„Elvarázsol, magam sem tudom, miért, ha beülök egy moziba és a nézőtér elsötétül. Csend lesz, majd lassan felmennek a függönyök. Talán vörösek. És te belépsz egy másik világ kapuján.
És csodálatos, ha ez egy közös élmény. Akkor is csodálatos, ha otthon vagy, és előtted a mozi, de mégsem annyira jó. A legjobb, ha nagy a vászon. Ezen keresztül érdemes belépni a kapun.” (David Lynch: Függöny fel!)
Amikor a múlt század kilencvenes éveinek balkáni háborúi után először jártam Horvátországban – amikor már velünk, szerbiai okmányokkal rendelkező személyekkel szemben is eltörölték a vízumkötelezettséget –, mintha egy idegen, egy másik világba léptem volna be, de nem ám olyan nagy és hatalmas kapun keresztül, amilyennek David Lynch filmrendező nevezi a széles mozivásznat a kicsit fentebb mottóként idézett soraiban, hanem egy töpörödött kis határállomáson keresztül. Egészen picinek tűnt nekem az a kopottas, szegényes, roskatag határőrbódé, amelyiknél a Szerbia felől érkező busz megállt, s amelynek utasai közül pont engem választott ki a horvát útlevélkezelő, hogy leszedjen a járműről. Valószínűleg a nevem, illetve a nevemnek a szerbiai hatóságok által kiállított okmányokban használt igencsak furcsa és azonosíthatatlan formája és írásmódja – amellyel jómagam sem vállalok túl nagy közösséget – váltotta ki a horvát határőr bizalmatlanságát, de ezt nem tudhatom. Amikor leintett a buszról, belépett a lepukkant határőrbódéba – tavasz volt már, de még nagyon hideg tavasz, amikor nyílt az ajtó, láthattam, hogy kis hősugárzóval melegítenek odabent –, és értetlenkedő társának mutogatta az útlevelem, de nem hallottam, mit mondott. Csak amikor kilépett, akkor kérdezte meg tőlem, hogy Šta si ti, Mađar? (Mi vagy te, magyar?), ezért gondolom, hogy az útlevélben a név és a vezetéknév helyén szereplő betűsorok zavarták meg szegényt, és ugyanezek lehettek a számára igencsak értelmezhetetlenek…
Így léptem hát be ebbe a különös, háború utáni világba, a háborús sebeit még mindig magán viselő Baranyába, a Drávaszögbe, Horvátországba, amelynek megnyílásakor, előttem való feltárulkozásakor a David Lynch által említett vörös függönyöket nem láttam ugyan, de ott sorakoztak előttem mindazok az intő jelek, amelyeket Szerbiából, Vajdaságból már kiválóan ismertem, s amelyeket mementóként hagyott hátra maga mögött az ekkor már megbukott miloševići rezsim: a szegénység, a nyomor, a lepusztultság, a megviseltség, az elhanyagoltság egyaránt árulkodó volt az út mentén, amerre a buszunk elhaladt, a benzinkúton, ahol megálltunk tankolni, a boltok polcain, az utcákon, a városokban és a falvakban.
Következő utazásom alkalmával Magyarország felől léptem be Horvátországba. Az útlevélkezelő magyar okmányokkal utazó útitársaim dokumentumait úgy fitymálta le, mintha holmi teljesen érdektelen papírokat mutogatnának neki (és gyanítom, hogy valóban ez is volt a helyzet...), az én útlevelem azonban felkeltette az érdeklődését. A magyar okmányokra rá sem nézett, még csak egy lazán odanyomott ujjlenyomatot sem hagyott rajtuk, a szerbiai hatóságok által kiállított útlevelet azonban elvette és magával vitte. Ez a határőrbódé a korábbinál valamivel jobb állapotban volt, az átkelő falait is nem sokkal korábban meszelhették, nyár volt, a hősugárzót is nyugodt lélekkel félretehették. A kis kalyiba ablaka sötétített üvegű, de a tűző déli napfényben így is átlátható: az ismerős mozdulat pedig, amelyikkel útlevelem fellapozott fényképes oldalát mutogatta társának, szakasztott mása volt annak a néhány évvel korábbinak, a Szerbia felé eső határátkelőn. Erre a mozdulatra biztosan tanítják őket a határőr- és útélevélkezelő-képző iskolákban! A név, az istenadta név...
