„Nem. Gasner János nekrológját egyszerűen nem lehet megírni. Elképzelhetetlen és lehetetlen, hogy meghaljon valaki, aki annyira nagy lángon élt, mint ő, ráadásul 54 évesen. Mindent csinált. Zeneszerző volt, az Európa Kiadó és a Sziámi gitárosa volt, dolgozott a legendássá vált VOLT magazinnál, lemezborítót tervezett, leforgatta a Bada Dada-filmet, most alapított új zenekart, és emellett maradt ereje és ideje Tibetért demonstrálni, mindenhol ott lenni, ahol kultúra történik, az éjszaka közepén egy pohár vörösborba kapaszkodva a Gödör klubban másokat meghallgatni, délután a teraszon a napon üldögélve úgy június táján, amikor fél óra alatt lesz nyár, sztorizgatni az amszterdami meg egyéb európai turnékról úgy, hogy könnyesre röhögtük magunkat.
Le kell írni, hogy Gasner János az egyik legjobb magyar gitáros volt, és hogy nélküle nehezen lett volna a 80-as és a 90-es években magyar rock and roll.
Csak éppen Gasner több volt ennél: a budapesti kulturális élet megkerülhetetlen figurája és mellékesen nagyon jó ember.
Azt mondják, biztos már Dönci (a közelmúltban elhunyt Dénes József gitáros) mellett ül a mennyei bárban. Szeretném hinni, hogy így van.
Csak itt, ebben a szomorú, széttépett, indulatos országban és annak szomorú, széttépett, indulatos kulturális életében keletkezett hatalmas hiány.
Kosztolányi szavaival tudok búcsúzni tőle: »Találkozunk mi olykor-olykor, / meg-megállunk, szemünk összevillan / s én még maradnék tétovázva, / talán, hogy elmondjam ezt nekik. / Mégsem beszélek, mert csak a részeg / aggastyánok, s pulyák fecsegnek. / Ilyesmiről szólni nem ízléses. / Meg aztán nincs is időnk. / De hogyha majd meghalok egyszer / s egy csillagon meglátom őket, / átintek nekik kiabálva, / hajrázva, mint egy gimnazista: / ’Lásd, téged is szerettelek.’«” – ezekkel a sorokkal búcsúztatta Péntek Orsolya kolléganőm, a Magyar Hírlap kulturális rovatának szerkesztője Gasner Jánost idén márciusban. A zeneszerző-gitáros halála pedig egyúttal olyan törést hozott a magyar könnyűzenei életben, melynek nyomán működő együttesek szűntek meg, megkezdett projektumok maradtak félbe.
Isten nyugosztaljon, Gas!
A mennyei bárban
Gasner János (1955–2009) ma már talán együtt italozik abban a bizonyos mennyei bárban nemcsak Döncivel, alias Dénes Józseffel (1957–2008), hanem Ian Curtisszel (1956–1980), a Joy Division együttes egykori énekesével is. A zenekar mindössze négyesztendős fennállása és működése (1976–1980) alatt olyan máig ható, korszakos jelentőségű remek életművet hagyott hátra, hogy például az idei Sziget Fesztivált is több szempontból érdekes keretbe foglalták dalaik. Szerintem ma már akárki meghallja például a Love Will Tear Us Apart című zeneszámuk dallamát, azonnal felismeri és dúdolgatni kezdi, még akkor is, ha nem tudja teljes bizonyossággal megmondani, hogy melyik együttes daláról van szó…
Müller Péter Sziámiról pedig már évek óta tudjuk, hogy Ian Curtis és a Joy Division elkötelezett rajongója, beszélt erről interjúban (amikor elmondta, hogy gyermek- és ifjúkorában nem volt szokása posztereket ragasztgatni a falra, de Ian Curtist mégis kitette…), tartott Joy Division-estet a Szigeten, amikor nem létezett Sziámi együttes (a fesztivál házigazda-zenekarának többször is voltak fennállása folyamán hosszabb rövidebb szüneteltetési időszakai…), és olykor vállalkozott arra is, hogy más projektumok keretében adja elő kedvenceinek dalait. Neki köszönhető – a francia Nouvelle Vague együttes hathatós segítsége és közreműködése mellett – az is, hogy igencsak sajátos módon, élő valójukban is Joy Division-dalok keretezték az idei Sziget Fesztivál (2009. augusztus 12–17.) programját. Ennél szebb, megtisztelőbb és emelkedettebb képkeretet egyik Rembrandt- vagy Michelangelo-festmény sem kívánhatna magának…
