A nyomtatásban akkor már megszűnt Reggel című napilap hírportálként továbbra is üzemelő honlapján jelent meg Minket is félreismer a világ címmel, 2006. november 11-én Dián Tamás írása, amelyben – több más téma mellett – Todd G. Williams Ti! Magyarok feketeszemmel című, 2004 őszén megjelent kötetét is méltatta: „Az olaszok szemében szegény, ám nagytermészetű nép vagyunk – köszönhetően az itáliai magyar »országimázst« megalapozó Cicciolinának, azaz Staller Ilonának. De nemcsak az egykori pornósztár miatt tartják arrafelé a magyarokat szexcentrikus népnek, a sok ott dolgozó hazánkbeli prostituált is erősítette ezt a vélekedést – állítja Gianni Annoni, aki régóta él nálunk.
Az olasz férfi egy időben még televíziós műsorokat is vezetett, most pedig egy éttermet működtet. Mint mondta, az olaszok magyarokról alkotott képe sokkal kedvezőtlenebb a valóságnál. »Elsőként talán a puszta és a csikósok képe ugrik be, ha Magyarország kerül szóba – mondta Gianni. – Ezt a nomád benyomást valószínűleg a hozzánk látogató olasz vadászok élményei alapozták meg. A többség a balkáni népek közé sorolja a magyarokat, azt hiszik, itt is szláv nyelvet beszélnek. A magyarokat zárkózottaknak és gyanakvóknak tartják, olyan népnek, amelynek semmije sincs.«
Tegyük gyorsan hozzá: az előítéletek tárházának kiszélesítéséért olykor mi magunk is sokat teszünk. A külföldiek többsége a sztereotípiák mellett alig ismeri Budapestet, s a közelmúlt zavargásos eseményei sem jó irányba torzították ezt az amúgy is hiányos képet. A jobbára túlzó tudósítások nyomán Todd mamája például meg van győződve arról, hogy a magyar főváros romokban hever, Gianni barátai pedig sokáig emlegetnek minket hőzöngő, balhés nemzetként.”
A helyi erők hatása
„Bármilyen furcsa, pozitív tévképzetek is élnek rólunk a nagyvilágban. Görög Ibolya protokollszakértő szerint sok országban úgy gondolják, hogy a magyarok szeretnek jól élni, és általában vidámak. »Van egy kialakult hedonista kép rólunk – mondta. – S ez általában pozitív. Az is nagy szó, hogy bárhol szóba kerülünk, sehol sincs zsigerből felhorgadó megvetés vagy indulat irántunk«” – írta tehát Dián Tamás. A Trottel Stereodream Experience együttes – melynek énekese Todd G. Williams, a zenekarvezető pedig Rupaszov Tamás – ebben az esztendőben a Sziget Fesztiválon (2004. augusztus 4–11.) a Wan2 színpadon koncertezett augusztus 6-án, pénteken, a kora esti órákban. A Cökxpôn Ambient sátorkertben pedig másnap, augusztus 7-én este tíztől tartott workshopot az együttes.
Barátaim, ismerőseim tudják rólam, hogy én magamtól Boban Marković és zenekarának felvételét fel sem tenném itthon cédén vagy kazettán, az együttes koncertjére ki nem mennék magamtól. „A húszéves fennállását ünneplő Boban Marković Orkestart az Arizonai álmodozók és az Underground című Kusturica-filmek zenéje futtatta be, s azóta sem adja alább: csak úgy ontja a lemezeket, s még arra is futja az erejéből, hogy túllépjen az árnyékán. A fő csapásiránya persze nem hagyta maga mögött a Balkán romahimnuszait, de jól hallható, hogy Marković figyel a nyugati rezestrendekre, így a Bollywood Brass Band vagy a Frank London’s Klezmer Brass Allstars dolgaira is. Távolról úgy fest, mintha a ’92-ben alakult mexikói Los de Abajo »csupán« a Mano Negra-iskola jeles növendéke volna; közelebbről azonban kitűnik, hogy ami a punkkal-skával-salsával megesik nála, az fenékig merül a Mariachi-féle lokális tradíciókban. Ehhez kéretik hozzáadni a zapatista elkötelezettséget, továbbá a tavalyi Latin Ská Force album tüzét, és máris belőhető: a világzenei színpad utolsó koncertje a legsúlyosabb »robbanásveszély« előtt áll” – írta Boban Markovićról és rezesbandájáról a Pesti Est című ingyenes műsorújság 2004-es Sziget-különszámának programajánlója. A Kusturica-filmekkel kapcsolatos, szükségesnek tűnő helyesbítéstől ezúttal eltekintünk… Magamtól persze a világzenei színpad muskátlifesztiválját is messzire elkerülöm, erre a koncertre is csak azért keveredtem oda, mert az ebben az esztendőben kanbulivá vedlett válogatott jópofák társaságát – mint már arra korábban és majd a későbbiekben is volt példa – magával vonszolták az ilyesmire túlzott fogékonyságot mutató helyi erők.
