A kultuszminisztérium hatáskörébe tartozó tankönyvírás akkor is erőteljesen központosított része volt az oktatásnak, miniszteri feladat volt annak szabályozása; a szempontok és irányelvek meghatározásától kezdve a pályázatok kiírásán és elbírálásán át egészen az elészült kéziratok értékeléséig és a tankönyv elkészítéséig.
Akkoriban a nemzetnevelés ügye a legmagasabb tudományos körök szellemi világába emelkedett. Voltak persze helyi kezdeményezések is, olyan esetek, amikor a mélységes mély hivatástudattal megáldott pedagógus úgy érezte, hogy a gyakorlati tapasztalatok mentén, a saját felismeréseitől vezérelve kötetbe foglalva is képes népszerűsíteni a tantárgyát – ilyenkor tankönyvet írt. Kéziratát, vagy a már megjelent művet a kultuszminisztérium minősítette, és ha megfelelőnek találta, adott esetben regionális jelleggel tankönyvnek minősítette. Legjobb példa erre az óbecsei Osztrogonácz Ferenc népiskolai tanító Földrajzi előismeretek és Bács-Bodrogmegye rövid leírása című 1894-ben Budapesten megjelent, a bács-bodrogmegyei népiskolák III osztályának szánt, több kiadást megért tankönyve. A több szemléltető képpel, valamint Bács-Bodrogmegye és Zombor térképével ellátott, s hamar nagy népszerűségre szert tett kötetet a kultuszminiszter 1910-ben tankönyvnek minősítette, s ahogyan arról az Óbecse és Vidéke 1910. augusztus 7-én (majd azt követően még néhány alkalommal) Engedélyezett tankönyv című tudósításában beszámolt, a vármegye területén elrendelte annak iskolai használatát.[1] Ez történt két évvel később a zentai Mezei Mihály Alkotmánytan című könyvével is.[2]
Feltételezhetően nem tekintett a kultusztárca magaslatai felé Petykó Anna francföldi állami tanítónő, amikor Lemle Rezső együttműködésével 1901-ben összeállította és Pancsován megjelentette A pancsovai tanítói fiókegylet területén tanítandó népdalok gyűjteménye című füzetet.[3] Amellett, hogy a szándék tiszteletet érdemel, némileg megtévesztő is, hiszen a negyvenhárom dal és tíz gyermekdal között alig találunk valódi népdalt. Túlnyomó többsége bizony nóta a javából – a nebulók megtanulhatták a füzetből a ma is ismert Az egri ménes…, a Nem loptam én életemben és a Lekaszálták már a rétet című dalokat, továbbá ott találjuk a Szülőföldem szép határa és a Fóti dal megzenésített változata mellett a Jó honfiak, honleányok legyetek!, a Hunyadi induló és a Magyar nemzet című dalok is. Igazi értéke a daloskönyvnek, hogy a szórványmagyarság fiataljai megtanulhatták belőle a Himnuszt és a Szózatot, valamint a gyönyörű Nagypénteken mossa holló… című dalt is. És ha még mindezek mellett növelni kellett a tanuló ifjúság hazafias érzelmeit, hát a Szerbia feletti egyre komorabb sötétülések közelségében eldalolhatták az Árpád apánk című dalt is:
Árpád apánk ne félts ősi nemzeted,
nem vész el már, ha eddig el nem veszett!
Hervad régi búnk és bánatunk.
ej, haj, újra élünk, vigadunk.
Tud szeretni a magyar szív igazán,
s kit szeretne, ha téged nem, szent hazám?
Érted élünk, égünk, lángolunk,
érted honfi szívvel áldozunk!
Történet a bibliás emberről
Könnyen feledhető kisregénnyel lépett az olvasók elő Perjéssy Lajos, amikor 1894-ben Budapesten Hungária könyvnyomda a Képes Családi Lapok mellékleteként kiadta A tanítókisasszony regénye című munkáját.[4] A kor lektürirodalmának megfelelő történetben együtt van a talált gyerektől a vezeklő anyán át a szerető és megbocsátó férfiig minden, ami a részvétre készteti a női szíveket. Nagytiszteletű Csongori Bálint esperes úr Sajóbátor mezőváros helvét hitvalláson lévő lakosainak híres prédikátora lakásába bekopogtatott Péter, az öreg harangozó, aki egy hathetes csecsemőt talált a harangláb tövében. Ilonka az idős házaspár kései öröme lett. Két évvel később fiatal tanítókisasszony érkezett a faluba, akiről az a hír járta, hogy hírneves női pedagógus, mindamellett jámbor és szent életet élt. Bizonyos időközökben elutazott, hol félnapra, hol egy egész napra, hol meg csak egy éjre M.-be, s ott már várta valaki, aki valami nagybátyja lenne, nem fiatal ember már, de nem is olyan nagyon öreg. Mindössze annyi bizonyos, hogy valami nagy úr volt. Közben Sajóbátor fiús anyáinak, a patikusnénak, a doktornénak, a postamesternének fokozódott az ellenszenve a végtelenül zárkózott és minden közeledést visszautasító kisasszonnyal szemben. Cséke uramban, a lakásadójában ébredt fel a gyanú, hogy Tóth Mária tanítókisasszony talán Iluska édesanyja lehet. Az öreg lelkész prókátor fia, dr. Csongori Dezső a szerelmével ostromolta a lányt, de az határozottan visszautasította annak közeledését. Egy a faluba érkező fiatal vasúti szakaszmérnők kétértelmű célzásokat tett a lány erkölcsére, mire a prókátor kötelességének érzi, hogy párbaj során vegyen elégtételt. A virtusos összecsapás tragikus véget ért a jövevény a helyszínen belehalt a kardtól elszenvedett sérülésébe.
