A nyugati kulturális folyamatok „alapfogalmai”-t hét fejezetben tárgyaló könyv diszciplináris értelemben a multi-aspektusok teremtette köztes térben, azaz kulturális határmezsgyéken mozog: a filozófia tartalmain túl történeti, szociológiai, pszichológiai művekre támaszkodik, nem kevésszer irodalmi szövegvilágok képezik példa-, illetve interpretációs magyarázatainak tárházát. A szerző, Barcsi Tamás filozófus, a civilizáció nyugati változata alatt a Szabadság és a Verseny demokratikus Rendjét [Barcsi T. kiemelései] érti, ahol az egyenlőség jog- és esélyegyenlőséget jelent, s ahol a Szabadság elsősorban választást jelent: „a Szabadság világában minden az egyén választásán múlik” (9). Csakhogy e választáson és szabad versenyen alapuló Rend – noha a valóságban nincs alternatívája – tele van ellentmondásokkal, negatív konnotációjú fogalmakkal és tartalmakkal. A nyugati posztmodern [vagy: posztmodern utáni] társadalmakban az ipari forradalmak következményeként kialakult piacgazdaság „maga alá gyűri a kultúra többi szféráját”, „a nyugati civilizáció menetét már régóta (a 19. századtól kezdődően) alapvetően a gazdasági folyamatok határozzák meg”, ami azt jelenti, hogy a „Verseny Rendben a siker (a hatékonyság) a legfőbb érték, a természet és az emberi tényező csak eszköz-értéket jelent” (Uo.). A kivonulás mint lázadás első fejezete ezeket az alapvetően negatív – félelem-rendszerekhez (totalitárius társadalmak), a civilizáció barbárságba fordulásához (Holokauszt), végső soron az újkapitalizmus/globalizáció ellentmondásaihoz, a „világtársadalom” kockázataihoz vezető – folyamatokat elméleti és történeti tükörben láttatja.
A könyv első, alapfogalmakat tisztázó fejezetének legdöbbenetesebb, szinte a totalitárius rendszerek halálgyár-képéhez (holokauszt) mérhetően megrendítő bekezdéseit a mai politikai és társadalmi szerveződések, azaz az új típusú hatalom létrejöttének történetét taglaló részek jelentik. Ennek a hatalomtípusnak a kezdeteit – Michel Foucault1 nyomán – Barcsi Tamás is a 16–18. században jelöli meg, lényegét pedig „a test megfegyelmezésére létrejött új technikákban, intézményekben” (24) látja. A „test politikai technológiájáról, a hatalom mikrofizikájáról van szó, amelyet az apparátusok és az intézmények mozgatnak meg.” (Uo.) A termelő és egyúttal alávetett test irányításán alapuló hatalom egyrészt borzalmakba fordulhat, mint a holokauszt idején az ideologikus totalitárius rendben volt, amikor faji-vallási alapon haláltáborokban irtották ki a racionális Rendbe nem illő egyéneket, másrészt lehet nagyon is kifinomult, erőszakhoz nem folyamodó, manipulatív. „Ezt az alávetettséget nem csak erőszakkal vagy ideológiával lehet elérni: az erőt ki lehet játszani az erő ellen, az alávetettséget ki lehet számítani, meg lehet szervezni, lehet kifinomult, nem kell fegyverhez vagy terrorhoz folyamodnia, és mégis fizikai természetű maradhat: azaz lehet tudás a testről.” (Uo.) Napjainkban a test alávetésének utóbbi módszerei, a „tökélyre vitt manipulációs technikák” (Uo.) érvényesülnek a hatalmi apparátusokban.
