Bánát területén Hofmanssegg grófunk már katonai kísérettel folytatta az útját, hosszan részletezte azokat a veszélyeket, melyek a Fehértemplom utáni hegyvidéken, Mehádija felé közeledve a gyanútlan utazót fenyegették. Bár olykor ő is beleborzongott, láthatóan élvezte a veszélyt, illetve a fennálló veszély következtében az előkelő utasnak szentelt figyelmet. Azután egyszerre szűkszavú lett – s innentől megszakad az úti beszámoló. A szászországi tudós ekkor hallhatott a pesti letartóztatásokról, elképzelhető, hogy a hatóságok iránta tanúsított magatartása is megváltozott. Úgy fordult Bécs felé, hogy hátrahagyott szolgái vitték utána úti poggyászát és az összegyűjtött természettudományi anyagot.
„Csak tőlem függene most, hogy igen hamar második hazát találjak itt; legalább mondhatom, hogy Baranyavármegyében annyira otthon vagyok, mint Szászország bármely részében” – írta még Eszéken, 1794. júniusában kelt levelében. Vajon e pánikszerű menekülés után hogyan őrizte meg emlékezetében e nemes szász tudós az általa bebarangolt vidék magyarjait? Annyi bizonyos, hogy ezen a tájon később is szívesen idézték fel emlékét. Berkeszi István, könyve magyar nyelvű pártfogója 1890-ben a Temesvárott megjelenő Történelmi és Régészeti Értesítőben három folytatásbanMúlt századi külföldi utazók feljegyzései Temesvárról és Délmagyarországról címmel ismertette Johann Lehmann és Hofmannsegg figyelmet érdemlő művét.A birodalomnak kellet összeomolnia és újabb száz esztendőnek elmúlnia ahhoz, hogy az olvasók figyelme ismét feléje forduljon
John Paget, az előkelő angol rajongó
Asszonyszív hozta őt Magyarországra, és a hűség és szeretet marasztalta őt haláláig, választott erdélyi otthonában. John Paget, a szépreményű angol orvosnövendék párizsi tanulmányai után előbb Németországba, onnan pedig Olaszországba utazott, hogy Róma híres orvostudorai mellett gyarapítsa tudását. Ám a velencei farsangi karnevál regényes fordulatot hozott az életébe – megismerkedett a nála hét évvel idősebb, első férjétől éppen válni készülő Wesselényi Polixéniával, Wesselényi Miklós unokahúgával. Kora minden tekintetben különös nőalakja feltételezhetően elbűvölte az angol ifjút, mert 1835 tavasza már Pozsonyban találta őt, ahol 1832 óta ülésezett a diéta. A liberális elveket valló Jonh Paget a magyar reformkor meghatározó alakjainak táborába csöppent, Széchenyi Istvánnal, Wesselényi Miklóssal, Kossuth Lajossal, Dessewffy Auréllal cserélhetett naponta véleményt, vitathatta meg a nemzet történelmivé érett gondjait, s ezzel a forradalom előtti Magyarország legbelső politikai eseményeinek a beavatottja, részvevője lett. Közben 1835 és 1836 során rengeteget utazott, bejárta Magyarország, Erdély és a csatolt tartományok minden eldugott zugát, arisztokrata családok vendége volt, parasztporták összevisszaságából próbált következtetéseket levonni, gazdálkodási mutatókat böngészett, figyelte a kisvárosok áruforgalmát, alkudozott a piacon, utazott marasztaló sártengerben és hallgatta az elbűvölő parasztmuzsikát. Pár év alatt a magyar táj legavatottabb ismerőjévé, egyszersmind legőszintébb bírálójává vált – véleményét, meglátásait pontos feljegyzésekben örökítette meg. Az angol liberális gondolkodó jegyzetei azonban nem naplószerűek, inkább csak emlékeztető sorok, feltehetően egy később megírandó könyvhöz – de ez akkor még számára sem volt egyértelmű. Egy-egy vidékre többször is ellátogatott, s a kirándulásai során készített jegyzetei alapján később foglalta össze ragyogó országjelentését.