A rendezvény nulladik napján megtartott Zene a rasszizmus ellen című megaprodukcióban Müller Péter Sziámi új együttesével, a már nevében is a Joy Divisionra utaló Isolated zenekarral lépett közönség elé – 10 perc a műfajgyűlölet ellen megjelöléssel. „Az Isolated zenekart a barátság, a nyitottság, a Joy Division-számok közös szeretete és az alkalom hozta össze. Eredetileg egyetlen alkalommal, a Joy Divisionről és Ian Curtisről készült játékfilm hazai bemutatóján tervezték előadni új programjukat, de a közönség is, ők is annyira élvezték a koncertet, hogy végül örömmel fogadták el az újabb felkéréseket. Szakcsi Lakatos Béla és Müller Péter Sziámi mellett Kirschner Péter (gitár), Magyar Péter (dob), Molnár Gábor Lóhalál (dob), Duel aka Szabó Attila (kütyük, gitárszintetizátor) és Bánfi Tibor (basszusgitár) adja elő a post-punk legenda Joy Divison verhetetlen dalait” – olvashattuk a formációról készült ismertetőben, a Pesti Est című ingyenes műsorújság erre az alkalomra megjelent különszámában. Tény, hogy nagyon furcsán, és ezzel együtt nagyon meggyőzően, szinte megfellebbezhetetlenül szóltak már ezen a keddi napon is Ian Curtisék régi dalai a Sziget Fesztivál nagyszínpadán, újrahangszerelve, hegedűvel kiegészülve, Szakcsi Lakatos zongorajátékával, olykor valódi, hamisítatlan dzsesszbe ojtva az eredeti hangzást, és a zenei műfajok közötti határokon olyan játszi könnyedséggel cikázva át meg át meg át, mintha azok számukra soha nem is okozhattak volna fennakadást, de ez a tízperces ízelítő ekkor még csak egy kis kedvcsináló volt a vasárnap esti teljes programhoz.
Másnap, az idei Sziget Fesztivál hivatalos nyitónapján, szerdán délután fél öttől pedig a francia Nouvelle Vague együttes játszott ugyanazon a színpadon. Hiába írták róluk a szervezők a rendezvény honlapján, hogy a „színpad nagy lesz, de a francia elektro-lounge legjobb atmoszferikusai képesek visszakicsinyíteni mindent egy francia kávézó füstös termévé, vagy ha éppen azt akarod: csak neked és a szerelmednek játszanak a kedvenc búvóhelyeteken”, a Nouvelle Vague együttes létezése, zenéje, hangzásvilága, koncertje leginkább egy hatalmas, a csattanóra kiélezett kiváló vicc. Egy ilyen tréfát elővezetni pedig már önmagában is irigylésre méltó fegyvertény, nemhogy még ezzel másfél órán keresztül lekötni több tízezer ember figyelmét… És igen, az a kávézó, amelyikben ők játszanak, méltó hely arra, hogy Gasner János, Dönci és Ian Curtis itt koccintson egymással, talán a Sziget Fesztivál sikerére emelve poharukat, talán az örök érvényű zeneművekre mondva fergeteges tósztot, és talán egy pillanatig kicsit ránk is, itt ragadt rajongóikra, tisztelőikre, egykori barátaikra is gondolva… Ha csak egy kicsit is, mert nem kell ezt túlzásba vinni, beérjük mi épp csak annyival is, hogy ne érezzük magunkat elhanyagolva…
A füstös kávéház és a himnusz
„Akarod látni egy színpadon Serge Gainsbourg-ot Brigitte Bardot-val, vagy azt, amikor Párizs feleségül veszi Hollywoodot? Megnéznéd a nyár legkellemesebb kertmozijában a legjobb francia újhullámos filmeket, sőt: nem is a legjobb filmeket, hanem a legjobb filmek legjobb jeleneteit? Kíváncsi vagy arra, hogy milyen lett volna, ha a Négyszáz csapást Danny Boyle rendezi, a Bolond Pierrot végső vágását Quentin Tarantino hajtja végre, a Tavaly Marienbadbant újra megcsinálja, csak sokkal színesebben Alain Resnais, de a zene olyan, mintha Nino Rota és Vladimir Cosma együtt írta volna. Ha eddig poptörténelemből csak négyesalára feleltél, mert untattak a kötelező olvasmányok – amelyeket a New Order, a Buzzcocks, a Blondie vagy a Joy Division írt –, akkor ott a