Bevezetnék nekik egy újabb, kezdetben, mondjuk, csak fakultatív tantárgyat: a magyar személynevek írásmódja a szláv hatóságok által kiállított okmányokban...
Amikor visszatért, arról érdeklődött, hova indultam, s amikor közöltem vele, hogy Na more (A tengerre...), akkor továbbengedte autónkat. Így léptem be ezúttal Varazsd megyébe... A környék nem sokat változott előző látogatásom óta, és nem sokban különbözött a korábbi helyszín állapotától sem... Azonban gyorsan rátértünk a tengerre vezető, nemrég kiépült modern autópályára, ahonnan aztán már minden a lehető legtökéletesebbnek tűnik: a benzinkutak vécéi nagyságrendekkel tisztábbak az itthon megszokottaknál (már ha vannak illemhelyek egyáltalán...), de a magyarországiaknál is; minden útirány olyan tökéletesen kitáblázva, hogy a Marsról idecsöppent idegen sem tévedhetne el; az út mentén pedig minden olyan szolgáltatás megtalálható, amire utazónak – többnyire: ne adj’ isten! –, de szüksége lehet.
Néhány óra múlva tehát már ott is ültünk a spliti kikötő közelében, egy kávézó teraszán, néztük a tengert, szürcsöltük italunkat, hajók jöttek, emberek mindenhonnan, a legkülönfélébb rendszámtáblájú és felségjelzésű személygépkocsikban. Néztem annak a tengernek a hajók keltette hullámzását, amelyiket legutóbb a háború kitörése előtt láttam... Akkor kezdett bennem motoszkálni egy gondolat, egy érzés, amit nyilvánvalóan azóta sem tudtam egyértelműen megfogalmazni. De a fene egye meg, ez a tenger, ez a környék, ez az ország, ezek az utcák, ezek a kövek, még ez a kávé is, amit iszunk, nekünk – a háború kitörése előtt születetteknek – valamikor a hazánk volt, a hazánkat jelentette. Nem amolyan felszínes „jugonosztalgia” ez bennem, annál jóval összetettebb dolog. Sokkal inkább a kötődések, az emberi kapcsolatok terén kellene erre a választ és a magyarázatot keresni. „Nem a hazát, hanem a házat szeretem” – idézem itt gyorsan Keszég Károly 12 pontjának egyik sarkalatos pontját, hogy rövidre zárjam ezt a gondolatmenetet: „Mert ott otthon vagyok. Fennkölt gondolatok és kokárda nélkül. De súlyos teherrel és kisiklásoktól sem mentesen. Csakhogy tudatosítsam, hogy ez megkerülhetetlen. Magyar vagyok, s ez a legtöbb, amiből engedhetek. A 12 pontból egyet nagyon megtanultam, mert másként nem szólhatnék senkihez, tehát mindenkihez: sajtószabadság nélkül cenzúra van” – írta ő 1993-ban. A fene egye meg, ennyi háborúskodás, több ezer halott, megkínzott és megalázott emberek százai, tönkretett életek és sorsok sokasága, hét-nyolc független állam megalakulása (ki tudja ma már naprakészen számon tartani?), a tömegsírok feltárása idején engem már rég nem érdekel a régi ország. Magasról teszek rá... Mert nem a hazát szeretem, hanem a házat... az utcát, a várost, ezt a kávézót itt, a tengert és a hullámait, meg a hajókat is, amelyek a hullámverést keltik. Mert valaha ez volt, ez is a hazám volt. Vagy legalábbis annak egy kis része... Amelyikhez továbbra is kötődöm. Kit is érdekelne már ebben a konstellációban a „jugonosztalgia” vagy a régi ország?
A semmihez sem hasonlítható érzés
Magyar vagyok, ez a legtöbb, amiből engedhetek – írta Keszég. Tegyem hozzá: vajdasági magyar. A jelző egyben apró kis földrajzi közelítést is jelent. Helymeghatározást. Annak a helynek a meghatározását, ahol születtem. És mégis kötődöm egy olyan, számomra talán idegennek is vélhető országhoz, amelyikbe minden belépésem alkalmával feltűnést keltek nevemmel és annak – az ország nyelvéhez képest – furcsa betűsorával...