Wesselényi Polixéniával 1837-ben Rómában kötött házasságot, majd két évi európai utazás után a házaspár Kolozsvárott és a közben vásárolt aranyosgyéresi birtokon telepedett le, ahol rövid pár év leforgása alatt a számára igen tetsző mintagazdaságot hozott létre: lovakat tenyésztett, meghonosította a vetésforgót és a szőlőművelést. Tette ezt saját kedvtelésére. 1847-ben Jonh Paget a magyar országgyűléstől honosítást nyert, ettől kezdve élhetett a Paget János névvel is. Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc tragikus bukása után családjával együtt Angliába menekült, s csak 1855 júniusában tért vissza az addigra teljesen elpusztított erdélyi otthonába. Aranyosgyéresi feladatai között első volt, hogy a halastóból kihalászta könyvtárának még megmaradt köteteit.
Jonh Paget Párizsban, felesége kedvéért látott hozzá a magyarországi és erdélyi élményeit összefoglaló mű megírásához. Saját bevallása szerint számára nem az okozott gondot, hogy mit örökítsen meg a látottakból, sokkal inkább az, hogy mit ne foglaljon a műbe, mi az, amit tanácsos inkább elhallgatni, nehogy a könyvet a bécsi udvar a magyar politikai élet vezető személyei ellen felhasználjon. Két kötetes, több mint kilencszáz oldalas munkája Hungary and Transylvania; with Remarks on their Condition, Social, Political and Economical címmel 1839 őszén Londonban látott napvilágot, s az azóta eltelt százhetven év során mindvégig megőrizte aktualitását, megmaradt a magyarságról alkotott legőszintébb és legteljesebb angol nyelvű forrásműnek. Az első kiadást még a szabadságharc idején, 1849-ben követte a második, rá egy évvel, 1850-ben a harmadik, 1855-ben pedig a negyedik kiadása is megjelent. Amerikában először Kossuth Lajos ottjártakor, 1850-ben, másodszor pedig 1871-ben adták ki a könyvet. Sokáig az egyedüli könyv volt, amely hírünket elvitte a nagyvilágba. S bár munkája alapján szerzőjét 1868-ban a Magyar Történelmi Társaság tagjainak sorába választották, egészen 1987-ig kellett arra várni, hogy Magyarország és Erdély címen a magyar olvasó is kezébe vehesse az angol gondolkodó immár történelmi értékű művének kivonatos változatát.
Különös étéke John Paget könyvének, hogy a Magyarországról alkotott határozott politikai elképzelése világosan kiolvasható belőle. Az angol liberális gondolkodó mindvégig Széchenyi híve volt – ebből eredően később politikai törekvéseiben Deák Ferencet támogatta –, s annak Hitel című munkájával, az abba foglalt liberális polgári fejlődésről alkotott elgondolásokkal maradéktalanul egyetértett. Magyarország legfőbb gondjának a nemzetiségi kérdést tekintette, de mélységesen hitt abban, hogy a liberális polgári fejlődés önmagában is megoldja a Kárpát-medencében egyre magasabbra tornyosuló gondokat. Könyve megjelenését követően tíz évvel egy levert forradalom keserűségében a saját sorsán kellett megtapasztalnia, hogy a „soknemzetiségű ország nemhogy nem vált magyar államnemzetté, de Isten csodája, hogy egyáltalán fennmaradt”. A magyarság fél évszázadnyi haladékot kapott, hogy még egy kísérletet tegyen a saját nemzeti sorsa rendezésére – hasztalan.
Műve bevezetőjében a szerző felsorolta azt a hatalmas irodalmat, amelyből a magyar történelemmel kapcsolatos ismereteit szerezte. A kor legkiválóbb magyar tudósainak – köztük Csaplovics Jánosnak – német vagy angol nyelven megjelent könyvei ezek, és persze Széchenyi István művei, amelyek megszületésének viszont már maga is tanúja lehetett. Széchenyit egyébként 1835-ben a Zrínyi gőzhajón az Aldunáig, a magyar határőrvidékig kísérte, ekkor vetette papírra Szlavóniáról szóló feljegyzéseit is.
