Az idegenség irodalmunk egyik jellegzetes témája, különösképp Márai Sándor óta, de természetesen sokkal korábbi példákat is említhetnénk, mint ahogyan egészen aktuális visszacsatolással, mostani vonatkozással Kontra Ferenc délvidéki magyar szerző, az idén Márai Sándor-díjjal kitüntetett írónak az Ünnepi Könyvhétre megjelenő, az Idegen című regénytrilógiáját.
Mindez persze kinek-kinek politikai meggyőződése szerint igen sok mindenből levezethető, igen széles skáláról lehet válogatni magyarázatokat, értelmezési lehetőségeket, indokokat, s nem is nagyon kell keresgélni, hiszen ezek javarészt mind kézenfekvőek, szolgáltatott épp elég okot a hazától való elszakadásra a 20. század. Kezdhetjük talán ezek elősorolását Trianonnál, magyarázhatjuk utóbb mindezt a több évtizedes szovjet megszállással, a Kádár-rezsimmel, a szocializmussal, az önkényuralmi rendszerrel, a keleti tömbhöz való tartozással és annak minden politikai, gazdasági, s elsősorban kulturális aspektusával.
A különböző élethelyzetek között azonban látványos, szembeötlő különbségek vannak, s ha az eseménysorok olykor tipizálhatónak is tűnek, csak a legritkább estekben állja meg helyét az általánosítás.
„…elmenni innen, mihelyst lehet. Ha élek még, ha lesz erőm és módom elmenni innen. Magyarul írni, odakünn is, a magyarság neveléséért dolgozni. De elmenni innen. Nem titkolom: megsértettek.”
Ezt írta például a második világháború végén Márai Sándor, aki aztán alig néhány évvel később, 1948-ban meghozta végül a kulcsfontosságú döntést. És távozott. Bányai Tamás 1972-ben került Amerikába, tehát huszonhat esztendős fiatalemberként kellett új életet kezdenie a tengerentúl. A messzi, távoli földrészen. Az idegenben.
Idegenként.
Tehát önkéntelenül is, akaratlanul is a magyar irodalom egy tipizálható, jellegzetes élethelyzetében.
A menekültté, idegenné, emigránssá válásnak minden korban, minden időben megvoltak – és ugyanúgy ma is megvannak – a maga stációi, különböző fázisai. Ha mai fejjel, mai ismereteink és mai tudásunk alapján – ami vélhetően még mindig nem lehet teljes ebben a témában – belegondolunk, hogy milyen megpróbáltatásokon estek át a magyar menekültek 1956-ban, majd az utána következő évtizedekben, mire a traiskircheni menekülttáborba jutottak Ausztriában, ahhoz képest jelenünkben már akár megmosolyogtató is lehet, ha a csecsen és a moldvai menekültek tömegverekedéséről tudósít ugyanonnan a távirati iroda. Pedig a hírügynökségi nyelvezettel elbeszélt eseménysorok véresen komolyak.
Ez a menekülttábor osztrák szempontból csak egy intézmény, egy befogadó – és jó esetben integráló – központ, magyar szempontból mégis történelmi helyszín. S talán egyszer majd az lesz csecsen és moldvai megközelítésben is. Hasonló szerepet töltött be a múlt század kilencvenes éveinek délszláv háborúi idején Magyarországon a békéscsabai menekülttábor is. Számomra, élethelyzetemből, a történelmi pillanatból adódóan ezek az események sokkal közelebbiek és személyesebbek.
Megfoghatóbbak.
Mert sokszor hihetetlenül, groteszk módon egyszerű dolog a jólétből egyik pillanatról a másikra földönfutóvá válni.
Ha zenei aláfestésen gondolkodnánk, akkor most mindenképp ide illene az a néhány sornyi dalszöveg, miszerint:„Ott, ahol él anyám, ott van az én hazám, ott lennék boldog csupán.”