Egészen más azonban a helyzete annak, akinek a szerethető szülői háza – ha ragaszkodunk Keszég értelmezéséhez – ebben a másik hazában található, s mégis, ugyanezeken a határátkelőkön, ugyanezek mellett a bódék mellett elhaladva kell oda vissza-, illetve hazajárnia. Kontra Ferenc író és költő, az újvidéki Magyar Szó című napilap főszerkesztő-helyettese, a szombatonként megjelenő Kilátó című melléklet szerkesztője a Drávaszögben született, Darázson, 1958. június 18-án. Laskón járt általános iskolába, majd Pécsett tanult, Magyarországon. Szegeden szerzett egyetemi oklevelet magyar–angol szakon, később az Új Symposion olvasószerkesztője volt. Az előbb költőként megismert alkotó első regénye, a Drávaszögi keresztek, amelyikkel 1987-ben első díjat nyert a Forum Könyvkiadó regénypályázatán, a címében is jelzett tájegység jellegzetességeit villantja fel, nemzedékekre visszanyúló áttekintést ad az itt megélt emberi sorsokról, történeteinek középpontjában olyan szereplők mozognak, akik ezer és ezer szállal kötődnek ehhez a tájhoz, amelyet most a fentebb említett házzal azonosítok. A szerethetővel. Kontra mégsem amolyan „tájegységi irodalmat” művel prózájában, hiszen ugyanezek az emberi sorsok megélhetőek lehetnének akár Texasban, akár Zimbabwében vagy Timbuktuban is, azzal a kis különbséggel, hogy akárhol játszódjanak is, nem lehetnének ugyanazok. Főhősei ugyanis – egy családregény esetében pedig: a szerettei – szinte belesimulnak a tájba és a környezetbe, amelyikkel együtt élnek és együtt is lélegeznek. „Arra emlékszem, hogy vasárnap volt, kellemes nyári nap, ilyenkor szabadságra mentek az emberek, leginkább a tengerre, de most néhány óra leforgása alatt kellett dönteni, hogy ki hova megy, és ki marad” – meséli a szerző, amikor arról kérdezem, hogyan élte meg a háborús pusztítás kezdetét. Ezen a szinten pedig már kilépünk a regénynek – az összes tragédiájával és megpróbáltatásaival együtt is – mindehhez képest már idillinek vélhető világából. „Szerintem az ember naiv, és sosem tudja felmérni az igazi veszélyt. Rövid távra tervez. Sokan valóban nyaralni mentek, és csak annyit vittek magukkal, amennyi a kocsiban elfért. És azt gondolták, hogy mire vége lesz a nyárnak, elmúlik a veszély. A legjobb barátom is így tett, Dárdán minden értéket a lakásban hagytak, a télikabát zsebében a devizát, ahogyan szokták, kulcsra zárták a lakás ajtaját, és lementek a tengerre. Hat év múlva tértek vissza, a lakásuknak nem volt ajtaja sem, csupán a csupasz falak” – meséli Kontra.
– Viszonylag messze, ma egy akár idegennek is mondható országban élve, mennyire érzi magát az otthoni közösség részének?
– Minden jelentősebb eseményre hazamegyek. Egy kisebb közösségben ilyenkor mindenkivel találkozni lehet. Most volt a Drávaszögi keresztek új kiadásának bemutatója Várdarócon, a teremben kétszázan voltak, sokan a távolabbi falvakból is. Még soha sehol ennyi ember nem állt sorban, hogy dedikáljam a könyvemet. Ez az érzés semmihez sem hasonlítható, mert az ottani közösség a saját részének tart engem. És ezt semmiért nem adnám oda.
Térden hagyott erdők
Amikor említem neki, hogy melyik pályázatra készülök riportot írni, Kontra Ferenc felidézi egy Keszég Károllyal kapcsolatos élményét is. „Több interjút is készített velem, az elsőt még tévésként, akkor, amikor otthon voltam a Drávaszögben, és fejből mondtam el a kamera előtt az egyik versemet” – meséli. Ez a költemény volt a Ringató című, amelyet a szerző néhány évvel később immár Padén, egy megemlékezésen, Keszég Károly sírjánál mondott el újra:
Alszik a táj,
szíve dobog.