Egy komolyabb megfenekléstől eltekintve zavartalan és eseménytelen volt a dunai utazás. Az angol utazó számára döbbenetes volt végigézni a hajóvontatók erőfeszítéseit, mély együttérzéssel örökítette meg keserves munkájukat. Később azon is eltöprengett, miért van az, hogy a magyar hajósok egyáltalán nem használják a szél erejét, magyar földön nincsenek vitorlás teherszállító hajók, ezen a területen is mindent az olcsó emberi munkaerővel oldanak meg. „Másnapi utunk már nem volt annyira egyhangú – olvasható a feljegyzésekben. – Dél körül elhaladtunk a Dráva torkolata mellett: ez a folyó is jól hajózhatónak látszott. Jelenleg alig használják erre, de lehetetlen nem látni, milyen ragyogó lehetőségeket kínál. Magyarország belsejéből terjeszkedve, útjában elhalad Szlavónia és Horvátország északi határán, felső szakaszán átszeli egész Stájerországot, olyan népcsoportokat kötve így össze, melyeknek lakóhelye minden tengeri kikötőtől távol esik, így aztán a folyami közlekedés komoly előnyökkel járna számukra: mindez, néhány éven belül, megtaníthatná őket, hogy éljenek a lehetőségekkel. A táj változatos volt: hol egy várrom, hol egy dombocska emelkedett ki a síkságból, melyre a parasztok sietve szőlőskerteket telepítettek. Erdőd vára, két erős, kerek tornyával, valósággal festői látvány, de igen rossz állapotban van, már-már csak romhalmaz. A Dráva torkolatától továbbhaladva, nyugat felől Szlavónia partjai tűntek fel, ez a vidék igen termékenynek látszik, s kitűnően is művelik. A szlavónok, akárcsak a horvátok, a szláv népcsoporthoz tartoznak, és szinte kivétel nélkül a görögkeleti vagy római katolikus egyház hívei. Azt hiszem, e területek és Magyarország többi része közt az az egyetlen különbség, hogy itt kizárják a protestánsokat a földbirtoklásból vagy bármiféle kiváltságból. […] A vukovári kolostor szép látvány a folyóról nézve. A városnak van némi selyemipara.
Ahogy a folyó kissé elkanyarodott, Palánka romjait pillantottuk meg, majd rövid idő múltán Illok várát. Hatalmas épület, bár, úgy láttam, kissé elhanyagolt. A vár Odeschalchi hercegé, akinek óriási birtokai vannak errefelé. Az alacsony hegysor, a nyugati part mentén, egy darabig még kísért bennünket, s a két hegy közt feltáruló réseken át zöld mezőket és ezüst patakokat, fehérre meszelt házacskákat és fantasztikus formájú templomokat láttunk: mindez valóban gyönyörű volt. Hét óra körül annyira besötétedett, hogy balesettől lehetett tartani, így hát Futakkal szemközt lehorgonyoztunk éjszakára. Másnap reggel, még alighogy ébredtünk, felvertek, nézzük meg a péterváradi erődöt. Egyenesen a fejünk felett, ott tornyosult a dombon, bástyáival és tornyaival, villogtatva tűzfegyvereit, ahogy illik, a másik oldalon pedig a tête du pont és egyéb kimondhatatlan nevű külső védművek sorakoztak. Bár a modern erődök vajmi kevés építészeti szépséggel dicsekedhetnek, a péterváradi, gyönyörű fekvésével, igazán impozáns látvány. Úgy tudom, erősnek tartják, s a pont, ahol áll, hadászatilag kulcsfontosságú. Az erődítmény tízezer katona befogadására alkalmas. A túloldalon fekvő Újvidéket főként görögök lakják; jelentős kereskedőváros.
