Szeptember 3-a és 6-a között, azaz szerdától szombatig rendezik meg az idei Magyarkanizsai Írótábort. Erre az alkalomra jelenik meg A Magyarkanizsai Írótábor antológiája című kiadvány Tari István költő válogatásában és szerkesztésében. Ő az írótábor programbizottságának elnöke, úgyhogy az idei tábor újdonságairól nála érdeklődtem.
Ez az 56. összejövetel, bár mint Tari István költő, a programbizottság elnöke fogalmaz, ő személy szerint nem nagyon szereti, ha sorszámozzák ezt a magyarkanizsai rendezvénysorozatot, hiszen szavai szerint: írótáborunk indulásáról, az ötvenes évekről még mindig nem tudjuk a lényeget!
– Nem tudjuk például azt, hogy a délvidéki magyar írók közül kik voltak a besúgók? Kik és hogyan árulták el társaikat abban a korban, melyről Fehér Ferenc írja egyik versében: „Aki ma még ember, holnap rossz gazember, /apa a fiával nyíltan szólni nem mer, /mert hogy az besúgja.” Igen, hosszan sorolhatnám az igazi kérdéseket: miért kellett íróinknak Újvidékről néhány napra Kanizsára „menekülniük”?; kiknek és miért állt érdekében ennek a pár napos írói együttlétnek az intézményesítése? A kilencvenes években miért tartottak Kanizsán évente kétféle szervezésű írótábort? Hányadik is valójában ez az idei? Melyik évtől kezdjük számolni?
A véres kézre fehér kesztyűt húzó diktatúra hosszú évtizedeiben milyen rejtőzködési technikákat fejlesztettek ki íróink? Akiket a rendszer jól megfizetett propagandagyártóivá akart lezülleszteni a napi politika. Ezek a kérdések foglalkoztatták nemrég elhunyt társunkat: Vajda Gábor irodalomtörténészt is, aki cselekvő módon vett részt írótáborunk programbizottságában. Idei, szombati tanácskozásunk címének első fele is tőle származik: Az én olvasóm – napló és levél.
Az irodalmi naplót és levelet helyezzük idén figyelmünk fénykörébe. Olyan írótársakkal is bővül a meghívottak listája, akik eddig még nem jártak írótáborunkban. Világunk szégyene, jelenünk vérlázító nyomorúsága az, hogy leereszkedhetett közénk, magyarok közé, a schengeni vasfüggöny! Igen, az Európai Unió szabványai szerint mostanában golyóálló üveg és korszerűsített, „rozsdamentes” vasfüggöny választja el magyartól a magyart. Ez elsősorban a hullahegyek és tömegsírok új szerbiai, valamint a sajátjairól sunyin lemondó, csonkolt tudatú magyarországi vezetésnek a megbocsájthatatlan bűne: ebben a gyalázatban kényszerül ma élni az a délvidéki magyarság, mely az ateisták területrabló vallásháborúinak legnagyobb vesztesévé vált.
Erdélyben élő kiváló írótársaink azért nem lehetnek pl. a vendégeink, mert a vízumkényszer rendkívül megnehezíti utazásukat. Románia hiába csatlakozott az EU-hoz, a schengeni megállapodásnak nem tagja, úgyhogy aki romániai állampolgárként vízumot szeretne igényelni, ezt az erdélyi lakhelyétől több száz kilométerre levő Bukarestben teheti csak meg. Folytassam?
Szlovéniából Bence Lajost, a jelenleg Romániához tartozó, bánsági részről származó Mandics Györgyöt, a kárpátaljai származású S. Benedek Andrást várjuk, hogy csak azoknak a vendégeinknek nevét említsem, kiknek köze van az utódállamokhoz.
Tari István szerint, ami jól működött eddig, azon felesleges változtatni. A rendhagyó irodalomórák sem maradnak el, csak azokat most nem az iskolákban, ahogyan idáig, hanem a könyvtárban tartják meg. Azoknak a diákoknak a számára, akik találkozni szeretnének íróinkkal, akik kíváncsiak íróinkra, a magyarkanizsai könyvtárban két napon át, csütörtök és péntek délelőttjén 2-2 rendhagyó irodalomórát szerveznek íróvendégeink föllépésével. Nem változtatnak a Kárpát-medencében szokatlan módon utcán tartott író-olvasó találkozón sem, amelynek minden évben másik utca a helyszíne, idén csütörtök délután a Színház utcában tartják meg ezt a rendezvényüket. A Cnesa pinceklub ad otthont a szombaton 9 órakor kezdődő tanácskozásnak, melynek bevezető tanulmányát Bálint Péter olvassa föl, aki az irodalmi napló és levél szakértőjének is számít.
