Jegercsik Csaba feltűnő muzikalitására és táncművészi adottságaira igen korán felfigyeltek. 13 éves volt, amikor szülőfalujában, Csókán első önálló estjén Petőfit szavalt és énekelt. Katartikus élmény volt számára, amikor a Magyar vagyok című vers éneklése közben a nézők bekiabálták: „Én is!”
Jegercsik Csaba
14 éves volt, amikor Nagy József Párizsba, a Jel Színházba hívta táncolni, szülei montak helyette nemet a lehetőségre. Nem sokkal ezután kitört a délszláv háború, ekkor már maga döntött sorsa felől: Szegedre ment táncolni és tanulni.
Amikor átkerültél Szegedre, te már komoly versenytáncos voltál idehaza.
– Igen, latin-amerikai és sztenderd táncokkal országos versenyekre jártunk. A háború kitörésekor a tánctanáromat is behívták, ezért a családjával átjött Szegedre. A táncpartneremmel együtt akkor fejeztük a nyolcadikat, és átcsábított bennünket a szegedi gimnáziumba, így a táncot sem kellett abbahagynunk.
A szüleid mit szóltak a döntésedhez?
– Nem örültek az elhatározásomnak, de én elég akaratos vagyok. Két évvel korábban ők döntötték el helyettem, hogy nem megyek Párizsba – igaz, ha rajtam múlik, lehet, hogy akkor még én is nemet mondok egy ilyen váratlan lehetőségre. Szegedre viszont menni akartam, és végül a szülői beleegyezést is megkaptam hozzá: abban a helyzetben akkor már ők is jobbnak látták, ha máshol próbálkozom.
A tánc mellett mit tanultál még?
– Pedagógiai szakközépiskolába jártam, később szereztem egy felsőfokú gyógypedagógiai asszisztensi végzettséget is. Ezután fölvettek a budapesti főiskola operett szakára, a tánc ezzel abba is maradt.
Táncos-színész-énekes akartál lenni?
– Igen, bár semmit nem tudtam erről a szakról, de nagyon élveztem a televízióban látható régi zenés-táncos műsorokat. Akkor még csak négyévenként indult ilyen szak, épp Szirtes Tamás, a Madách Színház igazgatója indított osztályt. A nővérem gyerekkorunkban versmondó versenyekre is felkészített, és szép eredményeket értem el, így hát jelentkeztem, és felvettek. Amikor táncos ismerőseim megtudták, hogy a Színművészetire jelentkeztem, nevetve mondták: „Na, majd ott megmondják, melyik a jobb lábad, meg hogy a fekete az fehér”. Így is történt. Ezt máig nehezen viselem.
Szélyes Imrével a Máli néniben
A diploma utána miért épp a Magyar Színházhoz szerződtél?
– Másodéves főiskolás voltam, amikor meghallgatást tartottak Szörényi Levente Attila, Isten kardja című rockoperájának egyik szerepére, a rendező Iglódi István volt. A címszerepet Vikidál Gyula játszotta, akinél én kb. két fejjel voltam magasabb, és nekem kellett volna a törpét játszani. Eleinte kételkedtem abban, hogy ez így menni fog, de megoldottuk – nem is kis sikerrel. Iglódi a következő évben is hívott egy szerepre: A La Mancha lovagja című musicalben én játszottam Don Quijotét. Szirtes Tamás csábított a Madách Színházba, ám én Iglódi Istvánhoz, a Magyarba szerződtem. Elképesztő színészekkel találkozhattam itt: játszottam Sinkovits Imrével, Agárdi Gáborral, Kállai Ferenccel, Törőcsik Marival, Béres Ilonával, és még sorolhatnám – van, akivel többet, van, akivel kevesebbet.
Nem kell a változás ennyi idő hűség után?
– Engem mindig egy dolog motivált: a Mester, akitől szakmailag, emberileg tanulhatok. Nekem ilyen volt Iglódi István. Decemberi halála óta van bennem valamiféle várakozás. Még nem látom tisztán, merre visz majd a színház útja.
Federico Fellini Cabiria éjszakái című filmjének főhősnőjét Bob Fosse és Neil Simon költöztette át Sweet charityként a hatvanas évek New Yorkjába. Auksz Évával a musicalban
Akkor most vársz valami újra.
– Várok, és igazából látom is, de erről még nem beszélhetek: színház ez is, de egy picit mégis más.
Pedig te most itt vezető színész vagy.
– Úgy van nálunk, hogy mindig jobban számítanak valakire, ami attól függ, ki mit tud énekben, prózában. Egyik nap nagyobbat játszunk, máskor kisebbet – de mindent jól kell csinálni. Nagyon sok függ attól, kivel játszol. Ha már úgy érzed, nem tudsz fejlődni, váltani kell. 2001-ben például részt vettem Szlovákiában egy nemzetközi énekversenyen. Hat áriával kellett készülni, és az operaénekesekkel megspékelt mezőnyben kiestem az első körben. De hasznos volt, mert volt egy feladat, és arra készülnöm kellett. Most ez hiányzik, mert ezek tartanak karban folyamatosan. A szereptanulás ehhez nem elég, hiszen a mozgást és az éneklést állandóan gyakorolni kell.
Azt mondtad egyszer, otthon másképp szólalsz meg a színpadon, és a közönség is más…
– Egy vers – pl. Petőfitől a Szülőföldemen – nekem mást jelent Budapesten, és mást otthon. Odahaza az ember saját magától is meghatódik, és ez nem jó. Nehéz elmondani, vissza kell magamat fogni, mert nagyon odaszól. Sok olyan dal is van, amit nehéz elénekelni. Kacsóh Pongráctól Rákóczi megtérése is itt egészen mást jelent. A közönség otthon – Csókán, Zentán – sokkal többet ad vissza, az emberek jobban ki vannak éhezve, jobban megbecsülik azt, amit kapnak. Csókáról szervezett buszokkal hoznak ide nézőket, integetnek, fölállnak. Nekik ez óriási élmény…
Még mindig hajt a vágy, hogy tanulni kellene valamit?
– Igen, nekem ez az éneklés, és összefügg azzal, amiről beszéltem. Szeretném tovább képezni magam, hogy többet hozhassak ki magamból. Próbára tenném magam egyszer egy másik színpadon, komolyabban. Tenor vagyok, a bariton szerep nekem már nem elég.
Az új évadban milyen darabokban lépsz színpadra?
– Füst Milán Feleségem története darabjában és A kaméliás hölgyben van kisebb szerepem ebben az évadban. A Sweet charity című musicalben van egy nagyobb szerepem, a Vámpírok bálja is megy még magánprodukcióban, és Molière Don Juan című darabjában is lesz állítólag egy nagyobb szerepem. Játszom a régiekben is: A La Macha lovagjában, az István, a királyban, a My Fair Ladyben és A szecsuáni jó emberben.
Miben hiszel?
– Abban, hogy van élet a halál után, de a földön nagyrészt mi alakítjuk az életünket. Például, ha állandóan rosszkedvűek vagyunk, félő, hogy sokáig úgy maradunk. Az élet egy lehetőség, és nagyban múlik rajtunk, hogy mit kezdünk vele.