[…] A pontot, ahol Zimony áll, mintha maga a természet jelölte volna ki, hogy város épüljön rajta. Két hatalmas folyó ömlik itt egybe: a Duna és a Száva, s az általuk alkotott könyökben fekszik a város. Mi sem természetesebb, mint hogy itt van a raktára mindazoknak az árucikkeknek, melyekre a folyó két partján lakóknak szükségük van. Széchenyi gróf azt mondja, hogy a Száva is hajózható, s biztos benne, hogy akárcsak a Dunán, rövidesen itt is megindul a gőzhajóközlekedés. Ha valóban így lesz, Zimony életében új korszak köszönt majd be. Jelenleg főként a Száva túlpartján fekvő Szerbiával áll összeköttetésben, s tízezer lakójának nagy része is szerb. A belváros utcáinak legtöbbje egészen tűrhető, de a Duna menti rész valami hihetetlenül nyomorúságosan fest, ami azt illeti, a hajóról jóformán nem is lehet mást látni, csak a cigányvárost, nagy csomó sárkunyhót a domboldalban. A gőzhajózás bevezetése előtt Zimonyból indultak az utasok Konstantinápoly felé, s visszatérőben itt kerültek karanténbe. A futárok még mindig ezt az útvonalat használják, az utazók azonban jobb szeretik a gőzhajó nyújtotta kényelmet azoknál a hányattatásoknál, amelyekkel a Balkánon át vezető kimerítő társasutazás jár. […] Tovább haladva, újra csak megpillantottunk valamit, ami felkeltette csodálkozásunkat és kíváncsiságunkat. A magyar part mentén, egymástól talán úgy fél mérföldnyire, apró épületek sorakoztak. Némelyik fából készült s oszlopok tartották, másik részük egyszerű sárkunyhó volt. Mindegyik előtt egy-egy őr álldogált. A magyar katonai határőrség őrbódéi voltak.”
Ha Teleki Domokos ifjú erdélyi magyar arisztokrata a nemzete iránti kötelességének érezte a hazája megismerését és a megszerzett ismeretek terjesztését, John Paget, az előkelő angol liberális gondolkodóból lett magyar hazafi a tapasztalatairól számot adó könyve élére Dante gondolatát írta fel: „Oh boldog Magyarország! csak ne hagyja magát félrevezetni már.” A gondolat akár Széchenyi Istvántól is eredhetett volna, annyi bizonyos, hogy az 1892-ben nyolcvannégy éves korában Kolozsvárott elhunyt, magyarrá lett angolnak teljesületlen óhaja maradt. Emberi nagyságát Jósika Miklós Az élet útjai, Jókai Mór pedig Egy az Isten című regényében örökítette meg.
Georges Perrot, a fölényes francia idegen
Egy lelkes erdélyi honfiú, egy előkelő szász tudós és egy elszánt angol demokrata után egy francia utazó is felkereste a történelmi Magyarország déli vármegyéit. Róla tudjuk a legkevesebbet, utazása a maga korában egyébként sem számított már különösebb eseménynek. Georges Perrot, az élénk francia szellem – akit végig az útján politikai szándékok vezették – 1868 őszén járt a délbaranyai területen és a határőrvidéken, élményeit és tapasztalatait megörökítő könyve 1870-ben jelent meg Párizsban. Művére felfigyelt Sámi Lajos, aki annak kivonatos magyar fordítását Egy franczia utazó déli Magyarországról címmel még abban az esztendőben öt folytatásban tette közzé a Vasárnapi Ujság lapjain, mely mindmáig ebben a formában maradt az utókorra.