Mint szinte minden másnak, természetesen ennek a dalnak is megvannak a maga politikai konnotációi, aktualizálható, illetve minduntalan a megfelelő történelmi pillanathoz idomítható vonatkozásai, másod- avagy harmadlagos jelentései, így tehát az sem lehetett véletlen, hogy az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leverése után igen sokat játszotta ezt a szerzeményt a Kossuth Rádió…
És tudunk róla, hogy egészen sokan hallgatták/hallhatták ezt az otthoni híradásokat lesve a traiskircheni menekülttáborban is…
A traiskircheni menekülttábor, a tábori lét, a tábori hétköznapok tulajdonképpen Bányai Tamás kötetnyitó motívuma, amelyik már az első elbeszélés első mondatában megjelenik. Egyszerű történetébe ágyazva a tábor soknemzetiségű – a korszellemhez hűen javarészt kelet-európai; nem csehek és szlovákok, hanem akkoriban még egyértelműencsehszlovákok; lengyelek, románok, bolgárok –, vegyes lakosságának, belső kis mikrokozmoszának hétköznapjaiban véletlenül botlanak egymásba a magyarok.
A magyarok, akik akkor és ott, az adott szituációban nem akarják nagydobra verni és fennen hirdetni, hogy ők bizony magyarok.
Az arcátlanság diszkrét bája.
„– Te magyar vagy?
– Nem mindegy? – kérdezett vissza a lány rejtélyesen mosolyogva. – A lényeg az, hogy neked is van munkád. Vagy nem ezt akartad?
– De – felelte a fiú –, ezt is.”
Nem, természetesen egyáltalán nem mindegy.
De gyerünk tovább, hiszen minden kivándorlónak van egy további, távolabbi célja, egy következő, úgymond célállomása, amelyiknek elérése felé csak mintegy tranzitmegállóként halad át az ilyen típusú menekülttáborokon.
Ha pedig Amerika, akkor Hollywood.
A hollywoodi forgatókönyvírás első szabályainak egyike, hogy a főhőst az első képkockákon olyan tevékenység végzése közben látjuk, ami jellemző rá, ami a néző számára meghatározza az ő jellemét, munkáját,szokásait. Ha pék, akkor kenyeret süt, ha orvos, akkor talán épp megvizsgál valakit, ha vízvezeték-szerelő, akkor egy csapot bütyköl valahol, ha pedig maratonfutó, akkor izzadva látjuk őt feltűnni valamely versenyen... Így hát, ha a főhőst az első jelentben részegen látjuk egy kocsmában botorkálni, azzal egyértelműsítjük, ha nem is az ilyen suta műfaji szabályokban lényegében teljesen járatlan néző, de mindenképp a producer és a rendező számára, hogy ő alkoholista, még ha soha korábban és soha többé az életben egy korty alkoholt sem fogyasztott, és nem is iszik majd a későbbiekben sem.
Ilyen – vagyis forgatókönyvszerű – megközelítésben azért fontos mindez Bányai Tamás A vesztes jutalma című kötetével összefüggésben, mert az első markáns és meghatározó motívuma a traiskircheni menekülttábor. Az idegenség, az idegenbe szakás pedig ettől fogva rátelepszik az írásaira. Elbeszélései a messzi távolban játszódnak, főhősei mégis magyarok, akik kint, odakint teremtenek maguknak új egzisztenciát.Ebben a helyzetben pedig különösen fontosak a kötődések, az otthon megélt élmények átértékelése/átértékelődés, ami a legtöbb esetben megváltoztatja a régi, bizonyos esetekben talán már meghaladottnak is vélt dolgokhoz való viszonyulásukat. Ami egykor otthon mocskos volt, otromba és elviselhetetlen, gusztustalan és taszító, az egy idő és több ezer kilométerután már valóban széppé és meghitté válik képzeletükben, értékítéletükben. Ilyen például a Botcsinálta jóscímű történet Sárikájának emlékezetében a budapesti, Hernád utcai ház, amelyik – mint a szerző mondja:
„...jaj, nekem is ilyen szép lakásom volt Pesten... [...] ...szívesen és gyakran mesélte, hogy valamikor, még a régi szép időkben, milyen pompás és tágas luxuslakása volt a családjának, de azok a pimasz kommunisták egyszerűen államosították a drága antik bútorokkal együtt. [...] Ő meg kénytelen volt egy Hernád utcai szoba-konyhába költözni, ahol ráadásul a folyosó végében elhelyezett vécét három másik lakóval kellett megosztani.”