Megkeressük a csend házait.
Alszik a föld,
halkan él.
Elbújnak a tegnapok.
Keressük meg egymást,
ha eltévedünk.
Nézzük meg egymást,
hátha elveszünk.
„Aztán egy évtized múltán Keszég több interjút is készített velem, de ezek már az Újvidéki Rádió Szombati Találka című műsorában hangzottak el; a háború hangja ebben az adásban szólt a leghitelesebben” – egészíti ki az elmondottakat Kontra. „Harcok közelébe senki sem ment szívesen, de nekem ott volt a családom. Alapvető dolgokat sem lehetett akkor otthon beszerezni, megpakoltam a bőröndöt és vittem, ami kellett. És nagyon gyorsan megrajzolták a Krajinai Szerb Köztársaság határait. Bármilyen nevetségesnek tűnik is ma már: saját zászlaja, postabélyege és pénze is volt, és akkor még nem lehetett tudni, mi lesz ennek a vége. A háború során gyakran megkérdezték tőlem, hogy mi volt otthon, aztán rendszeressé vált, hogy meg is írjam. Ezek az írások a Keszég Károly szerkesztette Naplóban, a Vajdasági Hírnökben és a Magyar Narancsban jelentek meg” – meséli Kontra Ferenc.
– És mit lehetett válaszolni az ilyen kérdésekre, milyen állapotokat talált ott helyben, amikor hazalátogatott?
– Visszagondolva, nem is tudom, hogyan lehet valamit úgy túlélni, hogy az életnek semmiféle perspektívái nincsenek. Jöttek a telek, és az emberek tavasszal alig várták, hogy kinőjön az árokparton a pitypang. Otthon, a ház körül olyan volt, mint Noé bárkája, tele mindenféle állattal, korában nem láttam a saját házunk táján ennyifélét. Többnyire áram sem volt, tárolni sem lehetett semmit. Gyakran fűteni sem, mert a légnyomás kirepítette a falból a kályhacsövet. A húgom azóta sem tűri a közelében a gyertyát, még karácsonykor sem gyújtana meg egyet sem. Egyszer írt nekem egy levelet, ma is őrzöm, aláhúztam benne azt a mondatot, hogy: „Egy gyertya ötvenkét percig ég.” Milyen élete lehetett annak, aki ezt annyiszor megtapasztalta, hogy megragadt az emlékezetében? Azt mondják, a szenvedéstől megedződik a lélek, a legerősebb jellemeket sebek borítják. Amikor megérkeztek a segélycsomagok, abból a magyarok nem kaptak. A magyar falvak tele voltak tartalékosokkal, akik unalmukban együtt fociztak a helybeliekkel. A valósághoz persze az is hozzátartozott, hogy amikor már nem volt mit kifosztani, és már a kapcsolókat is kitépték a falból, akkor elkezdték kivágni az erdőket, csak úgy, köldökmagasságban, ahogyan motorfűrésszel a legkényelmesebb. Ezek lettek a térden hagyott erdők.
– Az életveszély a mindennapok részévé vált…
– Otthon mindenki életveszélyben volt. Eszék ostromakor temettük apámat. A temető mellől egyfolytában lőttek a város irányába. Mozgott a talaj, és azt hittük, hogy bedől a gödör fala, mielőtt a koporsó leérne. Meg arra is gondoltunk, mi lesz, ha visszalőnek. Amikor aztán már mindent elvittek, ami csak mozdítható, már egyáltalán nem volt olyan vonzó a terepszínű egyenruha. Ezek a tyúktolvaj martalóccsapatok semmiféle harcászati ismeretekkel nem rendelkeztek. Amikor soraik vészesen fogyatkozni kezdtek, akkor a helyi lakosságot próbálták harcra fogni. Akik nem voltak hajlandóak közéjük állni és teljesíteni a parancsaikat, azokat a jobbik esetben jól elverték, a rosszabbik esetben a Dunába lőtték. Ebben a térségben a magyarok voltak a háború janicsárjai: a kopácsi réten az első két áldozat magyar volt – az egyik vajdasági, a másik szlavóniai.
– A háború befejezése sem hozott gyökeres változásokat?