Georges Perrot már a modern kor embere, zsurnaliszta, aki a különöset, a színeset, a szenzációt keresi. 1868 a magyar-horvát kiegyezés éve, Európa politikai-csináló boszorkánykonyháiban hátradőltek a hatalmasok, úgy tűnt sikerült elhárítani egy újabb konfliktus-forrás keltette háborús veszélyt. És bár még tartottak a Fiume státusza körüli tárgyalások, a Zágrábban győztesként ünnepelt magyarpárti horvát politikusok újra Pesten tárgyaltak – úgy tűnt tehát nem lesz magyar-horvát háború. De mi rejlik a felszín alatt, a magyar politika tényleg leszerelte a balkáni népek ellenállását? Izzik-e továbbra is a hamu alatt a horvát kérdés, s ami ennél is fontosabb – s aminek jelentőségét néhány év múlva a történelem is igazolta –: mi lesz Bosznia sorsa? Forrongnak-e a muzulmánok, érezhető-e a katonai feszültség a határőrvidéken? Várható-e, hogy a kiegyezést ellenző, az önállóságért küzdő horvát nemzeti erők szövetségesre lelnek a Balkánon? S hogyan szól bele Szerbia a politikai élet alakulásába? Egy párizsi zsurnalisztát, aki talán az áltagosnál kissé jártasabb a balkáni történelemben, mindenképpen ezek a kérdések foglalkoztatták akkoriban. És bár Párizsból nézve Magyarország az elnyomó, zsarnoki hatalom, mindenképpen kényelmesebb és kevesebb veszéllyel jár magyar oldalon beutazni a határőrvidéket, s a granicsárok biztos erődítményeinek lőrésein át kukucskálni be a „bozsnyák müzülmánok” titokzatos világába. Georges Perrot-t tehát nem Magyarország érdekelte, ő kifejezetten a feszültségtől terhes határövezetre volt kíváncsi, ezért 1868. szeptember elsején Pesten hajóra ült, és lefelé haladt a Dunán. Útközben megcsodálta az őt a Rajnára emlékeztető vízimalmokat, melyeket ugyan festőinek talált, de mégis relikviáknak, az ipari társadalom elavult kellékeinek tekintette őket.
Eszéken az előtte járó utazókhoz, Teleki Domokoshoz és Hofmannsegghez hasonlóan, a város hármas tagoltságára figyel fel. Ő, a francia utazó, a vízi malmokhoz hasonlósan az eszéki várat is feleslegesnek tartja, s mint haszontalan kacatot, legszívesebben azonnal eltüntetné azt. „E várat Savoyai Jenő herczeg építette, hogy a törökök ellen a Száva völgyét megvédje, de biz annak még eddig nem sok hasznát vették. Ágyúi, miként nékem többen mondták, soha nem tüzeltek 1848-ig, mikoris a magyarok ama horvát csapatok ijesztgetésére sütögették el néha, melyek a Dráva hídján Magyarországba törni fenyegetőztek. A józan ész ma már azt követelné, hogy a haszontalan kőtömeget lerombolják; ezáltal a három városrész, melyek mindenikét terjedelmes kertek és szántóföldek környezik, s melyek közül most mindeniknek külön s a másikéra féltékeny érdekei vannak, apránként közelebb jutnának egymáshoz, s idővel talán egyesülnének is. (Lám, a francia békepolitikai elképzelések kicsiben is megmutatkoznak! – M. F.) De a bécsi hadügyminiszter nem így gondolkozik, ő még mindig sajnálkozva gondol a régi szép időkre, mikor a birodalom legtisztább jövedelmi forrását is elnyelte volna ama vitéz hadsereg fenntartása, amely dicsően megpaskoltatá magát Solferinó és Szadova mellett. […] a míg e változás meg nem történik, a míg a különböző városrészek és ezeknek most még szerte ágazó érdekei össze nem fűződnek, addig Eszék 14.000 lakója daczára sem lehet egyéb egy nagy falunál.
