Kati Hiekkapelto neve egyelőre ismeretlenül csenghet a magyar olvasóknak, azonban várhatóan hamarosan hozzánk is betör a nemzetközi sikert aratott Kolibri című könyve. A legújabb skandináv krimi érdekessége, hogy a főhőse egy Finnországban élő, Vajdaságból származó, magyarkanizsai nő, Fekete Anna, a könyv pedig többek között olyan társadalmi és szociális problémákkal foglalkozik, mint a bevándorlók helyzete, a faji megkülönböztetés, az anyanyelvvesztés stb. A művet a Maxine Clarke blogger emlékére alapított Petrona-díjra jelölték, amelyet az általuk legjobbnak vélt skandináv kriminek adnak. A regény második része (finnül Suojattomat, angolul The Defenceless) tavaly év végén került a könyvesboltok polcaira Finnországban, s az első rész sikerét felülmúlva a tizedik helyen végzett az ottani eladási listákon és megkapta a legjobb finn kriminek járó elismerést, valamint jelölték a 2015-ös Üvegkulcs-díjra is, amely már szakmai elismerést jelent.
A finn írónő 1970-ben született, dolgozott tanárként, tanította bevándorlók gyermekeit, tíz évvel ezelőtt járt Vajdaságban, Magyarkanizsán, ahova azóta is ellátogat minden évben.
Az írónő tanult magyarul is, jelenleg Európa irodalmi fesztiváljait járja, és már készül a regény harmadik kötetével is, de szakított idejéből arra, hogy elektronikus levélben interjút adjon lapunk olvasóinak.
Hogyan kezdődött az írói karrierje és mi adta az ötletet a regényhez?
– Egy hirtelen ötlet volt, hogy krimit akarok írni, melynek a főszereplője egy bevándorló rendőrnő. Ott ültem a kompon, a tenger közepén, úton hazafelé a munkából, (egy szigeten élek), és akkor nem tudom honnét, bevillant az ötlet, amely azután nem hagyott nyugodni. Ez még 2010-ben történt. Rövid történeteket írtam már korábban, novellákkal kezdtem, már akkor éreztem a tüzet és a szenvedélyt, hogy az írás az egyetlen dolog, amit csinálni akarok. Kiadóknak is elküldtem a történeteimet, és rendre visszautasító leveleket kaptam, de nem adtam fel. A legnagyobb problémám az idő volt, mert abból volt a legkevesebb. Amikor az ember teljes munkaidőben dolgozik, és mellette ott a család, az önmagában is teljes embert igénylő párosítás, írói ambíciók nélkül is.
Két évig tartott, mire az ötlettől eljutottam a megvalósítás kezdetéig és elkezdtem írni a könyvet. Egy év szabadságot vettem ki, és elhatároztam, hogy most megcsinálom. Ez óriási pénzügyi áldozat volt, de a késztetés annyira erős volt, hogy úgy éreztem, nincs más lehetőség. Az írás során a legfőbb inspirációm a bizonyítás volt önmagam felé, hogy meg tudok írni egy regényt az elejétől a végéig. Nem gondoltam a publikálásra, csak magamnak írtam.
Az ötlet, hogy a főhős bevándorló legyen, onnan jött, hogy rengeteg tapasztalatot szereztem korábban az emigránsokról. Az egyetemen a mesteri diplomám témája a faji alapon történő megkülönböztetés és zaklatás volt a finn iskolákban, tanítottam menekült gyermekeket, a volt férjem bevándorló, aki ráadásul szintén ezzel a területtel foglalkozik. Először azt akartam, hogy afgán nő legyen a főhős. Vonzónak találtam, kulturális és feminista szempontból is, de hamar rájöttem, hogy ez túl bonyolult így. Egyszerűen képtelen voltam felépíteni egy jó karaktert. Kétségbeestem, mit tegyek most, ki az én hősöm, honnan jöhetett, hogyan oldjam meg ezt a problémát, és akkor ránéztem a volt férjemre, aki magyar, Vajdaságból jött, és RÖHÖGTEM! Hát persze! A rendőrnőm egy volt jugoszláv állampolgár, magyar nemzetiségű, még gyermekként érkezett Finnországba stb, stb. A válasz annyira kézenfekvő és nyilvánvaló volt, csodálkoztam, hogy miért nem ez jutott eszembe azonnal. Így született meg Anna Fekete.