„Lehetetlen körülmények voltak a Hernád utcában [...] A konyha gerendákkal aládúcolva, s az még hagyján, hogy a középső tartógerendát állandóan kerülgetni kellett – ami egy tál forró levessel a kézben ugyancsak bűvészmutatvány –, mindennek a tetejébe még életveszélyes is volt. Ernő mentette ki őt abból az áldatlan helyzetből azzal, hogy elvette feleségül és kihozta Amerikába, amit Sárika az esküvő idején valószínűleg minden földi paradicsomok legszebbikének képzelt.”
Mindezek után kicsit furcsának is tűnhet (s mégsem üt el a könyv szerkezetétől…), hogy Bányai Tamás mégis három Magyarországon játszódó elbeszéléssel zárja kötetét. Ez már inkább a novellák összeválogatásának, könyvbe szerkesztésének szempontjait jellemzi, illetve azokból villant fel néhány apró kis mozzanatot, másként, más esetben talán észrevétlenül maradó érdekességet, s mégis, ha egyfajta, a kiadvány egészén végigvonuló cselekményszálat, élményvilágot próbálnánk meg azonosítani, akkor mindenképp a sok év – négy évtized – utáni hazatelepülésre gondolhatnánk.
S mégis, ahogyan például az Úri negyed című novellában ott látjuk a belvárosi (igen, miért is ne?! …legyen az csak szépen belvárosi…) bérkaszárnya folyosóján a leszakadt fregoli miatt veszekedő szomszédokat, hát pontosan ugyanazt az érzetet kelti bennünk, mintha valóban – a szerző a már többször is említett, lepukkant, mocskos és elviselhetetlen Hernád utcai házból idézne meg történeteket. Vagy oda térne vissza több évtizednyi kitérő, a traiskircheni menekülttábor érintésével, a bő százötvenezres lélekszámú amerikai Chattanooga városa – amelyik a múlt század kilencvenes éveiben kis híján a vajdasági Oromhegyes falucska testvértelepülése lett –, vagy életének kanadai időszaka után.
Ilyen megközelítésben mondhatjuk, hogy furcsa egy hazatérés ez, hiszen történetei nem feltétlenül maiak, néhány fontos és meghatározó elemükben inkább a kivándorlás, a disszidálás előtti emlékekből táplálkoznak: egy-egy szereplő, egy-egy jellemvonás tipikusan azokat az időket idézi meg, amikor Bányai Tamás elhagyta az országot. Ezzel pedig, hogy kötete végére hagyta ezeket az elbeszéléséit, így mintegy sajátos formában foglalja keretbe történeteit. Hiszen olyan emlékekkel a tarsolyában tér haza, amelyeket ugyancsak itthonról vitt el,
Elmúlt ugyan közben néhány évtized, de a helyszín itt maradt, és nagyon sok vonásában, számtalan szegletében szinte észrevehetetlen, a felületes személőnek egészen bizonyosan fel sem tűnne, hogy történt itt időközben néhány fontos társadalmi változás, s talán végbe is ment valami, amit történelmi átalakulásnak nevezhetünk.
De vajon valóban végbement volna?
(Részletek a Magyar Írószövetség budapesti, Bajza utcai székházának klubjában február 6-án megtartott könyvbemutatón elhangzott méltatás szerkesztett változatából.)
(Az írás lapunk Kilátó mellékletében jelent meg.)
