Minden díszszónok rettenetes. Ezek nem az én szavaim, hanem Esterházy Péteré, aki 2004 októberében mondta ezt, amikor Frankfurtban átvette a német könyvszakma legrangosabb kitüntetését, a Békedíjat. Ehhez igazodva én sem próbálok eget rengető, okos dolgokat mondani, hanem olyan leszek, mint a Szellemirtók filmben az alkalmi ügyvéd: rövid, de velőtlen. Szalai Attila karikatúráiról napokon át lehetne vitatkozni. Jók, nem jók, kicsik, nagyok, túl színesek stb. De ennek semmi értelmét nem látom, mert ez szubjektív dolog. Mindenesetre hiszek benne, hogy akik a Zentai Alkotóházban rendezett kiállításának megnyitóján megjelentek, és az száz ember, akik nem fértek be a terembe, elismeri a művész úr munkásságát. Helyettem beszéljenek a karikatúrák, s én csak annyi előszót mondanék még, hogy Szalai Attila szíve piros… fehér és zöld, s nekünk ezen a területen olyan nagy szükségünk van erre a három színre, mint a hajótöröttnek egy falat kenyérre. Egy dolgot azonban nem szabad elfelejteni: a karikaturista nem a megoldást rajzolja meg, hanem a gondokra hívja fel a figyelmet. Olyan ő, mint egy tipikus botanikus: nem irtja ki a gyomot, hanem csak megmondja, milyen gyorsan nő a gyom…
Szabadka után december 2-a óta a Zentai Alkotóházban tekinthetők meg Szalai Attila sportkarikatúrái. A Hét Nap karikaturistája ez alkalommal huszonnégy alkotását állította ki.
