A nemrégiben elhunyt Vajda Gábort Mák Ferenc váltja fel az Aracs közéleti folyóirat élén. Az Aracs Társadalmi Szervezet vezetősége csütörtöki ülésén a folyóirat fő-és felelős szerkesztőjévé négy éves mandátumra őt nevezte ki. Elsősorban természetesen terveiről faggattuk a neves tudományos kutatót és közéleti szakembert.
Az Aracs folyóiratot miként jellemezné, hogyan helyezné el a vajdasági magyar folyóirataink sorában?
– Az Aracs folyóirat önmagát a délvidéki magyarság közéleti folyóirataként határozta meg, s immár nyolcadik évfolyamával igyekszik kialakítani a saját arculatát. Alapítójának és kiadójának, az Aracs Társadalmi Szervezetnek a tevékenységét követve klasszikus értelemben vett nemzeti elkötelezettségű, a hagyományos értékek újra felfedezését szorgalmazó szellemi műhely. Amikor 2001-ben útjára indult a folyóirat, hézagpótló szerepet vállalt, a nemzeti párbeszédnek olyan fórumát kívánta megteremteni, ami akkoriban nagyon hiányzott a délvidéki magyar közéletből. A volt, s akkor már csak töredékeiben és romjaiban létező Jugoszlávia magyarsága – négy balkáni háború fájdalmasan friss élményeivel a háta mögött – végre fölszabadultabban gondolkodhatott és szólhatott a saját sorskérdéseiről. Ne feledjük: nyolc évtizednyi áporodott teher feküdte meg a lelkeket, a kárpát-medencei kibeszéletlen nemzeti sorskérdések sajátos délvidéki magyar kínja, melyről akkoriban azt hittük, ha fórumot kap, ha megszólalási lehetőséhez jut, heves viták és őszinte párbeszédek formájában elindul a közösségi öneszmélésnek egy olyan, korábban soha nem tapasztalt folyamata, amely – tartson az bármeddig, legyen az bármilyen heves, és rendezze bármilyen formában is újra a gondolkodói erővonalakat – végül is az önmagunkról való gondolkodásnak egy olyan kohóját fogja létrehozni, amely üdvös erőforrása lesz a délvidéki magyarság társadalmi-politikai megújulása, intézményeinek újjászervezése során. Nem az Aracs folyóirat köré csoportosult írástudókon múlott, hogy az évtizedes kihívás továbbra is kihívás maradt. Kiderült ugyanis, hogy a magunkkal cipelt gátlások és félelmek – melyek nem kevesebb mint három emberöltőnyi életet nyomorítottak meg – még mindig rátelepednek a lelkekre, az egzisztenciális félelmek pedig (okkal), megfontolásra intik a közélet szereplőit, de kellőképpen fegyelmezik a véleményformáló megnyilatkozásokat is. A Délvidéken még mindig hiányzik az a sorsunkról folytatott párbeszéd, amely a történelmi körülményeink lényegének tisztázásához is elvezethetne bennünket. Nincs persze a nemzeti kérdéseinket érintő párbeszéd a Kárpát-medencében sem, de ez a számunkra nem jelent vigaszt. Ha szuverén, sajátos szellemiséggel és arculattal rendelkező lakói szeretnénk lenni a szülőföldünknek – és nem csupán résztvevői az eseményeknek –, akkor lelki-szellemi autonómiánknak előbb-utóbb formát kell adni, akkor előbb-utóbb szólni kell anyanyelvi kulturális igényeinkről és a közösségi életünket meghatározó nemzeti intézményeink lényegi mibenlétéről is. Ebben töretlen lesz az Aracs közéleti folyóirat tevékenysége.
Milyen elképzelései vannak a folyóirat jövőjét illetően – mi az, amit mindenképp megőriz az eddigi arculatból? Milyen változásokat tervez, milyenújdonságok várhatók?
