Skrabány Viktor a festészetben konokul, következetesen járta a maga útját, függetlenül attól, hogy ez mennyire tűnt korszerűnek vagy sikeresnek. Sokáig negligálta őt a mainstream szakma, de mára a kollégák is fejet hajtanak előtte. Szülővárosa nemcsak tehetségét, kimeríthetetlen energiáját, pozitív szellemiségét és a város iránti, festményeiben kifejezett szeretetét, hanem kiváló pedagógiai munkáját is értékelte, amikor őt avatta újkori történetének első díszpolgárává.
Skrabány Viktor első nagyobb színélménye talán az volt, amikor a tanító néni az első elemiben azt mondta: vonalzóval rajzoljanak keretet a papírra, ő pedig az egyik színt húztam a másikra és különleges, áttetsző színhatást teremtett – lazúr született, igaz, akkoriban fogalma sem volt arról, ez mit is jelent.
A kisfiút megbabonázták a természet színei, és nagyon erős volt benne a vágy, hogy ezt az élményt rabul ejtse, visszaadja.
- A színérzék öröklődés: kaptam az Istentől, a természettől. Ehhez már csak rajzolni kellett megtanulni, ami nem olyan nagy munka: napi 4-8 óra és 8 év. Ehhez végtelen alázat kell – mondja.
Az ajándékba kapott színérzék mellé megtanult hát rajzolni is: 16 évesen már pár éve festegetett, amikor rajztanára arra kérte, javítsa ki az általa készített Tito arckép színeit. Ekkor még nem is volt tudatában annak, képeinek összhangja milyen hatással van az emberekre A tudat alatti invenció volt alkotásának a titka, nehéz is volt iskolai keretek közé szorítani alaptermészetét; hogy mégis sikerült, rendkívüli fegyelmezettségének köszönhető.
Középiskola nélkül, a hetedik gimnáziumból vették fel kivételes tehetségként a belgrádi képzőművészeti akadémiára, amiért nagyon hálás a szüleinek. Édesapja remek esztergályos volt, értelmiségi barátokkal, sok előadásra elvitte a kisfiát: egy 1941-ben vagy 1942-ben készült fotón ott ül édesapja ölében, a város főterén zsúfolt sorokban operettet néz a magyar közönség, pedig hátulról, a templomtoronyból puskacsövek irányultak ekkoriban a térre. Ma, békeidőben egy-egy magyar előadásra talán ha húszan elmennek a városi színházba…
A zene az egész életét végigkíséri, festés közben és téli estéken is komolyzene szól, szenvedélyes Liszt-rajongó. Sokáig nem is tudta eldönteni, zenész legyen-e vagy festő:
- Szerencsés a festő, aki zenei érzékkel is rendelkezik, mert a ritmikai beosztást, a dallamvonalat teljesen átviheti a képre. Én a zeneiskola 6 évét 3 év alatt végeztem el, és a középiskola diplomahangversenyét hegedűn játszottam. 50-es évek, János vitéz - ebből építettük fel a külvárosi kultúrkört, tudod ezt? Ezt tudniuk kell a fiataloknak, nem úgy van, ahogy általában mondják! Simovics Ferenc, a kiváló zenetanár szervezte meg az előadást. A külvárosi operett-társulatnak 33 tagú zenekara volt. Most elnémulsz, ha elmondom, kik muzsikáltak: nagybőgőt például Rácz Attila zenetanár játszotta, a másikon a Lux tanító bácsi, és hazajárt muzsikálni Balázs Rudolf, a belgrádi filharmonikusok koncertmestere is; ebben az időben a Belgrádi Rádió szórakoztató zenekarának Verebes István volt a koncertmestere, mi hárman játszottuk az első hegedűt, Kovács Veri (Vitkayné Kovács Vera) pedig énekelt. Ő is hordta saját kezével a téglát az építéshez. Ugyanekkor a belvárosban is működött egy magyar társulat, 25 tagú zenekara volt, a külvárosiból és belvárosiból egy 40 tagú amatőr szimfonikus zenekar áll össze…A Búzás Ede bácsi vezette, a fia is híres hegedűművész lett. Becse nagyon gazdag földbirtokosok városa volt valaha, ők vonzották a városba a híres művészeket. Nagy szerelmem volt a zene, de rájöttem, hogy a festészetben sokkal tehetségesebb vagyok, ezt egészen ösztönszerűen éltem meg. Ellenállhatatlanul vonzott a színek világa.