– Csalódást hozott. A jók mindig elnyerik méltó büntetésüket. Akik otthon maradtak, hogy megőrizzék az életük árán is a házaikat, hogy egyáltalán megmaradjanak a magyar falvak, azok lettek a kollaboránsok, és az új hatalom már azok körül szerveződött, akik a háború alatt távolabbi vidékeken, biztonságban, segélyekből éltek.
– Baranya ma is Horvátország egyik legelmaradottabb része. Van esély, lehetőség a térség és a régió felzárkóztatására?
– A horvát társadalomban nagyon vékony az a progresszív réteg, amely komolyan gondolja a felzárkózást. Nincs nagy vágyakozás. A nagy többséget a legjobb indulattal is „magának valónak” nevezném, amelyben éppúgy megragadt a (jugo)szláv államalkotó népek győztes felsőbbrendűségi tudata, mint az összes többi tagállamban. A tolerancia barométere mindenütt a világon a nyelvek egyenrangú használata és a többnyelvűség. Elképesztő, hogy a vegyes házasságokban a nemzetalkotó fél egy életen át nem hajlandó megszólalni kisebbségi házastársának a nyelvén. Horvátországban még a hatvanas években sem anyakönyveztek senkit nemzetiségi keresztnéven.
A magunkkal hozott világok
– Mi változott a háború óta eltelt immár több mint egy évtizedben? Miben nyilvánul meg, miben érezhető a helyreállt béke hatása?
– Akárhány háború söpört is végig a tájon, mindig érdemes volt a löszre új tőkéket telepíteni, mert az a talaj, a hegyoldalak fekvése kiváló termést érlel, ami felismerhető a borok zamatáról. Sok új telepítésű szőlőpásztát látni, mellettük felújított pincéket. A falvakban számos panzió nyílt, az utóbbi néhány évben szépen fejlődött a falusi turizmus. A borgazdaságok már új technológiával dolgoznak, érdemes itt palackozott borokat vásárolni, jelenleg a sauvignon és a tramini a legkeresettebb. A darázsi hegy őrizte meg leginkább régi hagyományait, stílusában is tájba illő hétvégi pinceházak épültek. Talán a legideálisabb hely a pihenésre: fent a szőlők, a szurdokok mentén a pincesor, lent kikövezték a tiszta hegyi forrás környékét, hogy lehessen inni belőle, innen pedig le lehet menni a Duna holtágához fürödni és horgászni. A víz olyan tiszta, hogy a ritkább halfajok és a folyami szürke rák is megtalálható benne.
A házhoz – a Drávaszöghöz, Szlavóniához, Baranyához, Horvátországhoz – való igencsak szoros kötődését jelzi, hogy Kontra Ferenc tavaly horvát íróként, horvátországi magyar szerzőként szerepelt a lipcsei könyvvásáron: „Horvátország volt a díszvendég, és én is a horvát írók hivatalos listáján szerepeltem. A stand a tengerpart hangulatát idézte. Arról beszéltem, hol érzi magát otthon az ember, ha fejből beszélek, mindig az angolt használom, mert nem kell a szavakon törnöm a fejem, és oda tudok figyelni a közönségre: írók és olvasók tömege hullámzott, mint a tenger, a világ minden tájáról jöttek, és ott álltak meg, ahol éppen lekötötte valami a figyelmüket, aztán jött a novellám, és még mindig nem széledtek szét. Akkor az ottani közösség része voltam” – meséli Kontra. Ekkor már arról faggatom, mit tekint igazán az otthonának, és arról is, irodalmi munkássága szemszögéből nézve melyik az ő igazi közege, beilleszkedett-e választott életterébe, avagy befogadta-e őt választott irodalmi közege – a vajdasági magyar irodalom; de kérdéseim sorjázását egy röpke válasszal zárja rövidre: „Beilleszkedni sehova nem lehet” – mondja. Mégis, minek a része hát az író? – merül fel bennem, de nem jutok odáig, hogy kimondjam a kérdést, Kontra Ferenc, mintha megsejtené, mire akarok rákérdezni, mesélni kezd: „Az olvasó dönt arról, mit olvas el. Megfelelni pedig nem is szabad senkinek – semmiért. Az idegen mint identitás pedig inspiráló, ráadásul az idegenség szabadság is, mert nem kell térdre ereszkedni a helyi mitológiák előtt. Közismert példákat mondok, hogy mindenki értse: miféle kánonnak felelt meg a dublini James Joyce, aki Triesztben az Ulyssest írta; vagy kihez igazodott Henry Miller, miközben Párizsban a Ráktérítő sorait rótta? Ebből pedig az is kitűnik, hogy az írás nem csoportfoglalkozás és nem is társadalmi munka. Se Günter Grass, se Gabriel García Márquez, se Jelinek nem képzeli magát a Jóisten mindent helyesen látó szemének, holott ők Nobel-díjat kaptak. Megnyilvánulásaikban benne van saját esendőségük, ezért becsülik őket annyian. Az olvasó dönt, mert azt tapasztaltam, amikor megjelent az első Vajdaságban írott könyvem, a Drávaszögi keresztek első kiadása, hogy számtalan emlék hasonlít egy itteni gyermekkorra, és talán más fénytörésben még ugyanazok az évek is érdekesebbek. Annyi biztos, hogy én a drávaszögi világot magammal hoztam, és vittem másfelé is.”