Barcsi Tamás a nyugati Rendet elsősorban ellentmondásaiban – a választás lehetősége/a választás látszólagossága; jó életszínvonal/a „jó élet” felfogásának eltorzulása; fejlődés/„felesleges„ javak termelése; hatékonyság/az ember és a természet eszközként való kezelése; a verseny igazságossága/növekvő egyenlőtlenségek etc. – szemléli. Az újraértelmezett civilizáció legfontosabb strukturáló erői („alapfogalmai”) a fejlődés, az információ és a fogyasztás, a hozzájuk rendelt alapértékek pedig: a jólét, a tudás és az önmegvalósítás. E folyamatok vizsgálata a nyugati civilizáció digressziós térképét tárja fel: a civilizáció barbárságba fordulásának irányait. A jelölt fogalmak ellentmondásai fogalmazódnak meg a fejlődés, a tudás és az individualitás paradoxonaiban, a ráció civilizációjának irracionalitásában, illetve napjaink „eltűnési” folyamataiban [B. T. meghatározásai, kulcsszavai].
A jóléti társadalom jellemzői közül Barcsi a gépek szerepét emeli ki: „a »Megagépezetet« alkotó »gép-emberek« gépeken dolgoznak, gépekkel közlekednek, gépek segítségével szórakoznak és kommunikálnak, így függősébe kerülnek a gépekkel, még több, tökéletesebb gépeket igényelnek.” (37) Ennek a – a jelenséggel nem filozófiai kontextusban foglalkozó ember számára is nagyon ismert és átélt – „gépszerű világszervezettségnek” az egyik veszélyes kimenetele „az emberi test gépszerű felfogása.” (Uo.) Véleménye szerint az a reflexió, amelyet a gépek lázadásáról szóló regények és filmek vetnek fel, miszerint a „gépek uralkodnak az emberen” – már rég megvalósult az emberi társadalomban, nemcsak azáltal, hogy a gépek működése nélkül káosz alakulna ki a világban, hanem úgy is, hogy az ember élete a gépek által szinte minden pillanatban megfigyelhetővé vált. Lehet, hogy ez már a Nagy Testvér korszaka, mondja a filozófus, hiszen: „bekamerázott folyosók és üvegfalú szobák, egy légtérben lévő irodák a munkahelyeken, ellenőrizhető hivatali számítógépek, biztonsági kamerák a boltokban, bankokban, közintézményekben, térfigyelő kamerák a városokban, továbbá a kézi videokamerák és a fényképezőgépes telefonok segítségével bármilyen esemény azonnal dokumentálható, az interneten a felvett anyag bárhova eljuttatható.” (Uo.)
Nagyon izgalmas (és épp annyira döbbenetes) elemzést olvashatunk Barcsi Tamás tollából a David Riesman2-elmélet külsőleg irányított társadalmi karakteréről. Ez a karakter az ízlés társadalmasításának sajátos terméke: sikerről szóló tudását nem a helyes életvezetés kapcsán elbizonytalanodott vagy elutasított szülők (a tradíció) révén szerzi, hanem a kortárs csoporton keresztül, a tömegkultúra révén. Egy ilyen ember számára a legfontosabb, hogy „kortársai elismerésében részesüljön, ez az egyetlen biztos mércéje a sikernek (az ilyen ember »ellenőrző berendezése« inkább egy radarhoz hasonlít, mint egy iránytűhöz, és nem a bűntudat jellemzi, hanem a diffúz aggodalom)” (38). A kívülről irányított karakterű főnök hamis személyiséggel viszonyul munkatársaihoz, beosztottjaihoz – elismerésüket el akarja nyerni, s ezért manipulációs technikákkal kényszeríti rájuk akaratát. Nagyon is ismerős, sőt már-már hétköznapi közösségi manipulációk ezek, amelyeket ismerünk ugyan, de nem is sejtjük milyen társadalmilag generált személyiségi torzulások rejlenek mögöttük – súlyos, mindennapi veszélyei ezek a nyugati típusú civilizációnak.