Skrabány Viktor szerencsés és szabad művész: se uralkodó divatirányzatnak, se egzisztenciális kényszernek nem kellett engednie:
- A belgrádi akadémián az absztrakció volt az uralkodó irányzat, de én már ekkor, 17 évesen tudtam, nem ez az én utam, ezértátmentem a formai ábrázoláshoz ragaszkodó ljubljanai akadémiára. A szlovének nagyon rendes, de zárkózott emberek, és én nem találtam lakást. Az iskolában felajánlották, aludjak a tanteremben. Ágyneműs ládám az asztal alatt, én meg a tetején aludtam, két éven át. Az „ágyamon” ütöttük minden nap a tromfot. A tantermet – Martin, az iskolaszolga után - Hotel Martinnal hívtuk.
Óbecse ösztöndíjasaként hazatérve Bácsföldváron kapott tanári állást. A tanítás tette lehetővé, hogy igazán szabad festő legyen – volt kenyere, nem kellett megalkudnia és pénzzé tennie a vásznait. Otthon „normára” dolgozott: ha már harmadszor aludt el festés közben, abbahagyhatta a munkát. Most is meg tudja mutatni, hol szaladt meg ilyenkor az ecset.
Táj- és zsánerképei mellett leginkább portréit és portrészerű festményeit ismerhetjük. Figyelme középpontjába az ember és az emberi test szépsége állt:
- Mindig érdekelt a test anyaga, az inkarna, ez a legnehezebb kihívás minden festő számára. Ilyen „érthető” dolgok festésekor kötődik a legtöbb irányba - formákra, arányokra, színekre, kompozícióra - a tudatunk, ez a legnagyobb megterhelés, de a minőséget a megterhelési szint mutatja ki.
Istenfélő és -tisztelő ember lévén elfogadta Dr. Teleki Béla atya felkérését, és egy év alatt megfestette Szent Margit oltárképét az újfalusi templomba. Onnantól, hogy elkészült, többen jártak a templomba. Kétévi „ostrom” után a stációt is megfestette, mondta is neki a Tolnai: saját egyházi galériája van. Péterrévére Szent Imre oltárképet rendeltek, ez 15 hónapig készült. Márti, a felesége minden áldott nap látta a képet, a templomban meglátva mégis elsírta magát…
Skrabány tanár úr öt évig tanította a bácsföldvári kisdiákokat, majd az óbecsei gimnáziumba került, elmondása szerint ott fogta fülön Bagi Ferenc magyartanár, hogy szervezze a KMV képzőművészeti részét – 38 éven így is tett: szervezett, zsűrizett, felkészített, ajándékozott, megörökített…
Mamár nyugdíjas, otthonának műtermében a felnőtt hobbifestők mellett kicsiket és fiatalokat tanít rajzolni. Már a szülő elbeszéléséből meg tudja állapítani, hogy megvan-e a gyerekben a hajlam; nem kell ahhoz rajzot látni, hogy tudja, a leendő diák érdeklődési fokát és a hajtóerejét a tehetség táplálja. Büszke is a tanítványaira: Tóth Kovács Józsefre, Buday Mihályra, Lázár Tiborra, Acsai Györgyire, Toll Elenorára és a többiekre.
- A díszpolgári kitüntetés számomra elsősorban egy nagyon komoly erkölcsi elégtétel és óriási boldogság. Az absztrakció uralma miatt sokáig háttérbe szorult az általam képviselt konzervatív realizmus, amit ma már a képzeletem világa is színesít – ma már megférnek egymás mellett ezek az eltérő stílusok, és így van ez jól. Kitartásomat a 2008-as Forum Képzőművészeti Díj véglegesen hitelesíti, amiért nagyon hálás vagyok. Az elmúlt évtizedekben mindvégig az óbecsei polgárok tartották bennem a lelket, akik mindig is elismerték munkásságomat. Nem csak a Tisza köt engem ehhez a városhoz, hanem ezek az erkölcsi sikerek is.
