudom, hogy ő is szeret, mindig is tudtam.
(2012.09.11)
Holnap elmondok neki mindent, akármi is lesz a válasza, érzéseim soha nem fognak megváltozni.
Amikor anyáék meglátogattak, ő azt mondta bizonytalan, talán tudok rá hatni, talán a lányokat fogja szeretni holnaptól, nem is akárkit, ENGEM, a szobatársát. Minél előbb aludni akarok, nem tudok várni, azt akarom, hogy szerda 16 óra legyen, MOST!
(2012.09.12)
{17:52:32}Még mindig nem értem mi történt ma, minden simán ment, terveim szerint, végre.
{18:24:19}Még mindig nem értem mi történt ma, inkább leírom szóról szóra, hátha megértem.
Még sosem voltam boldogabb, mint akkor, tökéletes volt a pillanat, reméltem, megízlelhetem életem első csókját. Odahajoltam felé, behunytam a szemem és lassan nyitottam ki a szám, közben azon gondolkodtam, mit tegyek, vajon jól csókolok, mi van, ha lefagyok közben, vagy elfogy a levegőm, vagy, még mielőtt megtörténne, megszólalnék, és elrontanám a hangulatot. Éreztem, hogy egyre közelebb kerülök hozzá, nyelvem hegyét a fogaimhoz szorítva tartottam, megpróbáltam minél nyugodtabb arckifejezést vágni. Leheletem már visszacsapódik, érzem a melegét, pár pillanat és megkezdődik. Ajkaim elérték őt, de nem éreztem az övéit, nem lehetek olyan béna, hogy elhibázom, gondoltam, igaz magasabb vagyok nála, de ez akkor is lehetetlen. Kinyitottam a szemem, szőke tincseivel néztem farkasszemet. Lassan eltávolodtam tőle, figyeltem reakcióit. Kiegyenesítette begörbített térdeit, rám nézett, szeméből a szomorúság tükröződött, néma megvetéssel, beszélni akartam, de nem tudtam hozzászólni. Lehajtotta a fejét, majd elviharzott mellettem.
(2012.09.12)
Szerelmet vallottam, ő is. Meg akart csókolni, én is őt. Majdnem megtette, eszemben sem volt megtenni.
Nem voltam rá kész, nem tehetek róla, de egyre inkább visszhangzott fejemben anyám véleménye, nem tudtam mit tenni ellene, talán el kellene fogadnom:
Én, Barbara, az új generáció egy hibája vagyok, egy feltűnési mániával rendelkező, kísérletezni vágyó őrült rab, a szerelmet hírből sem ismerem.
Írtam egy levelet, bocsánatot kértem tőle, rájöttem, mégsem szeretem, és valami másra is: Az új generáció egy hibája vagyok, egy feltűnési mániával rendelkező, kísérletezni vágyó őrült rab, a szerelmet hírből sem ismerem.
(Mészáros Zsóka a topolyai Dositelj Obradović Gimnázium és Közgazdasági Iskola másodikos tanulója. Itt közölt prózájával a KMV múlt szombaton megtartott irodalmi vetélkedőjén Óbecsén a Kilátó különdíját érdemelte ki.)
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