Megérkezésem után való napon elindultam bejárni Eszék regényes környékét. Bármily egyhangúnak látszik is e vidék egyelőre, és a láthatáron sem folyót, sem hegyeket, sem semmiféle más nevezetes pontot nem vehetünk észre, mely a meglátogatásra érdemesnek mutatkoznék: mindazáltal első tekintetre feltűnik egy átalakulófélben lévő társadalom igyekvő erőlködése, azonnal fölfedezhetjük a tünedező félben lévő múlt érdekes nyomait, és jelentkezni látjuk a szebb jövő reményeit és ígéretét.” Vajon merre járhatott a lelkes francia utazó, ha Eszék környékén folyót nem talált, de annál gyakrabban találkozott a tünedező múlt emlékeivel? És hogyan tünedezett a múlt, ha az eszéki vár, legnagyobb szomorúságára, még mindig rendületlenül állott? Az sem egészen egyértelmű, hogy mi a véleménye Georges Perrot-nak az Eszék környéki falvakról. „Hála a vidék termékenységének s a lakosok szorgalmának, az Eszék szomszédságában lévő falvak kinézése néhány év óta teljesen megváltozott. A régi házak, melyek még most is nagy számmal díszlenek a falvakban, melyeken áthaladtunk, szalmafedeleikkel és a falaikhoz támaszkodó disznóólakkal, szerfölött parasztos és nyomorult látványt nyújtanak, némelyiket csakis az imádság tartja úgy ahogy, de mellettök már mindenfelé igen tiszta és csinos házak emelkednek, téglából építve, szép fehérre meszelve, s imitt-amott vakolat-művekkel díszítve, fedeleik szép vörös cserépből vannak, melyek a napfényben messzire kicsillognak a fák sűrű lombjai közül. Az itteni paraszt igen jól tudja értékesíteni földje termékeit, s ha pedig napszámba megy, igen jól megfizetteti magát.” Ezt követően szerzőnk részletesen bemutatja a táj lakóinak öltözködését, hovatovább azt is elmondja, hogy az asszonyok őt „Attikának albániai származású nőit” juttatták az eszébe. Öltözékük inkább hasonlít a szerbiai és a „bozsnyákországi” nők viseletére, mint a hagyományos európai öltözködésre.
„Mindazon öltönyök, melyeket a nők viselnek, saját iparuk művei és ügyes ujjaik munkái, melyeket a hosszú téli estéken készítenek. Az útfélen több nőt vettünk észre, a mint a kendert tilolták, még pedig a milyen egyszerű, épp oly sajátságos gép segítségével. Mozogható vágókés alakú készülék az, csakhogy fából, mely egy kis állvány közepére van megerősítve. A tiloló nő mellett egy kis gyermek tolja egyenlő arányban a kender kévéket a fa-vágókés alá, mellyel azoknak megszáradt szárait a nő pozdorjává töri. Hogy pedig a tiloló nő nagyon hamar el ne fáradjon, egy vízszintes fakaróhoz támaszkodik, mely függélyesen álló karókra van keresztbe fektetve.” S hogy e kezdetleges gép mekkora hatást tett a francia utazóra, bizonyítja az is, hogy útitársa, Theodore Valerio rajzban is megörökítette a kender tilolását. Megcsodálják a kukorica tárolására használt hatalmas kasokat is, amelyek fonott mogyorófavesszőből készülnek, s amelyet ugyancsak lerajzoltak. Találkoznak vándorcigányokkal is, akiknek életkedvét és derűjét hosszan ecsetelik, mégis, az első dolog, ami igazán ámulatba ejti a franciát, az az Eszék környék cserfaerdők gazdagsága, ám elcsodálkozik azon, hogy a környék embere mennyire nem becsüli a fát; úgy teremt magának művelhető földterületet, hogy egyszerűen fölégeti az erdőt. Az erdő mélyén lakó „favágó népséget” azonban már nincs idejük meglátogatni, pedig hallották, hogy azoknak különös kenyérsütő kemencéjük van. Mindazonáltal utazónk kifejti, hogy az itt készült hordódonga, milyen jótékony hatással van a francia gazdasági fejlődésre.
Georges Perrot és rajzolgató útitársa Magyar-Brodba értek, ahol elhatározták, hogy átmennek a „Száva túlsó partján fekvő Török-Brodba”. Ott elmerülnek a piac forgatagában, viszont nem nyerik el tetszésüket a kacér, ám eléggé bibircsókos török kocsmai táncosnők. Útjuk tovább vezet a „bozsnyákországi” határőrvidékre, de igazán érdekeset nem nyújtanak az olvasónak – az érdeklődő idegen kellő távolságtartásával és a gyarmatosítók fölényével szemlélik a vidéket. Persze nem zárható ki, hogy francia olvasói számára nagy élvezetet jelentett a magyar-bozsnyák határvidékről készült úti beszámoló, de hogy a Vasárnapi Ujság olvasói semmi újat nem találtak benne, az egészen bizonyos.
