Lábfejemet nézte, nézésével ívét csókolta, és csillogó szemében megláttam az egyedül ébredős hajnalok romantikátlan képzelgéseit. Félszegsége dédelgetős vágyakat ébresztett bennem, elgondoltam, hogy szelíd tenyerével óvatosan hosszú hajam alá simít, vállamba szorít ott, ahol a pántos ruha meztelen hagyja a bőrt - és én hagyom.
Sóhajtottam, kinőhetném már az álmodozást.
A valóságban a terítő szélét markolássza, izzad a tenyere, ideges, izgatott. Borzaszt a nyirkos a tenyér, taszít. Bevillan a rémség, amikor ősszel a kertből a szobámba rakott pálmák alól az éjszaka sötétjében számtalan meztelen csiga mászott szét a padlón. A villanykapcsolóhoz vezető utat a meztelen talpam alatt szétnyomódott csigák jelölték. Üvöltésem fölverte az egész házat, hisztériám minden addig ismert határt átszakított. Sóval súroltam a lábam hajnalig. Negyven év múltán is képes vagyok tökéletesen jelenné tenni azt az élményt, hideg nyálkát érez a talpam, rázkódom.
Kér egy konyakot, ezzel visszatérít a meztelen csigás pálmák alól, közben a szeme pórázán tart, zavarba jövök. A falinaptár fotói a novemberi csodalány bájait reklámozzák, decemberhez lapozok, a fölcsapódó sörtől foltos novemberlány végre eltűnik a hátlapon. A férfi figyelme továbbra is rajtam, nem vonzza a decemberlány összezsugorodott mellbimbója. Zavarom nem enyhül, szalvétát teszek a pohara alá, ő a pohárért nyúl, félúton egymáshoz ér kezünk. Egy konyakcsepp elindul a vékony üvegen, a talpon lelassít, én is vele, foglya vagyok.
Teherautó reszketteti meg az ablakokat, és amikor tovahalad a dübörgés, meghallatszanak a kései pohárkoccanások, mint a démonűző szélcsengő hangjai. A nyúlós, ragacsos délután hirtelen kristálytiszta közeggé alakul.
Nincs vendég, én akár be is zárhatnék, mondom ki gyorsan azt, amit magamban még elpróbálni sem mertem. A mondatom vége fölszalad, a hiányzó pont a kapu, ahol ő bólintva belép. Menjünk, mondja röviden.