Nem lehet annyi időt a tengerparton tölteni, hogy hazaindulva ne érezné az ember rövidnek a nyaralását. Túl vagyunk, immár egy évtizednél is több esztendő telt el, egy háborús pusztításon, szörnyűségeken, emberi tragédiákon, egy ország összeomlásán, szétesésén, feldarabolásán, és tudjuk, nagyon jól tudjuk, hogy gyermekkorunk, tinédzseréveink, a serdülőkorunkban megismert világ és az abban elsajátított értékrend mára már a történelemoktatás csendes felségterületére vonult vissza, csak hát még önmagunkkal nem vagyunk tisztában, ehhez még nem vagyunk elég öregek. Hazafelé jövet figyelem a horvátországi tájat, a modern autópályára épített alagutakat és völgyhidakat, a hegyeket, városokat és falvakat, de még a benzinkutak vécéit is – mert mindez valamikor nekem is a hazám volt. Nem érdekel már a régi ország és a felszínes „jugónosztalgia”, hiszen sokkal fontosabbak ennél az emberi kötődések, kapcsolatok, vonatkozások, amelyeket magunkban hordozunk. Meg talán ekkor már a horvát útlevélkezelő lekezelő, legyintő mozdulata sem érdekel ott, a bádogviskó mellett, ahogyan az útlevelembe nyomja hitvány pecsétjét. Ami a te országodból érdekel, azt úgyis itt hordom magamban – fut végig a dacos gondolat fejemben, ő meg akár dörzsölheti is a markát, hogy turistaként náluk hagytam a pénzem, és ebben a nemzetközi világválságtól terhelt időben is hozzájárultam a horvát nemzetgazdaság talpon maradásához.
Nem az ország miatt bánkódom, hanem az emberek okán, akiket a szétesése nyomorba és tragédiákba taszított – mondhatnám Keszég Károly gondolatára reflektálva. Ahogy kilépünk Horvátországból, lemegy a David Lynch által említett vörös bársonyfüggöny. Kilépünk annak a csodálatos másik világnak a kapuján. És talán jó érzéssel is eltölthet bennünket az a tudat, hogy nincs akkora mozivászon sehol a világon, amelyiken az egyszerű, puszta halandó emberi kötődéseink megjeleníthetőek lennének. Nincs az a mozivászon, amelyiken még az a lepukkant kis útszéli, hősugárzóval melengetett őrbódé is megjeleníthető lenne, amelyikhez még ilyen silány mivoltában, az ott ért megaláztatással együtt is ne kötődnék annyira, hogy a Keszég-féle ház részének véljem. Mert valóban, a régi ország ma már tényleg nem érdekel, magasról teszek rá, akárcsak a „jugónosztalgiára” is, de „nem a hazát, hanem a házat szeretem”, és akárhogy kötözködjék is az a horvát határőr, „súlyos teherrel és kisiklásoktól sem mentesen”, mégis „magyar vagyok”, abból a vajdasági fajtából, „s ez a legtöbb, amiből engedhetek”, akármilyen betűsorokból legyen is a nevem a szláv hatóságok által kiállított okmányaimban összehordva.
