„Lehet-e párhuzamot vonni a kortárs magyar és macedón költészet között?” – kérdezte a CENA hírügynökség munkatársa két évvel ezelőtt, amikor 2006-ban interjút készített Paszkal Gilevszkivel, a Szkopjéban az előző esztendőben megjelent magyar irodalmi antológia fordítójával. „Most minden globális és közeli” – kezdte válaszát Gilevszki, majd így folytatta: „Ettől függetlenül lehet párhuzamot vonni. Konevszki Illyéshez áll közel. Todorszki Weöres Sándorhoz hasonlít: mindketten a szavakkal és a hangokkal játszanak. Vlado Urosevics Somlyó György alteregója, Szlavko Janevszki és Radovan Pavlovszki pedig Juhász Ferenccel mutat hasonlóságot. Mindez természetesen a véletlen következménye” – fogalmazta meg véleményét a fordító.
„Paszkal Gilevszki kortárs macedón író, költő és műfordító Antologija na ungarskata poezija címmel 562 oldalon jelentette meg ezt a macedón nyelvű gyűjteményt a szkopjei Matica Makedonska gondozásában. A műfordítás – mint tudjuk – igényes tevékenység, mert a szépirodalmi művek, különösen a versek átültetése egyik nyelvből a másikba, bizony, sziszifuszi munka. A költő mondanivalójának átültetésében fontos szerepet játszik a két nyelv szókincsének, kifejezésmódjának és nem utolsósorban mindkét nyelv dallamának ismerete is. Bizony, az ilyen irodalmi tevékenység sokkal nagyobb és fontosabb dolog, mint amilyennek látszik. Ha már most, a gyűjtemény olvasása után azt is figyelembe vesszük, hogy negyven év műfordítói tevékenység áll 149 költő 633 válogatott verséből a XV. század elejétől, Janus Pannoniustól napjainkig, akkor kapunk képet csak igazán egy célratörő, tudatos és kitartó fordítói elkötelezettségről. Itt jegyzem meg, hogy Gilevszki nemcsak magyarból fordít macedónra, hanem miután folyékonyan beszél franciául és görögül is, ezeknek a nemzeteknek a nagyjait is átültette anyanyelvére” – olvashattuk N. Szegedi Mártának, a könyv budapesti bemutatójáról készült tudósításában (Egy antológia margójára, Magyar Szó, 2006. május 5.).
Ha a térképészetre hagyatkozunk, akkor szinte minden országnak létezik – a történelmi időben egymástól kiválóan elkülöníthető – kisebb és nagyobb változata. Hiszen mindig volt, aki terjeszkedni akart, ezt azonban soha nem lehetett úgy elkövetni, hogy ne ment volna valaki másnak a kárára. A határok sérthetetlensége ehhez képest újkori találmány, s hiába esküszik erre manapság már a fél világ, a határok mégis folyamatosan változnak, ha kell, ha nem. Láthattuk – és lemérhettük! – ezt nagyon jól, a kelleténél sokkal képlékenyebben (sőt tapasztalhattuk is, szándékainknál sokkal jobban is…) a múlt század kilencvenes évei délszláv háborúinak példáján is. A térképészet tehát nem holmi patikamérleg, amelyen pontosan, milliméterre kicentizve, örök érvénnyel húzzák meg az államhatárokat jelölő, a papírost színessé varázsoló girbe-gurba vonalakat. A térképészet nem leledzik örök változatlanságban, hanem épp ellenkezőleg, folyamatosan dokumentálja azt, amit suta kezek a politikai tervezőasztalokon, illetve, sokkal rosszabb esetben, a harctereken reális erőviszonyokká, kész tényekké tettek.
Mesterien animált térképeket találtam néhány évvel ezelőtt a világhálón, amelyeken egy elképzelt Nagy-Albániát mutattak be a készítők kifejezetten szemléletesen. Szkander bég nagy szkipetár országa! (A környék egyik legfinomabb konyakját nevezték el róla, amit adandó alkalommal mindenképp érdemes megkóstolni.) Az animációkon elsőként Koszovó csatlakozott Nagy-Albániához, majd kicsit északabbról Dél-Szerbia egy része is az állam része lett. Következett az immár két esztendeje függetlenné vált Montenegró keleti része, nagyjából az ország területének egyharmada. A feldarabolósdi következő áldozata pedig Macedónia lett, melynek leginkább az észak-nyugati része volt érintett, de az animáció készítői természetesen nem érték be ennyivel, s az Albániával közös határszakasz teljes egészében kiszakadt belőle. Legvégül néhány görög tartomány csatlakozott az egyesülő új államhoz, és létrejött az animáció készítői által áhított Nagy-Albánia. És történt mindez pillanatok alatt az orrom előtt, ahogy a komputer monitorja előtt ültem. Jó kis honlapokat látogatok, nemde?
Ma már tudjuk, hogy a térképészetei animáció készítőinek Kosovo kérdésében immár – egyelőre még csak részben, de – igazuk lett: az 1999 óta immár csak papíron Szerbiához tartozó tartomány idén kikiáltotta függetlenségét. A történet érdekességei közé tartozik, hogy Albánia – meglepő módon – nem tartotta presztízskérdésnek, hogy elsőként siessen elismerni Koszovó függetlenségét, hanem hagyta, hogy Afganisztán megelőzze ebben. Egyik NATO-protektorátus elismerte a másikat…
A politika akkor válik a tudomány tárgyává, amikor történelemként vagy – esetünkben – földrajzként tekintünk rá. A történelmi atlaszok jelentik az átmenetet a kettő között, hiszen azok rögzítik, mikor, melyik században mekkora volt egy-egy állam, határai hol kezdődtek és meddig értek. Az irodalmi kapcsolatok és kölcsönhatások azonban – szerencsére mindettől függetlenül – egészen másként működnek. Ilyen szempontból is érdekes az az interjú, amit a CENA Hírügynökség munkatársa készített Paszkal Gilevszkivel. A kérdésre, hogy „mennyire hatottak a magyar írók a macedónokra?”, a macedón költő így válaszolt: „Ady Endre rajtam kívül erősen érezteti hatását Mihail Rendjovon is. Az én verseimben sok magyar téma van. Petőfi Sándor hatása egyértelműen kimutatható Aco Karamanov, Blaze Konevszki, Gane Todorszki verseiben. Ha hozzáteszem, hogy ők a legnagyobb macedón írók, a kérdés mindjárt más tónust kap.” Így hát méltán remélhetjük, hogy akárhány ország-, állam- és politikai határt is húznak közénk amatőr térképészek és mesteri animátorok a történelmi atlaszok anyagának gazdagítására, ha nem is minden globális, de alapvetően közeli marad. Az olyan nagyszerű elmék, mint Paszkal Gilevszki, sokszor évtizedes munkájukkal nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy ne érezzük magunktól távolinak a macedón költészetet, illetve, hogy ők ott Szkopjeban, vagy az Ohridi-tó környékén ne érezzék maguktól idegennek a magyarokat.
