Az első magányos hajnal, amikor két karjával ölelné a mellette lévő nincset, és nem úgy hisz, mint szokás a szellemekben hinni: befelé ölel, a lelkében fogja át azt, akit tegnap még a saját kezével mosdatott. Eltolták mellőle a gyorsan összefutott rokonok, első házassága régen kiégett érzelmű tagjai, kórusban óbégatva, hogy hívjunk inkább pénzért halott mosót! Nem engedett nekik.
Vízbe mártott szivacs, puhán törlő mozdulat, újra és újra ismételve, amíg a lábujjig nem ér, minden milliméterén átsimítva: tisztán kész a test, az átkelő lélek után az enyészetnek átengedhető, a végleges, megállíthatatlanul elinduló, minden sejtben egyenként kezdődő bomlásnak adva. Tiszta a test felszíne, a test, amit előző este az ülőkádban mosott le, kínzott makulátlanul tisztára. A bőrről áradó orvosságizzadságot, a visszaöklendezett, nyakba csorgott étel nyomát, a nedvek ellenőrizhetetlenné váló távozásának jeleit. Kínok, könnyek, fájdalom nyilai, villámai között együtt sírva, vagy görcsös kacagásra váltva át a tehetetlenségtől.