helyed a Nouvelle Vague előadásán. […] Egész egyszerűen nem múlhat el ez a nyár anélkül, hogy újra megélj egy nagy találkozást a Love Will Tear Us Aparttal, a Guns Of Brixtonnal, a Blue Mondayjel, a Bela Lugosi’s Deaddel, és persze megannyi ráadással” – írták róluk a Sziget szervezői az előzetes beharangozójukban. És tényleg, a Nouvelle Vague tolmácsolásában minden dal úgy hangzik, mintha kellemes kis kávéházi sanzon lenne a kedvenc sarki törzshelyünkről. Ilyen értelmezésben adnak elő mindent, aminek a kottája a kezük ügyébe kerül, aminek a gitárriffjeit megtalálják, vagy a dallamát meghallják az utcán egy-egy párizsi kiülős kávézó terasza előtt elhaladva. Ami megragad a fülükben, az máris felhangzik ebben a füstös kis bárban, legyen bár annak eredetije bármilyen kemény, vad, tomboló és kompromisszumokat nem ismerő. Így történhet meg, az is hogy kellemes, lágy női sanzonhangon szólaljon meg a Joy Division együttes Love Will Tear Us Apart című dala, avagy a brit himnusz, no de persze nem abban a felfogásban, ahogyan az a nemzetközi focimeccsek előtt elhangzik, miközben a meghatódott labdarúgók a szívükre helyezett kézzel éneklik annak közismert sorait; és nem is abban a hangzásvilágban, ahogyan azt néhány évtizeddel ezelőtt Freddie Mercury (alias Farrokh Bulsara…) és a Queen zenekar nagyszerűen és emelkedetten feldolgozta, de nem ám! Mondhatnánk úgy is: épp ellenkezőleg! A Nouvelle Vague együttes abban a változatban tolmácsolja a God Save The Queen című zeneszámot, ahogyan azt a dalt a dalból, a himnuszt a himnuszból, a lázadást a lázadásból kifordítva a maga idejében a Sex Pistols együttes némileg a saját szája ízéhez idomítva, enyhén módosítva egy kissé átdolgozta… Azt pedig, hogy mindez előnyére vagy hátrányára vált a dalnak, döntse el mindenki saját maga!
„Isten, óvd a királynőt és fasiszta rezsimjét” – dübörögte a múlt század hetvenes éveiben a Sex Pistols zenekar (no meg persze a tavalyi Szigeten is élőben…). És: „Isten, óvd a királynőt és fasiszta rezsimjét” – énekli most, 2009-ben a Nouvelle Vague együttes két énekesnője – Nedeah Miranda és Mélanie Pain – kellemes, lágy, sanzonos, kávéházi értelmezésben, mintha legalábbis egy andalító szerelmes dalocska volna. Ezen aztán, megkockáztatom, Henry Carey, az angol királyi himnusz eredeti szövegének szerzője is alaposan meglepődne. De akár legyinthetne is flegmán, hogy ha „no future”, hát akkor legyen „no future”, mit bánom én?! Mit kell ezen annyit rágódni?!
És ne feledjük, vélhetően épp ebben a nagyszínpadból füstös kis párizsi kávéházzá zsugorított, visszakicsinyített bárban ücsörög kedvenc törzsasztalánál a nagy trió, Ian Curtis, Dönci és Gasner János is, és azt hiszem, mindhárman kiválóan szórakoznak…
In memoriam Gasner János
Az idei Sziget Fesztivál zárónapján, vasárnap játszotta ismét Joy Division-programját, ezúttal az A38-Wan2 Színpadon Müller Péter Sziámi és Szakcsi Lakatos Béla új zenekara, az Isolated formáció. Habár már korábban is sejtettük (hiszen nem voltak fellépéseik, a honlapot hónapok óta nem frissítették, semmi hír sem utalt a létezésére…), hogy Müllernek Gasner halála után már nincs kedve Sziámit csinálni, de hivatalosan csak ekkor jelentette be, hogy ilyen nevű zenekar többé nincs, és nem is lesz. „Meghalt Gasner János, szerelmes barátom… – mondta Müller Péter Sziámi. – Egyelőre ez a zenekar van, ha ti is megszavazzátok” – tette hozzá mintegy bizalmat kérve az Isolated formációnak.
Szerintem ők hárman, ott abban a mennyei bárban, annál az elképzelt törzsasztalnál ülve ebben a pillanatban az új zenekar sikerére koccintottak és hörpintettek megelégedéssel nyugtázva a látott és hallott produkciót.
Isten nyugosztaljon, Gas!
(Folytatjuk)