Az Ixilum felé félúton
Elég elképesztő például, hogy amíg a Piackutatók Magyarországi Szövetsége, azaz a PMSZ 2000-es, a fesztivál látogatói között elvégzett felmérésében a Sziget öt legnépszerűbb műfaja között a rock, a metal, a jazz, a blues és a punk zene szerepelt (és pontosan ebben a sorrendben…), addig 2004-ben a negyedik helyre már befurakodott a lakodalmas, azaz a muskátli, vagyis – a manapság használt közkeletűbb nevén – a világzene. A sorrend ebben az esztendőben a következő rangsort mutatta: rock, metal, punk, világzene, jazz… A felmérés eredményei szerint a Sziget-látogatók demográfiai profilja – a magyar lakossághoz viszonyítva – ekkor így alakult:
„• A Sziget-látogatók háromnegyede 18 és 30 év közötti fiatal, azaz kb. 270 000 fő számos termék- és szolgáltatáskategória elsődleges célcsoportjából
• Szignifikánsan több férfi (60% vs. 40%)
• Az iskolázottság magasabb szintű
• Másfélszer több budapesti látogató, mint a vidéki helyszínekről érkező
2000 és 2004 között nincs jelentős demográfiai változás, egyedül az átlagéletkorban tapasztalható enyhe növekedés (5 év alatt 2 év »öregedés«)”. Hát igen, jómagam is büszke lennék arra, ha öt év alatt mindössze két esztendőt öregednék, mint a Sziget Fesztivál, de valahogy sehogyan sem akar összejönni az ilyesmi…
De akárhogy alakuljon is a Sziget-látogatók ízlésvilága, Boban Marković és rezesbandája koncertjére soha ki nem mennék magamtól… A 2004-es Sziget Fesztiválon is csak baráti unszolásra vállalkoztam erre, meg aztán a közeli kínai kajálda csábítása sem tekinthető épp teljesen mellékesnek… És akkor, ott a világzenei nagyszínpadon megtartott koncert forgatagában ismét csörgött a mobilom. A rezesek mellett persze lehetetlen is lett volna komoly üzleti megbeszéléseket/tárgyalásokat folytatni, ezért a közönség hátsó sorai mögé menekülve – valahol a Dalmát söröző és a luminárium között félúton – próbáltam megfelelően csendes helyet keresni. „Az Architects of Air bemutatja: IXILUM – LUMINÁRIUM. Ha belépsz, majd nézel! Az angol Architects of Air bemutatja a Sziget 2004 Fesztiválra érkező/érkezett legújabb Lumináriumot, melynek neve Ixilum. A tervező, Alan Parkinson építész, alkotásai eddig a világ 25 országában ejtették ámulatba a közönséget.”
A felfújható szoborban bóklászva
„Ixilum, ez az 1200 négyzetméteres felfújható szobor labirintusszerűen összenőtt alagutak és tágas kupolák hálózata. Több mint 50 méter hosszú, 40 méter széles és 8,5 méter magas. 5000 munkaórára volt szükség, hogy a 700 m² műanyag felületet 6000 darabból összeillesszék. A ragasztások teljes hossza 40 km. Az Ixilum tervezője a formák megalkotásához az iszlám építészetből és a gótikus katedrálisokból merített ihletet.
A tervező célja, hogy olyan, semmi máshoz nem hasonlító tereket hozzon létre, ahol az emberek nemcsak megnézik a műalkotást, hanem érzik és hallják is ezeket a színes »lényeket«, sőt benne mozogva »részt vesznek« benne. Merülj el a folyékony fényben! Próbáld ki, milyen, amikor ennek a hatalmas gumikaleidoszkópnak a színei az összes érzékedre hatnak. Ez egy szín-esztézia…
Az Ixilum a Sziget ideje alatt mindennap délután 2 és 8 között tart nyitva (utolsó beeresztés 7.30 körül). A kiállítás kerekesszékkel is bejárható. 14 év alatti gyerekek csak felnőtt kíséretében látogathatják a Lumináriumot.
Hogy más színben lásd a világot!
Az Architects of Airről még többet tudhatsz meg itt: www.architects-of-air.com”. De hiába kerestem ott menedéket egyik kedvenc törzshelyünk, a Dalmát söröző és a luminárium között, Pauska Zsolttal, a Reggel című napilap akkor már kijelölt főszerkesztőjével, tehát későbbi főnökömmel a Sziget Fesztivál ideje alatt (2004. augusztus 4–11.) nem sikerült találkoznom, ugyanis ő meg ekkor járt kint Németországban, az Axel Springer kiadóház központjában, előkészíteni az akkor még csak tervezett napilap indulását, melyhez munkatársat kerestek szerkesztői tapasztalattal, délszláv és angol nyelvtudással. Sőt, nemcsak ez, de a következő, immár második – tervezett! – találkozásunk is meghiúsult. Miután hazarohantam Zentára a Szigeten elkosztolt szennyesemmel, egy gyors mosás után pedig már viharzottam is vissza Budapestre, egy augusztusi délutánon sétáltam be az akkor felszerelt, teljesen szokatlan módon minden porcikájában vadonatúj szerkesztőségbe. Az elsőnek tervezett találkozásunk elmaradásának történetét néhány évvel később egy tárcában meséltem el – a helyszínek egyezése miatt egy, az Édes Annából vett Kosztolányi-regényrészletre felfűzve az eseményeket: „»Kun Béla repülőgépen menekült az országból.
Délután – úgy öt óra felé – a Hungária-szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott. A gépet maga a népbiztos vezette.
Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgy hogy arcát is látni lehetett.
Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek.
Szerencsés Anna illusztrációja a Kosztolányi és az eszmei tartalmától megfosztott történelem című tárcámhoz készült
