Az emlékezés mozaikjából építkezem, hiszen tizenöt évig, 1984 és 1999 között szerkesztettem Bori Imre mellett a Hidat. Természetesnek tartottam és joggal gondoltam, hogy vele együtt teszem, hiszen egyenrangú félként viszonyult hozzám kezdettől fogva, s csak visszatekintve látom, milyen hatalmas megtiszteltetés volt a bizalmát élvezni, irodalmi kérdésekben is. Egészen fiatalon is már közvetlenül láthattam: senki nem tudja nála jobban, mi a vajdasági magyar irodalom, de azt sem, hogyan „működik”, hogy milyen a vajdasági magyar, sőt általában az irodalom élete.
Nem véletlen, hogy éppen ő írta meg irodalmunk történetét, amelyet én szerkeszthettem. Nemcsak kihívás volt ez, hanem az irodalommal való elmélyült foglalkozás pillanata is. Könyvébe bekerülni mindenkinek nagy megtiszteltetés volt. Számomra emlékezetes marad, amikor egyik elsőkötetes prózaírónk felszólította, igyekezzen megírni irodalomtörténetének bővített változatát, mert az új kiadásban már ő is minden bizonnyal szerepelne. 1998-at írtunk, amikor utoljára átdolgozta könyvét. Tudta, természetesen, amit mi is, hogy a komplex irodalomtörténetek kora lejárt. Hogy munkája korszakzáró, sőt talán műfajlezáró is. Már nem létezett az az ország, amelynek irodalmával foglalkozott, hogy az majdan az egyetemes magyar irodalom sajátos, földrajzilag behatárolt részeként legyen számon tartható, megismerhető. Rendszert alkotott, amelyet sem előtte, sem utána nem tudott létrehozni rajta kívül más.
Bori Imre szerkesztői munkássága elválaszthatatlan tudósi, irodalomtörténészi és tanári tevékenységétől. A Híd rangját az ő tekintélye szavatolta, amelyet tanulmányaival szerzett meg. Nem avatkozott bele az irodalom életébe, nem erőltette rá senkire a saját irodalomfelfogását. Felkérő levelekkel viszont sürgette művek létrejöttét.
Tizenkét prózaírót kért fel 1987-ben, s az ő novellájukkal kezdődtek abban az évben a számok. 1988-ban az esszéírók kerültek sorra. A fordításirodalmat is ötletesen serkentette: Vuk Karadžić születésének 200. évfordulóján egy szerb népi románcot tizenhét költő huszonegy szövegváltozatban fordított le. S a példák sorát még gyarapíthatnám, hogyan vont be minden műfajt és minden szerzőt.
Három alkalommal állítottam össze vele együtt a Versek éve című antológiát. Az 1995. évi Versek éve a felkérőlevelét is közzétette, amelyből világosan kiderülnek szerkesztői szempontjai: a költői szemlét továbbfolytatásra érdemes hagyományként nevezi meg; a folyóirat a vajdasági magyar költészet állapotát akarja bemutatni. De nem csupán azt: „A vers talán a legmegbízhatóbban jelzi az ember és közössége lelkének tektonikus rezzenéseit, elmozdulásait, a megrázkódtatások erejét, egyszóval történelmi lélek- és sors-állapotát” – mondja. Mindehhez pedig az kellett, hogy mindenki megkapja a felkérőlevelet, melyben a költőkre bízza, hogy „legjobb belátásának” és „esztétikai meggyőződésének” megfelelő szöveget küldjön. Nem volt feltétel, hogy vele mindenki egyetértsen. Együtt készítettük a listát, közösen néztük át, hogy senki ne maradjon ki, legyenek az irodalomnak olyan pillanatai, amikor senki sem hiányozhat. Aki Bori Imre aláírásával megkapta, kénytelen volt félretenni minden vélt vagy valós sérelmét.
Ma már rendhagyónak mondható szerkesztői eljárásai közé tartozott, hogy azonnal elolvasta a kéziratokat. Méghozzá olyan kíváncsisággal, amelyből kiderült, valóban érdekli is, amit olvas, megbecsüli a szerzőket. A Hídban publikálni irodalmi rangot jelentett, különösen, hogy Bori Imre a konkrét művet értékelte, amikor közlésre elfogadta, s nem általában, „kánonérzékenyen” gondolkodott. Ha valamit, hát azt megtanultam tőle, hogy ne a mendemondáknak vagy az előítéleteknek higgyek, csak az elolvasott szövegnek. Mert irodalmi művet nemcsak elemezni, hanem felfedezni is lehet, s ennél nincs jobb dolog.
Háború volt, mégis boldog békeéveket, irodalmon belüli összhangteremtő szándékot idézek, amikor Bori Imre szerkesztői tevékenységére gondolok. Pedig nem zárkózott el a viták elől sem. Éppen a Versek éve kapcsán a szerkesztőség nevében és támogatásával írt szenvedélyes levelet irodalmunk dezintegrációja ellen.
De kicsinyes vitákat sohasem gerjesztett, sohasem szervezett maga köré szekértáborokat. Ilyen tekintetben is párját ritkította. Szerkesztőként nem kizáró, hanem integráló személyiség volt. Esetében nem közhely azt mondani, hogy hatalmas űrt hagyott maga után, amelyet tíz évvel halála után ugyanúgy érzünk, mint távozásának pillanatában. Útmutatására, tekintélyére, személyiségének önzetlen, teremtő és értékőrző erejére ma is szükségünk lenne.