A megidézett négy utazó – Teleki Domokos, Hofmannsegg gróf, John Paget és Georges Perrot műveiben – bár nagyjából egyazon utat járták be – nem különöl el élesen Baranya és Szlavónia területe, mi több, olykor Szerém vármegyéről, vagy egészen általános formában, a határőrvidékről esik szó. Határőrvidéken járt Teleki Domokos is, amikor a Bánátus aldunai vidékén bolyongott, Hofmannsegg is, amikor a Sajkás-vidéken, vagy az Orsovát Mehádiával összekötő kalandos utat a haramiáktól rettegve katonai kísérettel tette meg, de a határőrvidékre volt kíváncsi Georges Perrot is, amikor Brodnál nyugatnak fordult, és a Száva mentén Zágráb felé haladt. Ez önmagában is arról árulkodik, hogy a török kiűzése után, az oszmán világ itt maradt terhes örökségének a súlya alatt, milyen nehezen rendeződtek a viszonyok Magyarország déli vármegyéinek maradék területein. És mégis, a korabeli kiforratlanságban is milyen irigylésre méltóan gazdag volt az akkori, XVIII. század végi, XIX. századi világ. A népéletnek volt valami elragadó bája, valami patinás derűje – minden önmagában volt értelmezhető, és minden a kibontakozást, a beteljesülést engedte remélni. Mint ahogyan az 1867-es (és 1868-as) kiegyezést követően mindenki azt hitte, hogy Szent István birodalma újra a régi fényében ragyog. Mekkora elvakultság rejlett a dagadó önbizalom mögött.
Az útirajzok részleteiben benne van szinte minden, ami a XIX. század végén született hatalmas vármegyei monográfiákban olyan bámulatba ejtő pazarságában mutatta meg magát. Az úttörő szerepét vállaló, lelkes tudós, Haas Mihály Baranya földirati, statisticai és történeti tekintetben (1845) című munkája mélyén még a korai számvetés reményteli derűje munkál, a Várady Ferencz szerkesztette Baranya multja és jelenje(1896 és 1897)című kétkötetes monográfia azonban már a várúr büszke széttekintése a birtokán, mint ahogyan Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című „honismereti monográfia-sorozat” XXI. kötetét, egyben Szent István koronája országainakVIII. könyvét, A Horvát-Szlavonország (1901) című gyűjteményes munkát is a sokszínűség boldog öntudata jellemezte. De Eszékről már a millennium ünnepi hangulatában sem született várostörténeti monográfia, ami semmivel sem igazolható mulasztása a kornak, főleg akkor, ha tudjuk, hogy 1905-ben Zrínyi Károly tollából a sokkal mostohább sorsú város, Csáktornya monográfiájais megjelent. A XX. század már adósunk maradt a nagy művek megalkotásával, s vagyunk jó néhányan, akik érezzük ennek hiányát. Pesty Frigyes, Az eltűnt régi vármegyék című könyv szerzője emlékének is adózna, aki vállalná a hiány akár részbeni pótlását.
_________________________
Idézett művek:
Teleki Domokos: Egynehány hazai utazások leírása Tót- és Horvátországoknak rövid esmértetésével együtt; kiadatott g. T. D. által – nyomattatott Bécsben, MDCCXCVI; Újabb kiadás: Teleki Domokos: Egynehány hazai utazások leírása; Budapest – Balassi Kiadó, 1993. 197 p.
Gróf Hofmannsegg utazása Magyarországon 1793-1794-ben; Budapest – Franklin-Társulat, 1887. 142 p. – Hasonmás kiadás: Pannónia Könyvek, Pécs, 1988.
John Paget: Magyarország és Erdély; Budapest – Helikon Kiadó, 1987. 348 p.
[Georges Perrot]: Egy franczia utazó déli Magyarországról I-V. (közzétette Sámi Lajos); Vasárnapi Újság, 1870. május 8., 231-233. p.; május 15., 243-245. p.; május 22., 261-263. p.; május 29., 272-274. p. és június 5., 286-287. p. – Georges Perrot művéről K.[alapis] Z.[oltán] írt rövid ismertetőt a Magyar Képes Újság 1985. augusztus 8. számában.