– Hosszú évek óta az az érzésem, hogy mára kellőképpen elfáradtak a közös gondolkodásunknak fórumot kínáló sajtótermékek. Nem szeretnék senkit megbántani – hiszen ez részben a múltból öröklött körülményekből ered –, de az a benyomásom, hogy a lapok és a folyóiratok többsége úgy önmagától szerkesztődik, miközben az aktualitások észrevétlenül elsuhannak mellettünk. 2008-at írunk! Hány olyan évforduló adódott az idén – 1848, 1918, 1938, 1948, 1968, hogy az 1928-as nagy nemzedékünk alakjairól és az életművük újraértékeléséről ne is szóljak –, mely számvetésre, helyzetértékelésre, vitára vagy véleménycserére adott volna lehetőséget? És mindez érintetlenül hagyta lapjainkat és folyóiratainkat! (Jó, hogy a Nyugat indulásának évfordulójáról azért nem feledkeztünk meg.) 2008 a Reneszánsz Éve és én mindösszesen egyetlen egy olyan tanulmányt olvastam az idén, amely ennek a jegyében született, és Mátyás királyunk emlékét idézte meg. Hogyan történhetett meg, hogy senki, egyetlen lap szerkesztője, egyetlen intézmény vezetője sem szólította együttgondolkodásra az írás elkötelezettjeit, hogy nem kínált lehetőséget a párbeszédre? Ebben a közel fél tucatnyi évfordulóban jószerével benne foglaltatik a délvidéki magyarság történelmének egésze, amiről beszélni kellene, folyton vitázni és újraértékelni – nem pedig menekülni a számvetések elől. Én abban biztos vagyok, hogy nem spórolhatjuk meg a számvetést, a múltbéli traumáink kibeszélésének kínjait, mert amíg nem beszélünk sorsunk nagy megpróbáltatásairól, az emberi életpályákról, a vétkes mulasztásokról, az ellenünk elkövetett bűnökről és a mi tévutainkról, elvtelen megalkuvásainkról és mérhetetlenül nagy összeroppanásainkról, addig a fájdalom, az indulat, a sértettség sötét gőzei ott fognak kavarogni a lelkekben, és megbénítják minden jóravaló szándékunkat. A régi árkok nem vezetnek sehová – hiszen azokat eleve azért ásták körénk, hogy ne tudjunk elmozdulni a számunkra kiparcellázott világból –, de közösen sokat tehetünk a ránk zárt világ határainak kiszélesítéséért.
Tervem szerint az Aracs folyóirat következetesen ügyelni fog történelmi múltunk és közösségi életünk újraértékelési és -értelmezési lehetőségeinek a kiaknázására. S hogy ennek elébe menjünk, munkaéveket hirdetünk meg. 2009-ben ünnepeljük Herceg János születésének 100. évfordulóját s ezt az évet a jeles írónk emlékének és az irodalmunkról való gondolkodásnak szenteljük. Ugyanakkor előkészítője lesz ez az esztendő az 1920-ban bekövetkezett, a magyarság számára végzetesen tragikus események évfordulóján történő megemlékezésnek is. Ne feledjük, 1918–1919 a forradalmak kora volt, s az események döntően befolyásolták a vidékünk történelmi eseményeit is, s erről mindenképpen szólni kell! Valami módon azt kellene megérteni, hogy önmagunkról, a mi gondjainkról egyedül mi szólhatunk, és vétkes mulasztás hallgatni akkor, amikor alkalom adódik a megszólalásra.
Főszerkesztőként személyesen, vagy levélben fogom megkeresni azokat, akiknek véleményét és mondanivalóját olvasni szeretném a lapban. Ne feledjük, nem csak a lapok szerkesztőit terheli a cinkos hallgatás súlya, a szótlanságért azok a gondolkodók is felelősek, akik nem éreznek késztetést a megszólalásra, akik nem érzik, hogy véleményformáló helyzetük erkölcsi felelősséggel jár. Amikor a közelmúltban ehhez a szerkesztőbizottság tagjainak a támogatását kértem, azon a találkozón is elhangzott: nem lesz ezzel túlságosan „történelem-központú” a folyóirat? Az lesz, de csak annyira, amennyire történelmileg determinált a délvidéki magyar kisebbségi közélet, művelődés, oktatásügy és hagyományápolás! Vajon nem történelmi eredetű-e a szórványosodás, vagy az anyanyelvi oktatás kérdése? Nincs-e történelmi eredője annak az erőtérnek, amely a délvidéki magyarság sajtóját – hogy ne mondjam: médiavilágát – mindenkor meghatározta? És nem ez a helyzet az irodalmunkkal is? Éppen a főszerkesztő elődöm, Vajda Gábor mutatott rá, mekkora elhallgatás takarja el a délvidéki magyar irodalmiság lényegét! Persze ez sem egyedülálló eset, nem csak ránk jellemző ez a magyar glóbuszon, de ettől még a felelősségünk óriási.
Munkánkhoz keresni fogom jeles intézményeink támogatását is. Terveim szerint a 2011. évet Gyetvai Péter emlékének és vele együtt a délvidéki magyar történetírásnak és egyháztörténetnek szenteljük – ennek jelentőségére Pastyik László hívta fel a figyelmemet, és a megemlékezés alapos előkészítéséről, egy szerteágazó tanácskozás megszervezéséről Hajnal Jenővel, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatójával is beszéltem már. De keresni fogok minden olyan alkalmat és lehetőséget, amelynek keretében közösségi sorskérdéseinkről szólhatunk – akár a véleményütköztetések árán is. Úgy érzem, eljött az ideje a saját valóságunk újraértelmezésének, a kihívásnak azonban csak közösen és a közösségi igényeknek megfelelően tehetünk eleget.
Ne vegye személyeskedő kérdésnek: Ön Vajdaságban és Magyarországon is jelen van. Ez a szélesebbismeretségi körmennyire hozza majd a szerzői gárda kiszélesedését?