Úgy tudom, járt Szerbiában is, regénybeli hősének, Annának a szülővárosában, Magyarkanizsán. Milyen tapasztalatokat, benyomásokat szerzett itt?
– Mikor Szerbiában éltem (2005 és 2006 között), azt kérdezgették tőlem az ismerőseim, hogy nem veszélyes ott? Azt válaszoltam nekik, hogy de, az, különösen télen, mert a bejárati ajtóm előtti lépcsők nagyon csúszósak havazáskor. Az tényleg nagyon veszélyes tud lenni!
Szeretem Szerbiát, szeretem Vajdaságot. Lenyűgöző a szépsége, a hatalmas kukorica- és búzaföldek, a puszta, a Tisza... Az emberek nagyon barátságosak, lazák, segítőkészek és szórakoztatóak. Számomra úgy tűnt, tudják élvezni az életet, még akkor is, ha az különösen nehéz. Amíg ott voltam, magyarul is tanultam. Szeretem a magyar nyelvet!
A regényében az elvándorlás és az idegenség kérdését boncolgatja. Hogyan látja az emigránsok helyzetét Finnországban és Európában?
– Ez nehéz kérdés, amely egész Európát és a világot aggodalommal tölti el. A harmadik világban egyre több ember kényszerül elhagyni az otthonát a háború, az elnyomás és a nyomor miatt. Ugyanekkor Európa gazdasága is egyre rosszabb helyzetben van. Sok embernek itt sincs munkája, pénze még az alapszükségleteire sem. Erről órákat tudnék beszélni, de most egy dolgot kérdeznék: Ki a felelős ezért a helyzetért? Ma több pénz van a világon forgalomban, mint eddig bármikor, de hol? Nem a szíriai anyák zsebében, akik a gyermeküket próbálják megmenteni, hogy jövőt biztosítsanak a számukra. S nem is annál az afgán férfinál, akit a tálibok megkínoztak. Nem ők a felelősek azért a rossz helyzetért, amelyben élünk. A pénz azokhoz folyik be, akik már így is hihetetlenül gazdagok, ezért nekik kellene a mi dühünk és frusztrációnk célpontjában állniuk, nem azoknak a szegény embereknek, a menekülteknek és az illegális határátkelőknek, akik a legsebezhetőbb helyzetben vannak, otthon nélkül, család nélkül, dokumentumok és minden egyéb nélkül. A szélső jobboldal a saját céljainak elérésére használja fel ezt a szituációt, és néhányan el is hiszik az ostobaságaikat. Egy menekült nem fenyegetés. Egy kapzsi, pénzsóvár ultrakapitalista disznó viszont az. Ha mi magunkat civilizált emberi lénynek tartjuk, akkor segítünk azokon, akik arra rászorulnak, legyen az finn, magyar, cigány, szír vagy bármilyen származású is.
A regényeit több díjra, köztük a 2015-ös év legjobb skandináv krimi regény díjára is jelölték, számított-e ekkora sikerre?
– Nem, amint mondtam, még a publikálásban sem reménykedtem. Most pedig már a Kolibrit hét nyelvre lefordították, és hamarosan filmadaptáció is készül belőle. Ez egyszerre csodálatos és hihetetlen a számomra.
A krimi irodalmi megítélése nem túl tetszetős, kissé alábecsült műfaj. Ez önöknél másként van-e?
– Itt is alábecsült műfaj volt, de ez már változott. Annyi számtalan kiváló krimi szerző van szerte a világon, hogy szégyen volna nem venni róluk tudomást azzal, hogy „irodalmiatlanok”. Itt az északi országokban a krimi irodalomnak van egyfajta, nagyra becsült szociális és politikai témákat boncolgató hagyománya, amely még hatvanas években kezdődött. E szerint a krimi az első olyan irodalmi forma, amely feltárja a társadalom rothadó rétegeit. Persze ebben is akad sok silány mű, ahogy minden műfajban.
Magyar fordításra számíthatnak-e az olvasók a közel jövőben?
– A Kolibri magyar nyelven novemberben jelenik meg az Athaneum Kiadó gondozásában, akik már megvásárolták a második regény publikálási jogát is.
