Kísérlet
Vadnainé Esztikéje szellemileg fogyatékos volt. Speciális iskolát végzett, ahol úgy-ahogy megtanították írni, olvasni. Minden házimunkát elvégzett anyja felügyelete mellett. Takarított, főzött. Boltba is el lehetett küldeni, ha nem adtak neki felesleges pénzt. Apja korán meghalt, anyja, aki egy bankban könyvelősködött, egyedül nevelte. Alig volt tizenhárom éves, amikor azzal jött haza, hogy a fiúk a szomszéd ház garázsában mit nem műveltek vele. Vadnainé megértette, tovább nem várhat. Elintézte, hogy ne eshessen teherbe. Azután nevelőnőt fogadott mellé, aki ügyesen kitöltötte a lány idejét. Csakhogy olykor a lány megszökött otthonról. Hol ebben, hol abban a garázsban kötött ki. A szomszéd asszony azt tanácsolta Vadnainénak, adjon ki egy szobát albérletbe két fiúnak. Vadnainé végül rászánta magát: felvett két fiút. Szakmunkások voltak a huzalgyárban. Esztike nap nap után türelmesen várta, hogy hazatérjenek. Többé nem szökött sehova.
Egy nap az egyik fiú azt mondta Vadnaiénak, feleségül veszi Esztikét, ha őrá – a fiúra – íratja a lakást. Vadnainé azt válaszolta, nem íratja, de vesz neki egy másfél szobásat. A fiú hallgatott. Vadnainél ráadásként egy törpe autót is ígért neki.
A kutya
Surján belátta, meg kell válnia kutyájától, s ezután már teljesen magára marad. Amióta a náthaláz ágyba döntötte, a kutya ki sem mozdult az első emeleti lakásból. Nem vitte sétálni. Napok óta nem feküdt este az ágya mellé. Mind nyugtalanabbá vált, végül már ugatott, sőt rágni kezdte a bejárati ajtót. Surján latolgatta: kutyamenhely nincs, elaltatás nem jön számításba. Az maradt hátra, hogy majd elviszi – akár így, lázasan is – az egyetemi negyedet övező parkba, pórázát ráakasztja egy faágra, s vagy magával viszi valaki, vagy kóbor kutya lesz belőle. Erős kutya volt, sárga retriever a javából.
Amikor a pórázt elhelyezte, Surján leguggolt a kutyához s magához ölelte. Könnybe lábadt a szeme. A kutya nyüszített. Surján talpra állt, hátat fordított neki, s kemény, sietős léptekkel távozott. Nem nézett hátra.
Másnap délben hallgatta a helyi rádiót, s onnan értesült, hogy a városi kertészetnél kóbor kutyák megtámadtak egy idős hölgyet, aki az ebédjével hazafelé ballagott. A hölgy a kórházba fekszik.
Surjánt ez fejbe kólintotta. Elindult oda, ahol tegnap megvált a kutyájától. Továbbra is lázas volt, a hideg is kirázta. Elszántan lépegetett, de nem tudta, mi hajtja, s mi a szándéka. Annyit tudott, hogy a kutyát nem vihették többé haza. Amikor megérkezett a helyszínre, megtörölte a homlokát. Látta, a kutyának semmi nyoma. A pórázának se. Menet közben több kóbor kutyával találkozott. A parkban is szaladgált néhány. Surján elfüttyentette magát. Sajátos füttyszó volt. A kutya erre bárhonnan mindig hozzá szokott szaladni. Surján nézelőd9tt, mindhiába. Pedig szentül hitte, hogy a kutya itt van valahol a parkban, s itt kóborol még majd sokáig.
A mázolmány
A tizenkét emeletes toronyházat köröskörül bokrokkal tarkított gyepes játszótér övezte. Az épület mind a négy falát mintegy két méter magasan idétlen falfirkák s mázolmányok tarkították. Félszemű marslakók, félelmetes növényzet, ijesztő világűri tájak, felismerhetetlen gépek. Meg torz állatok. Némelyik csaknem sziszegett. Újabbnál újabb rétegek kerültek a falra, végeláthatatlanul. A lakók undorodtak tőlük. Feltehetőn a játszótér mintegy száz kamaszkorú törzsvendége között is akadt néhány, aki itt, s így élte ki művészi hajlamait.