– Természetesen, helyzetemből eredően, bővíteni szeretném az Aracs folyóirat „szerzői gárdáját”, de ebben nincs semmi különös, ha az ember hasonló helyzetbe kerül, igyekszik megszólalási lehetőséget adni azoknak, akiknek ad a véleményére, s úgy érzi, hogy szavukra oda kell figyelni. Mindenkire számítok, aki felelősséggel kíván szólni magyarságunk gondjairól. De mintha kérdéséből azt is hallani vélném: mi a biztosítéka annak, hogy két évtizednyi magyarországi tartózkodás után tisztán látom a délvidéki magyar kisebbségi közösség valós gondjait és égető kérdésinek lényegét? Nos, két évtizedet töltöttem úgy a könyvtárakban, hogy folyamatosan a Délvidék történelmének forrásait kutattam, kerestem azokat a műveket, amelyek magyarságunk elfeledett múltjával foglalkoznak – remélem erről a közeljövőben könyv formájában is tanúságot tehetek. Mindennapi munkám pedig arról szólt, hogy a társadalmi-politikai történéseket is nyomon követhettem. A ma is élő családi kötődéseim mellett nem idegen tőlem a vidékünk valósága, a közösség gondjait a sajátomnak érzem. De továbbmegyek: két évtized többnyire keserű tapasztalata határozottan és csalhatatlan módon érlelte meg bennem a szülőföldhöz való kötődés gondolati lényegét és egzisztenciális élményét.
Volt idő, amikor berzenkedtem, ha történészi körökben előttem „mozaiknemzetként” emlegették a Kárpát-medencei magyarságot, Széchenyi István, Arany János és a hozzájuk hasonló klasszikus gondolkodóink szellemiségének megsértését véltem érezni. Az Öszödi Köztársaság feudalizmusában azonban ezt már szerencsés körülménynek ítélem, és a határokkal szabdalt magyar közösségek szuverenitását nemzeti közösségként történő megmaradásukhoz elengedhetetlennek és nélkülözhetetlennek hiszem. Sokat becsmérelt és elvitatott értékeinknek egyedül mi vagyunk a gazdái, mi látjuk csak a mögöttük rejlő életek nagyságát és szépségét. Szellemi kincseink összessége senki számára nem lehet gyarmatáru, általuk és bennük mi fogjuk megmutatni önmagunkat. Ehhez azonban határozott identitású és arculatú közösségként kell megjelennünk. Meg kell mutatnunk azt, amit Herceg János – Bácskáról szólva – a vidék, a táj misztériumának nevezett. Azt, amit egyedül mi tudunk adni a nemzetünknek, s amiben egyszersmind különbözünk is más régiók magyarságától. Amiben mi nagyok tudunk lenni, abban példamutatók is leszünk, s ezért tiszteletet és elismerést érdemlünk – nem népszavazást. Háromszori honfoglalásunkkal érdemeltük ki, hogy méltó lakói legyünk a Kárpát-medence déli szegletének, s mint ilyen, nélkülözhetetlen pillére a nemzeti egyensúly-érzékünknek. De ismételten hangsúlyozom: csak megalkotott értékeinkben mutatkozhatunk meg igazán – a téblábolás a legnagyobb felelőtlenség a közösségünkkel szemben. Ehhez fogom tartani magam a főszerkesztői munkám során is.
Anyagi téren, a terjesztés szempontjából mennyire látja megalapozottnak a vajdasági magyar folyóiratok kiadását (hisz a főszerkesztők komoly pályázatírók is egyúttal)?
– Ez talán még a tényleges főszerkesztői munkánál is nagyobb kihívást jelent. A lap kiadói tiszteletet parancsoló erőfeszítéssel szinte számonként teremtik elő a megjelenés költségeit. És bár tudom, hogy így vannak ezzel más folyóirat szerkesztői is, méltánytalannak és tarthatatlannak vélem a helyzetet. Ha főszerkesztőként tanulmányt rendelek a szerzőtől, akkor illik a tiszteletdíjról is szót ejteni – ezzel elsősorban a munka értékét ismerem el. És azt, hogy munkájával hozzájárul a folyóirat színvonalának emeléséhez. Enélkül viszont kicsit felelőtlen mulatságnak tűnik az egész, ha úgy tetszik, koldulásnak – ezt szerzőként is lépten-nyomon tapasztalnom kell. Hogy ezen hogyan lehetne változtatni, azon bizonyára minden főszerkesztő és lapkiadó töri a fejét… Én főszerkesztői minőségemben hamarosan személyesen fogom megkeresni a magyar önkormányzatok vezetőit, hogy közösen találjunk valami megoldást az Aracs folyóirat anyagi státusának a rendezésére. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal is: csak olyan lap számíthat pártfogásra és támogatásra, amelyet a közösség jelentős része a magáénak érez – a felelőtlen heppeningek és a performanszok ideje ugyanis régen lejárt. Olvasóink akkor fogják keresni a folyóiratot, ha az tartalmával megszólítja őket.
