Gyalogolni jó, test is, lélek is kívánja. Kedvenc utcámban gyakran járok egyet. Nézem a házakat, ha nem az égre nézek, mindig a házakat figyelem. Kivételesen néhány járókelő jön szemből: de elgondolkodtál, mondja az egyik. Igen, el, felelem, és megyünk tovább, ellenkező irányba. Gyakran senkivel sem találkozom.
A házak elején leengedett redőnyök, becsukott zsaluk, behajtott ablaktáblák – néhol még az is akad, fehérre festett fatábla. Télen, nyáron egyformán vakulnak a házak. Egyszer a nap miatt, másszor a hidegtől védve a szobát, de van olyan ház is, ahol már nem él senki, azért lehunyt szemű az üres ház.
Keskeny, régi utca. Régiek a lakói is, többnyire. Néhány idegen család költözött oda az első hullámmal, gyorsan beilleszkedtek. Ritkán simul ilyen gyorsan a jövevény, mint ők. Ülnek a ház előtt, mint ahogyan itt a régiek ültek, mint ahogyan ma már nem ül úgy kint rajtuk kívül más, egy sem a régiek közül. A padnak mindegy, hogy kit szolgál, van vagy hatvan éves, fekete és repedezett a fája. Akácfa ad árnyékot a pad fölé a nyárban. A fa átélt nehéz teleket, megúszta a kivágást, a betegséget, és a szárazságot is jól bírja. Öreg az is, mint a pad, vannak vagy száz évesek együtt.
Szeretem azt az utcát, mert az útja még nem beton, hanem a nyaranta finom, puha porrá őrlődő föld. És esős időben járattalanul sáros. Álommagyarázó ismerősöm szerint álomban a sár rosszat, nehéz idők eljövetelét jelenti. A valóságban elkedvetlenít, elkeserít a sár. Olyankor, ha sár van abban az utcában, nem is megyek arra. A por más. Léptek könnyű nyomát látni benne, és a kerékpárok keskeny vonalát: találgathatom, ki járt előttem. Az ott lakók nem szeretik, ha bokáig süppednek porba, sárba, de hiába várnak jobb útra, halasztódik, mint sok más ügyük elintéződése is. Már volt úgy, hogy komolyan hitték, hamarosan lesz rendes útjuk. A következő hónapokban, de az idén még biztosan, az őszi esők előtt biztosan lesz betonos utunk, mondogatták egymásnak, és azoknak, akik már több évtizede szilárd burkolatú utcákban élnek. Aztán nem lett belőle semmi, más idők jöttek, vagyis az idő elkezdett visszafelé menni, az emberek elkezdtek egyik napról a másikra élni, és annyi fontosabb bajuk akadt, mint a nyáron poros, télen sáros utca miatt zúgolódni.
Köves volt egy darabon az út, hogy lerázódjon a kocsikerekekről a sár, azért. A sok év alatt a kövek lassan eltűntek a rájuk rakódó föld alatt, és egészen a legutóbbi hónapokig csak apró dudorok árulkodtak róluk.
Divat lett a szép, alföldi kiskertek virágait elfelejteni, és jöttek a sziklakerti csodanövények, amiket többnyire a földhalomra rakott kövek közé ültetnek. Síkságon kő nem terem minden bokorban, szerezni kell valahonnét, kérlelik férjüket a fiatalasszonyok. Igaz, venni is lehet követ, akár idegen országokból szállítottat is, de azt kilóra adják és megvan az ára, nem is kevés.
Emlékszem a doktorék kertjére, színes üvegbuborékok díszlettek a rózsák között, a bordó, bársonyszirmú virágok fényét mégsem halványították. De a doktor unokája már egyáltalán nem emlékszik arra a kertre, kinevet az üveggömbös emlékem miatt, neki sziklakertje van, mű vízeséssel és betonból öntött mini, kerti tóval, ahonnét elzavarják az oda merészkedő szomjas madarakat, még bepiszkítanák a vizet, és a szűrő is tönkremenne miattuk.
A sziklakertépítők éjjel cipelték haza az útból kibányászott köveket, de ha már valaki elkezdte, megbontotta, hordta más is, és hamarosan egy kő sem maradt ott, elvétve sem. Kedvenc utcám végén apró gödrök árulkodnak a kövek után maradt hiányról.
Érdekes, a földes utca lakói nem nagyon dőltek be az új hóbortnak: petúniák, tátikák, legényvirág, százszorszép, mályva, rózsa díszlik a házaik előtt, és az egyik udvarból az estike mellett erős levendula illata áradt, de sziklakertnek nyoma sincsen. Némelyek szerint maradiak, azért van így, mások szerint egyszerűen lusták változtatni, és nem szeretik a szépet. Ők többnyire nem vitáztak, öregek is már ahhoz: hogy hűségesek-e valamihez, vagy csak a folytonosság boldogítja őket, minek bizonygatnák?
