Horkai Zsolt a család pálinka pincéjében, Bácsfeketehegyen
Állok a spájzajtóban, az üres üvegek lehangoló sokasága fölött, akárki látna így, soha le nem mosom magamról, hogy alkoholista vagyok… A Keszég Károly, a Napló című szépemlékű hetilap egykori főszerkesztőjének emlékére meghirdetett padéi, Közegellenállás elnevezésű riportpályázatra jelentkezett 2004-ben Törőcsik Nagy Tamás az Alko(hol) a határ? című írásával. A zsűri akkor nem díjazta munkáját, de közlésre érdemesnek tartotta, ezért külön kiemelte ezt a munkát, amelyik később aztán meg is jelent a Képes Ifjúság 2004. június 2-i számában. Törőcsik Nagy Tamás következtetése volt dolgozata végén: „Hogy kinek mi a jó, azt mindenki döntse el magának, annyi biztos, hogy alkoholos állapotban az ember nem oldja meg problémáit, hanem félresöpri őket. Sokak véleményén osztozom én is: az alkohol kis mértékben gyógyszer, nagy mértékben méreg. Ha néha el is túlozzuk, az sem a világ vége, de tartsuk szem előtt azt az orosz közmondást, mely szerint több veszett a pálinkába, mint a tenger vizébe.”
Állok én így a spájzajtóban az üres üvegekkel szembesülve, de nem dobjuk ám ki őket, a természettudatos gondolkodás jegyében nem vásárolunk dobozos vagy műanyag flakonos kiszerelést, de nem ám, csakis mindenből az üvegeset, azok legtöbbje pedig visszaváltható (elsősorban a sörösüvegek, de a borosak egy része is…), a többi meg újratölthető (mint például az apámtól elcsaklizott pálinkásüvegek…). Azt a keveset pedig, amelyiket a sarki boltban nem veszik át, és újra sem tölthető, a szelektív szemétgyűjtőbe visszük. Nagy csörömpölés kíséretében rendre eltörnek ugyan, de legalább újra üveg lesz belőlük, „ha jól dobod el, jól jön vissza”, ahogy a szelektív szemétgyűjtést népszerűsítő reklámfilm is mondja a bumerángra utalva. Ott áll a spájz padlóján a feketicsi Horkai Zsolt meggytargyijának rekordsebességgel kiürült üvege, mellette pedig az ugyanettől a termelőtől származó meggyboros palack. Ez utóbbi is üresen kong ma már. Gyorsan újra kellene tölteni ezeket, ha legközelebb Feketics táján járok, be is térek a Bácska utcában egy kis utánpótlásért… Horkai Zsolt pálinkamúzeumába és kifőzdéjébe, magyarán boszorkánykonyhájára Pál Károly volt helyi polgármester kalauzolt el bennünket a tavasszal, akkor kaptuk ajándékba ezeket a díszes csomagolású kóstolókat. És ekkor jártunk alig néhány utcával odébb a Vimun Lodi borospincéjében, azaz Lódi Miklós és családja szőlejében és borászatában is, ahol a véget nem érő kóstolók sorozata végén egy-egy palack kékfrankossal búcsúztattak bennünket. Olvasom a Fecske című kiadványban, a feketicsi helyi lapban Pál Károly szomorkás hangvételű írását arról, hogy visszalépett, félreállt, mert úgy érezte, hogy az ő személye vált az akadályává annak, hogy zökkenőmentesen menjenek a község dolgai, mert nem a nézeteivel és az elképzeléseivel szemben voltak fenntartásaik ellenlábasainak (no jó, talán azzal is…), hanem elsősorban egyes szám első személyben vele kívántak együttműködni, megegyezni. Nagy döntés és nemes gesztus. Olyan fel- és beismerés ez, amire sajnos csak nagyon kevesen képesek tájainkon, Európának ebben a közép-keletinek mondott szegletében (mert a keleti meghatározástól a szovjet tömb bukása óta mindenki ódzkodik ám veszettül…). Gondolom, a politikai ellenlábasai is meglepődtek döntésén, mint a faltörő kos a fotocellás ajtó előtt.
Mert lényegében minden területen előbb-utóbb elérkezik az a pillanat, amikor egy-egy régi, tapasztalt, harcedzett vezető már akadályt jelent. Nem azért, mert rosszul végezné a dolgát, nem azért, mert kiöregedett volna, hanem mert előbb-utóbb mindig akadnak olyanok, a legtalpraesettebb vezetés mellett is, akik épp csak X. Y.-nal nem akarnak együttműködni. Nagy felismerés az, és nemes gesztus, ha valaki ilyen helyzetben félre tud állni, mert erre, sajnálatos módon, nagyon kevesen képesek. Sokkal jellemzőbb erre a keleti megnevezésre érzékeny mentalitásunkra, hogy bársony- vagy hidraulikus forgószékükbe, foteljükbe, kanapéjukba, szereposztó díványukba, íróasztalukba, vélt vagy valós befolyásukba és hatalmukba általában az utolsó utáni pillanatig is a tíz körmükkel kapaszkodnak levitézlett, ugyancsak harcedzett és kiművelt emberfők.
