Bori Imre életműve mély és tartós nyomot hagyott mind a magyar irodalomtörténet-írásban, mind pedig a vajdasági magyar kultúrában. A magyar irodalom történetébe kihagyhatatlanul írta be mind a modern irodalom kezdeteinek, mind pedig a magyar avantgárd irodalomnak a történetét. Ma senki sem hozhatja szóba Kassák Lajos költészetét Bori Imre Kassák-tanulmányainak figyelembe vétele nélkül, s így van ez Füst Milán költészetével is, leginkább persze József Attila költészetével, hiszen ez utóbbi költészete egész életében foglalkoztatta, bár József Attila-monográfiája csak halála után jelenhetett meg. S folytatni lehetne a sort, több olyan magyar íróknak a nevét lehetne itt most leírni, akiket közelről ismert, és akiknek munkásságával behatóan foglalkozott, elég csak Kosztolányira hivatkozni, akinek kivételesen gazdag életművéről monográfiát írt. Bori Imre megvívta a maga harcát a magyar irodalomtörténet-írás megrögzött és kötelezőnek kikiáltott szemléletével, s ezt a harcot nemcsak az avantgárd hagyomány elfogadásáért folytatta, hanem folytatta egy, a hagyományostól eltérő Jókai-olvasat vagy éppen Móricz Zsigmond-olvasat érdekében is. Példát mutatott tehát arra, hogy az avantgárd mellett miként lehet és kell is olvasni a magyar irodalmi hagyományt, s ebben elévülhetetlen érdemei vannak, ezt bizonyítják az újabb Jókai- vagy Móricz-kutatások hivatkozásai az ő munkáira.
Munkássága az egész vajdasági magyar műveltség szinte minden területére kiterjedt. Egyformán kutatta a vajdasági magyar irodalom történetét, hirdette annak sajátosságait, Szenteleky életművét áttekintve figyelte meg ennek az irodalomnak a megkülönböztető jegyeit, s ebben megint meg kellett harcolnia a bevett szemléletekkel, de ugyanezt tette akkor is, amikor a vajdasági magyar népi hagyományokat tekintette át, és annak gyöngyszemeit gyűjtötte egybe. Délvidéki olvasókönyve, az Ember, táj, történelem című kiadvány, összefoglaló mű, szemelvények, idézetek és dokumentumok egész sorával bizonyítja, hogy ennek a vidéknek is volt értékteremtő ereje és elhivatottsága. Olvasókönyv a szó szoros értelmében Bori Imrének ez a műve, mert részleteket közöl a vajdasági táj és történelem emlékezetes helyeit és történeteit, nem ritkán életrajzait és arcéleit jegyző dokumentumokból, mindazokból az írásokból, a legrégibbektől kezdődően napjainkig, amelyekből ennek a vidéknek az élete és története olvasható ki. Fáradhatatlanul kereste a múltból a jelenre hagyományozott jelenségeket és értékeket, mert meggyőződése volt, hogy mindennek tudatosításával érthető meg mindaz, ami a jelenben történik, mindaz, ami ma írja körül a vajdasági ember életét, s határozza meg világszemléletét. Ugyanilyen következetességgel figyelte a műveltség történéseit a jelenben, egyformán érdekelte a könyvtárak és a folyóiratok helyzete, egyformán a népművelés és a népművészet, ugyanúgy a színház és az iskolák helyzete. Szeli Istvánnal közösen jegyzett középiskolai tankönyvein és olvasókönyvein nemzedékek nevelődtek és nőttek fel irodalomértő olvasókká.
Bori Imre mindenre odafigyelt, ami a mai műveltségben történik, mindent számon tartott, egyetlen könyv vagy kiadvány sem kerülte el a figyelmét, szenvedélye volt az olvasás és az írás, olvasásai során felfedezett, írásaiban pedig kezdeményezett, vitatkozott is, ha úgy hozták a kultúra történései, s ebben rendre társakra is talált, ha kevesekre akkor is, mert életében voltak követői és tanítványai, hiszen tanár is volt, példamutató magyartanár, akinek irodalomszemlélete mélyen befolyásolta a vajdasági általános- és középiskolai, nem utolsó sorban az egyetemi magyartanítást. Éppen ezért Bori Imrére nemcsak emlékezni kell, hanem folyamatosan tanulni is kell tőle, eltanulni tőle az irodalom szeretetét, a kultúra építésének módozatait, eltanulni tőle a következetességet és követni kell őt a felfedezés meg a kezdeményezés örömeiben.