Gerzson Miklós felfigyelt rá, hogy a játszótér hangadója az a tíz-tizenöt fiú, akik a helyi első ligás labdarúgó csapatnak szurkolnak. Megállapodott velük, hogy a lakók a ház mind a négy falát tisztára festetik, majd a fiúk az egyik falra rápingálhatják kedvenc csapatukat, de azután az ő gondjuk lesz, hogy a másik három falra ne kerüljön mázolmány. A fiúk ráálltak. Hamarosan egy tervrajzot hoztak Gerzsonnak. Azon egy futballkapu látszott, hálóval ellátva, s a helyi futballcsapat felismerhető kapusa a levegőben úszva a bal felső sarokban elkapva a labdát. A kapuson jól látszott a csapat jelvénye is.
Gerzson rábólintott a rajzra. Jöttek a mesterek, s egy szép képet varázsoltak az épület kijelölt oldalára. A fiúk elégedettek voltak. A kép itt fog ékeskedni. Sehol a városban nincs még egy ilyen kép! A másik három falra soká az éj leple alatt sem került egyetlen firka sem.
Azután valaki a kapusnak bajuszt rajzolt. Másnap a dresszén átmázolta a csapat jelvényét. Egy fővárosi csapatét pingálta a helyére.
– Borzadály! – fogták a fejüket a hangadó fiúk.
Azt állították, tudják, ki a tettes.
– Ez nem maradhat ennyibe – fogadkoztak szárazon.
Magány
Harkai Piroskának minden reggel hétre kellett megérkeznie falujából Újvidékre, ahol heti nagytakarítást végzett magányosan élő idős emberek háztartásában. Hétfőtől péntekig, mindennap más-más családnál. A megállapodás szerint déli egy órára bevégezte a munkát, majd ment a buszra, s irány vissza a falujába. Így az övé volt minden délután meg a hétvége.
Egy kedden Bükkösnénél, aki évek óta magányosan élt, lepecsételve találta a lakást. Világos volt, itt már nem lesz munkája. Becsöngetett a szomszéd lakóhoz. Egy fiatalasszony kurtán közölte vele, hogy pénteken, miután Bükkösnét három napja nem látta, s hiába csengett nála, hívta a rendőrséget, s azok halva találták az asszonyt. A padlón feküdt szétvetett kézzel. Az orvos azt mondta, már két napja halott volt. Mivel a szomszédok tudomása szerint az országban nincs hozzátartozója, fia angliai címét s telefonszámát pedig senki sem tudta megmondani, a lakást lepecsételték, Bükkösnét a város tegnap eltemettette.
– Tudjuk, hogy a fia telefonálgatott neki Angliából – magyarázta a szomszéd fiatalasszony – úgyhogy, ha legközelebb nem jelentkezik neki az anyja, s hiába hívogatja, talán gyanút fog s hazajön.
Harkai Piroska hallgatott s bólogatott.
Hazament s telefonált Bükkösné fiának.
Két hétbe is beletellett, mire a keddi napra talált új elfoglaltságot magának.
Este kilenckor
Incze Gábor érettségi után elutazott Londonba, s beiratkozott a King's College-be. Ott kívánta folytatni egyetemi tanulmányait. Internátust is talált magának, ahol fürdőkabinnal ellátott külön szobája lesz. A konyhát többen közösen használják majd. Mindenről magának kell gondoskodnia; fehérneműjét is maga mossa majd ki a szuterénben sorakozó mosógépek és szárítógépek egyikében. A szülők nem jártak a helyszínen. Amikor közeledett a távozás ideje, anyjával hozzáfogott a fehérnemű és minden más beszerzéséhez. Mindenből legyen, s jó legyen. Amit csak lehetett, olyan tasakokba csomagolva, amelyekből ki lehetett szívatni a levegőt, hogy a csomag kisebb, kezelhetőbb legyen. Sikerrel járt. Szülei nélkül szándékozott most utazni. Idejében megváltotta magának a jegyet a repülőgépre.
Az utazás előtti estén elment a nagyapjához elköszönni. Mondta neki, hogy majd csak karácsonyra ugrik haza.
– Ott, Londonban tudnod kell – mondta a nagyapja –, hogy itthon én minden este kilenckor rád gondolok. Az én nagyapám is ezt mondta nekem, amikor elvitt a kalocsai internátusba. Csak én akkor még kisdiák voltam.
Gábornak kerekre nyílt a szeme.
– Tudni fogom! Minden este kilenckor! – mondta cinkosan.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