Csongori Dezsőt elítélték, Tóth Mária pedig elhagyta a falut és egy távoli, dunántúli faluba költözött. Onnan küldte el az idős lelkészházaspárnak azt a füzetet, amelyben a saját életét írta meg. Az önéletírásból kiderült, a Bodrog és a Tisza összefolyásának vidékén született, korán árvaságra jutott, budapesti lelencházban nőtt fel, onnan egy vidéki kisváros tanítóképző intézetébe került, ahol sötét ármány áldozatává vált – gyermeke született az intézetet felügyelő méltóságos úrtól. Tapasztaltabb diáktársai hiába figyelmeztették: „Ne higgy a nagyságos úrnak, ne az igazgatónőnek, ne higgy Juliette kisasszonynak, mert a te arcod is megsápad!” Tóth Mária a gazdag úr „kegyence” lett. Csongori Dezső köz- és váltóügyi ügyvéd azonban olthatatlan szerelmében utána ment és annak ellenére feleségül vette, hogy az édesapja kitagadta őt. „Nem nyílik fel előtted az én ajtóm kilincs” – hangzott a visszavonhatatlannak tűnő döntés. A halál karmaiból visszahozott Ilonka betegágya felett azonban még az öreg is megenyhült, és a keblére ölelte a fiatalokat.
A tanítókisasszony regénye a századvégi Budapest szalonirodalmának parfümös terméke, olyan könyv, amely egy hétnél tovább a Váci utcai fodrászüzletek asztalán sem maradt meg. Egyetlen figyelemre méltó részlete a párbaj különös története, melyet a két bősz férfi vívott egymással, s amely halállal végződött. A karddal vívott bajvívás kísértetiesen emlékeztet Herczeg Ferencnek A Várhegy című (1940) könyvében negyvenhat évvel később leírt nevezetes párbajra, az akkor országos hírűvé vált tragikus viadalra. Az eset Versecen történt meg az 1886. július 28-i kirándulást követő napon, amikor Síposs László tiszthelyettes inzultálta Gettmann Annát, amit Herczeg Ferenc férfias önérzettel sértésnek vett. A kihívás ceremóniáját követően így került sor a párbajra. „Ellenfelem három évvel volt idősebb nálam – én akkor még nem voltam huszonhárom esztendős (…). Mindjárt az első összecsapásnál éreztem, hogy a kard puhát ért. Sípos jobb hón alatt ömlött a vér. Megtántorodott, orvosok és szekundánsok körülfogták. […] Hazamenet az Andrássy-sétányon összetalálkoztam egy szerb orvossal. J. doktorral, neki az volt a híre, hogy Versecen a legjobbkezű sebész. – Hónaljvágás? – kérdezte. – Metszést kell csinálni a mellen, elfogni és lekötni a visszacsúszott eret. Ezt mindenki tudja. A kollégák majd elvégzik nélkülem is…” Mint később kiderült, nem végezték el, ezért Herczeg Ferencnek a bíróságon kellett felelnie. A halál oka mindkét esetben: „jobb hónalja alatt el volt vágva a főér”, s a helyszínen lévő orvos képtelen volt elállítani a vérzést.[5]
[1] Engedélyezett tankönyv; Óbecse és Vidéke, 1910. augusztus 7. 3. p.
[2] Egy tankönyv; Óbecse és Vidéke, 1912. augusztus 25., 3. p.
[3] Petykó Anna – Lemle Rezső: A pancsovai tanítói fiókegylet területén tanítandó népdalok dalgyűjteménye (43 dal + 10 gyermekdal); Pancsova – nyomatott Wittigschlager Károlynál, 1901. 60 p.
[4] Perjéssy Lajos: A tanítókisasszony regénye; Budapest – Hungária könyvnyomda, é. n. [1894]. 176 p. (melléklet a Képes Családi Lapokhoz)
[5] Herczeg Ferenc: A Várhegy, 222. p.
(Folytatjuk)