A magyarkanizsai községi önkormányzat július 20-án nevezte ki az írótábor szervezőbizottságát négyéves megbízatási időszakra.
A József Attila Könyvtár igazgatónője, Virág Ibolya is helyet kapott a testületben, ami annyira természetes, hiszen ez az intézmény fontos szerepet vállal az írótalálkozó lebonyolításában. S egy fiatalabb író, Sándor Zoltán is bekerült a szervezők bizottságába.
– Az a jó, ha a bizottság és meghívott vendégeink összetétele tükrözi valóságunkat.
Nem vagyok meghatódva, „elszállva” a fiataloktól, mint azok a délvidéki magyar politikusok – hogy a saját házunk előtt is söprögessek egy kicsit – akik álságos módon, háttérből irányítva fiataljainkat, azoknak csupán kirakat-szerepet szánnak. Hadd lássa a világ, hogy van jövőnk, hogy foglalkozunk fiataljainkkal! Holott ifjúságunk, pályakezdő, esetleg családot alapítani szándékozó fiataljaink helyzete sohasem volt olyan kétségbeejtően rossz, mint ma.
S a fiatalokkal zsúfolt kirakatok mögött mi van? Képmutató, ingerszegény élet. Elöregedő bezártság. Sivár, elbalkanizálódott pozícióféltés, lapító háttéralkuk halmaza, rettegés a konkurenciától, a kockázatmentes magatartás dicsérete… Ezen töprenghetnénk egy sort… No, meg azon is, mi van a menekültjeikkel. A délvidéki magyarságnak is vannak menekültjei, több tízezren hagyták el közösségünket, a szülőföldjüket. Értelmiségünk, íróink jelentős része menekült el a háborús őrület elől. A Magyarkanizsai Írótáborba visszavárjuk a legjobbakat.
Erre az alkalomra jelent meg A Magyarkanizsai Írótábor antológiája című kiadvány.
– Igen. Kezdetben a nemrég Kölnben elhunyt Ács Károly egyik verséből akartam címet halászni antológiánknak: sorsfordulóban, korfordulóban – áll szóban forgó versében, melynek egy sora még ide kívánkozik: „ötven éve volt, ami most van.” Aztán a legegyszerűbb, a legegyértelműbb, a legkézenfekvőbb címre esett a választásom. Az elmúlt öt évet fogja át ez az antológia, (2003–2007), amint ez alcímében is olvasható.
Írótáborunkba igyekszem azokat az írókat meghívni, akikkel irodalmi kánonjaink nem tudnak mit kezdeni, akik nem divatos, ám jó írók, akik lényegbevágó kérdéseinkkel foglalkoznak, akik nem a pompás irodalmi játszadozások parttalan, grafomániás locsogásában élik ki magukat, akik nem az íróknak szeretnének írni, akik nemcsak írótársaik, hanem közösségük, az olvasók tudatára is rá szoktak hangolódni.
Antológiánk fejezetei egy-egy év terméséből merítenek. Igyekeztem minél jobb válogatást készíteni azokból az írásokból, amelyek kimondottan az írótábor tanácskozásainak témáira, a megrendelésünkre készültek. Ezek, utólag úgy látom, elég izgalmas, sokakat írásra ösztönző témák voltak. Azok az írótársak, akik az írótábor más programjain, felolvasóestjein léptek fel, sem maradtak ki a kötetből. Ők verseikkel, novelláikkal, tárcáikkal vannak jelen. Ebből és így állt össze antológiánk, ez a 464 oldalas kötet, mely sok jó grafikát, műmellékletet tartalmaz. Magyarkanizsának kitűnő képzőművészei vannak! A címoldal Dobó Tihamér egyik kevésbé ismert, szép festményének felhasználásával készült. A könyvben Dobó rajzai mellett b. z., vagyis Bicskei Zoltán rajzai, Csikós Tibor kanizsai származású festő grafikái, színes akvatintái, valamint az oly tehetséges, tragikus sorsú Kovács Antal szobrairól készült fotók is helyet kaptak. Pósa Károly íróinkról készített karikatúrái, no meg a fotósok színes pillanatképei az elmúlt öt év hangulatát idézik fel. Úgy állítottam össze ezt az antológiát, hogy a magyarkanizsaiak számára is legyenek benne újdonságok, hogy ők is felfigyeljenek saját életterük, a hely jó szellemére.
