Az író ül a fotelomban, issza a pálinkámat, és azt mondja, megtiltja, hogy róla írjak, mert nem szeretne egy novellaötlet lenni, holmi nyálas irományba kerülni egy másnap már nem érvényes újság oldalán. Néhány nappal később levelet kapok tőle, amiben nyomatékkal közli, hogy mert ő író akar lenni, rendes író, és ezért minden. Értem? Nem értem. Én addig is azt hittem, hogy ő egy rendes író! Úgy beszélgettünk éveken át, hogy én fölnézve rá, ő meg elnézve mellettem, és én azt hittem, ez így még elfogadható, ha egy ennyire rendes író ül a fotelomban.
Levele után elmentem hozzá, hogy megkérdezzem, szerinte mit jelent itt rendes írónak lenni? De végül úgy alakult, hogy csak ő kérdezett tőlem: mit szólok a parkhoz, meddig iszom még ezt a rossz, pancsolt kávét, és tudom-e, hogy Szentkuthy szerint is semmi az a nő, aki nem iszik, miért nem akarok már egyszer végre koccintani vele? Íróságról szó sem esett, ő kerülte a témát, és én illetlennek tartottam volna szóba hozni, amit ő ennyire kerülni akar. Az íróasztala mögött ült végig, néha a billentyűkön matatott, többször megnyomta az entert, néha a tévé távirányítóját babrálta, ide-oda csapongott, vagy a nyomtatóba rakta egyesével a papírt.
Nyár volt, meleg. Mezítlábasan gubbasztottam az ágya szélén, hamis csokoládéval töltött íztelen kekszet ettünk. Az előbb vette a szomszéd boltban, mondta, mert csak ott lehet ilyent kapni. Ő ezt szereti, úgy tette hozzá, mint aki még gondolatban sem tűr el véleményt, elemzést az ízlésével kapcsolatban. Kekszről, vagy másról legyen szó, mindegy. Közben fél szemmel a híradót nézte, és egy konferenciára is készült, a nyomtató hangos zakatolással lökte elő magából a másnap előadandó anyagot. Roskadozó könyvespolcait bámultam a beszéd nélküli percekben, a székeken könyvekkel kevert ruháit. Hatalmas asztalán az őskori számítógépe és egy egészen új laptop volt bekapcsolva, újságok, könyvek, szokásos kacatok és egy régen magába fonnyadt, keményre ráncosodott narancs barnult. Az ajtó mögött volt egy kutyakosár, benne egy vendéget figyelemre sem méltató, szemmel láthatóan jól tartott eb. A kutya nyalogatta az elé dobott kekszet, aztán mellé téve a fejét, hunyt szemmel sóhajtott. Kisfiam, hoztam a vasalt ruhákat, nyitott be a nagynénje kopogás nélkül, nekem nem köszönt, vagy nem is látott, vagy azt hitte, azon nők egyike ül az ágyon, akiket nem illik meglátnia.
Megyek, mondtam később, és föl is álltam, kortynyit hagyva a kávéscsészém alján. Szép, tekergő sárkányokat ábrázoló csészéje volt, a vendég asztalául szolgáló hokedlire tettem. Ráérsz, felelte lustán a rendes író, miközben a hirtelen ölébe telepedő kutyája nyakát vakargatta. Lányos kutyája van, gondoltam csak úgy, mellékesen. Ráérsz, mondta még egyszer, és igaza volt, de azért elindultam haza. A szobája ablakából szerettem volna, ha utánam néz. A szemével képzeltem el magamat, ahogy a bokáig érő kék ruhám lobogása tanácstalanság érzetét kelti benne, hogy ez a látvány ugyan miként kerüljön egy novellájába? De ő maradás helyett szorosan a nyomomban lépve kísért a kapuig, ráadásul utánunk jött a kutyája is, és néha a bő, lábam köré csavarodó ruhám széle után kapott. Röviden köszöntünk el, ő máris visszafordult: semmi különös látvány, gondoltam az előkerti úton a bejárati ajtaja felé haladó férfiról, ki hinné el, hogy ő egy rendes író? A kapu rácsán keresztül az ablakára is visszanéztem, és ahogyan sejtettem, a nagynéni már az író szobájának széthúzott függönyszárnyai közül bámészkodott, és meghallottam gondolatait: ugyan mit keresett ott ez a nő, és ki volt?
Ez az utolsó nyár, erre gondoltam hazáig, és mint mantrát, mondogattam magamban, súlyos és megmagyarázhatatlan önsajnálat terhétől roskadozva. Ez az utolsó nyár, ez az utolsó nyár! És az volt.
Évekre rá egy irodalmi lapban olvastam egy történet, amiben a hosszú kék ruhás asszony maga után hagy a sárkányos csészéből ivott kávéjából egy kortyot, a kávé ott marad a történetben, mint emlékmű, ami előbb penészes lesz, aztán porrá szárad a csésze alján. De nem az ő novellája volt, és nála különben sem maradt ott a kávém, mert rend a lelke mindennek, gondolta a nagynéni, és elmosta a csészét, mielőtt még én elfordultam volna a sarkon.
