Mesélős múzeumi séta a bácsgyulafalvi dohány- és kovácsmúzeumban
Engem már négy évvel ezelőtt is elbűvölt a látvány, lenyűgöztek a történetek, az illatok. Akkor jártam először a bácsgyulafalvi dohánymúzeumban. Az ország egyetlen ilyen múzeumában. Akkor jött létre. Kovács István, a múzeum megálmodója házának folyosóját rendezte be a padláson talált eszközökkel, és hamarosan a falubeliektől is kapott ezt-azt. Nemrégen ismét ellátogattam a múzeumba, azaz a régi-új múzeumba. Nem is akármilyen alkalomból. Négy év után ugyanis egy tágasabb, naposabb, méltóbb helyre költözhetett. 915ezer dinár pályázati támogatásnak köszönhetően sikerült felújítani egy házat, amelynek két szobájában kapott helyet a dohánymúzeum, egyik szobájában pedig kovácsmúzeum alakult, ahol a kovácsmesterség százéves múltjának szerszámai láthatók.
Először ez utóbbiba léptem be. Az első, amit meglát az ember, egy szekér. Kérdő tekintetemre máris jön a válasz. Megtudom, hogy a szekerek felvasazását a kovácsok végezték, s akár egy hónapig is eltartott ez a munka. Megnézhettem, megfoghattam az eszközöket. Némelyik ismerős is: az üllő, a kovácsmesterek egyik legfontosabb szerszáma, a kohó, a satu is, a különböző fogók, ám a lópatkók köré tett szerszámoknál már elkelt a magyarázat. Pisti bácsi nem is bánja ezt, szívesen mesél. Mesél mindaddig, míg végigsétálunk a dohánymúzeumban is. A séta során a dohánymagtól a szivarig jutunk. Bemutatót kapok arról, hogy is vetették régen a magot, miként takarták le a palántákat molinóval, azaz ritka szövésű vászonnal, sőt azt is megtudom, hogy az az üres, kis üveg, amit ferdén a palánták mellé tettek, kártevőüldöző, és teljesen bio: az üvegbe belefújt a szél, és olyan hangot adott ki, amit a bogarak a földben meghallottak, és elmenekültek. A szemközti falon már a kötélre felfűzött dohányt látom, és a fűzéshez kellő dolgokat: fűzőtűk, madzag, kukák – ezzel akasztják fel a dohányfüzéreket száradni. Itt van egy nagyon régi dohánycsomó is. Ez nagy büszkeség. Igazi kincs.
A betelepülés idejéből, 1886-ból való.
A következő terem a termékeké. Vágott dohány újságpapírba, majd dohánypapírba sodorva.
A furcsa kis galacsin a bagó. A nagy dohányosok ugyan nem vesződtek a sodrással, direkt rágták a golyóvá formált dohányt.
A még ennél is elvetemültebbek tubákot használtak, azaz a dohány porlasztott szárából készítettek élvezeti cikket maguknak: felszívták az orrukon. A falon csibakok és pipák lógnak, alattuk pipapucoló, kostökacskó. Igen, ez a dohány tárolására használt, nyakba akasztható zacskó valóban abból készült, amit a neve mond. Nem száradt ki benne a dohány. Mielőtt a szivarokhoz érünk, körbejárom a dohányvágót és a kaszrót. A vágott dohány nagyon erős nyersen, ezért a vaskaszróban megpirították. A szépen sorjázó szivaroknál szagolgatok és csodálkozom: ezeket maga Pista bácsi készíti a faluban honos dohányból, hivatalosan le is van védve a termék. A natúr mellett ízesítettek is vannak. Azt mondja, bizony erős. Ahogy megszagolom, rögtön el is hiszem neki. Hát a dohányparfüm sem enyhe. Merthogy ilyen is van, meg borotválkozás utáni arcszesz, sőt rovarirtó is. Ezeket régen készítették. Ugye, mondanom sem kell, hogy persze dohányból.