Pedig ha érzi az ember, hogy valami véget ért, ha megérzi, hogy menni kell, akkor bizony tényleg álljon fel, csukja be maga mögött emelt fővel az ajtót, még akkor is, ha egy-egy adott helyzetben olykor nem is mehetnek továbbra sem másképp a dolgok, mint ahogy azt ő elképzelte, illetve, ahogy, ha marad, csinálta volna. És akkor itt most Törőcsik Nagy Tamás írásához visszakanyarodva, ha kicsit szomorkás hangulatban (de esküszöm, hogy csak máma!…) talán dalra is fakadva koccintanánk erre, és talán Pál Károly egészségére, döntésének és bölcs példamutatásának tiszteletére is, akkor csak félresöpörnénk a problémákat, be az szőnyeg alá. Oda, ahol a helyük is van! Régtől fogva…
Állok hát így a spájzajtóban, az üres üvegek lehangoló tömkelege fölött, és akárki látna így, hát soha az életben le nem mosom magamról, hogy alkoholista vagyok, most mégis egy egészen más jellegű probléma izgat. Kemény csata folyt itt, ahogy Nagy Imre akkori miniszterelnök, illetve az akkor, a szovjet érában használt terminológia szerint, a Minisztertanács elnöke mondta 1956-ban: „Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.” A mi seregeink is harcban állnak, kemény csatát vívnak máj hadseregtábornok, vese vezérezredes, epe altábornagy, húgyhólyag vezérőrnagy és hasnyálmirigy alezredes vezényletével a józan ész ellen. Én meg ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.
Az üvegekbe ugyanis csak belebotlottam, s máris lett belőlük téma, meg túlbonyolítható mellékszál szép számmal, korgó gyomorral én mégis inkább valami gyorsan elkészíthető kaját kerestem. Nézegetem itt a csata után hátramaradt üvegtemető felett a csomagolásokat, és csak értetlenkedek. Egyik kedvencemben például, a zöldséges ízesítésű instant tésztás levesben E-621 és E-627 van elrejtve az összetevők között. Hmmm… Ínycsiklandó, nem?
Az E-621 a táblázat szerint nátrium-glutamát, tulajdonképpen ízfokozó, amiről azt találtam az interneten, hogy depressziót, étvágynövekedést, fejfájást, mellkasi fájdalmakat és szapora szívverést idézhet elő. „Érzékeny embereknél az ún. »kínaiétterem-jelenséget« váltja ki (halántéktáji nyomást, hát- és fejfájást). A patkányoknál szaporodási zavarokat és – az utódoknál – tanulási nehézséget okoztak. Étvágynövelő hatása elhízáshoz vezet. A fogyasztót megtéveszti az élelmiszer tényleges összetételét illetően. A glutamátot általában szójából nyerik, és húskészítményekhez adagolják. Az arra érzékenyeknél nyaki és hátfájást, gyengeséget, fejfájást, szapora szívdobogást okozhat” – mondja róla a lexikon. Az E-627 pedig tulajdonképpen dinátrium-guanilát, GMO, azaz génmódosított készítmény, amit guanilsavból állítanak elő. Szemfüles vegyész máris jegyzetelhet, ilyen kifejezésekkel ő sem találkozhat mindennapi munkája során, én is csak pislogok itt bociszemekkel értetlenül kifelé a fejemből a lexikon lapjai fölött, amikor ilyeneket olvasok: „A guanilátok veszélytelennek számítanak. A molekula bomlásakor húgysav keletkezik. Egyes emberek húgysavlebontási zavarban szenvednek, így az szervezetükben felhalmozódik. Ha a vérben a húgysavszint egy meghatározott szint fölé emelkedik, az anyag kristályok formájában kiválik, és a végtagokban és a lágy szövetekben lerakódik.”
Húgysav van a tányéromban? És ilyesmit etetnek ezek velem?! Mondom én, hogy kemény csata folyik itt a józan ész ellen. Beleborzongok, ha csak hozzávetőlegesen összeszámolom, hogy hány adag ilyen zöldséges ízesítésű instant tésztás levest ettem már meg eddigi életemben… Erre valóban inni kell. Mint nemrégiben, a világra szóló melaminbotrányban is nyilvánvalóvá vált, csak azért mérgeznek meg, hogy ne vegyem észre, hogy átvernek. Mert ezt az izét, ezt az elsősorban a műanyagiparban alkalmazott, nitrogéntartalmú, heterociklusos, aromás szerves vegyületet (no, eddig ki érti ezt?) azért adagolják a tejhez, hogy én mint fogyasztó ne vegyem észre, hogy felvizezték a terméket. Hát akkor már inkább legyen híg a leve… Hiszen a régi időkben a Boris néni még fejőlány korában is felöntötte a tejet egynéhány kancsónyi kútvízzel, ha aznap kevesebbet tejelt a Riska, hogy minden szomszédjának, minden rendszeres vásárlójának ki tudja mérni a szokásos napi fejadagot.