A jóléti társadalom globalizációs kérdéseire Barcsi a több lehetséges megközelítés és meghatározás – pl. a globalizáció a kapitalista logika univerzálissá válása, a világpiac intézményesülése etc. – közül a filozófusi berkekben ma igen népszerű Ulrich Beck3-i koncepciót gondolja tovább. Ulrich Beck szerint „már régóta világtársadalomban élünk, a zárt térségek képzete már csak fikció. A globalizáció azokat a folyamatokat jelenti, amelyek során a transznacionális szereplők hatására a nemzetállamok tekintélye megrendül.” (45) A világtársadalom egyúttal „világkockázati társadalom” is, amelynek három fő veszélyforrását a gazdasággal összefüggő ökológiai pusztítások, ipari-technológiai veszélyek, a szegénységből fakadó pusztítások és ipari-technológiai veszélyek, illetve a tömegpusztító fegyverek bevetésének veszélye jelenti. A filozófus szerint a karteziánus-newtoni felfogáson alapuló nyugati természetszemlélet elméleti alapot nyújt a civilizációval járó természetpusztításhoz. Ezt a fejlődés paradoxonaként írja le: „a nyugati értelemben vett fejlődés a »vissza-fejlődés«, a civilizáció barbárságba fordulásának lehetőségét jelenti napjainkban, amely a globalizáció világában az egész emberi civilizációt érinti” (50). Irodalmi reflexiói – negatív utópiái – közé tartozik George Orwell 1984 című regénye mint az ideológia barbárságának, Aldous Huxley Szép új világja mint a jólét és a technika barbárságának, Huxley Majmok bombája, Robert Merle Malevil, illetve Védett férfiak című művei mint az összeomlás barbárságának példája.
A gépek és a külsőleg irányított karakterek uralta világ szervezte Rendben a személyiség problémái a fogyasztás és az önmegvalósítás katasztrófáit eredményezik. A katasztrófák alapja a siker értelmezésének eltorzulása, illetve a belőlük következő szépségkultusz hamissága/negatívumai. A tömegmédia közvetítette sikerképlet, „ha sok pénzed van, divatos (trendi) és szép vagy, híres vagy (az igazi sikerember mindhárom jellemzőnek megfelel, persze ide sorolhatjuk a hatalmat is, de manapság a pénzember hatalmára vágynak legtöbben).” (57) A Naomi Wolf A szépség kultusza című könyve (1999) megjelenése óta eltelt időszakban az általa felvetett és értelmezett szépség-torzulások („plebejus szépség-eszmény”: „az elfogadott szépségeszménytől eltérő arc és alak szégyent és nevetségességet jelent” [59]) tovább fokozódtak, amiben kifejezett szerepe van a médiumok elterjedésének. Naomi Wolf hivatkozott tanulmánya szerint „a mai fiatal nők és férfiak szexuális azonossága »fantomok« körül kering” (61). Barcsi Tamás ezt a torzképet az internet (tovább)terjesztette (hiszen alapformái már a különböző magazinok, reklámok, plakátok világában, majd a mozifilmekben és a televízióban is megjelentek: „egyre vékonyabb nőket megjelenítő, egyre kifejezettebb módon szexuális tartalmú képek a szabadság helyett a beszabályozottságot erősítették” [60]) „szépségpornográfia” jelenségeinek bemutatásával bővíti, megállapítva, hogy a szépségkultusz egyre inkább a férfiak világát is befolyásolja: saját testüket a média „szépfiúinak” mintájára próbálják átalakítani. Egyik legsúlyosabb (és -megrendítőbb) katasztrófája e negatív kultusznak az ún. „eltüntetési” folyamat: „A csúnyaság, a fogyatékosság, az öregség megrémítik az embert, ezek az életjelenségek is irracionálisnak tűnnek a szegénységhez hasonlóan, ezért ebben a vonatkozásban [miként a tömegtársadalom szegénységgel szembeni reakciója is ez: ha nem veszek róla tudomást, pl. kitiltom a hajléktalanokat a látókörömből, akkor csökken a szorongás bennem!? – B. E. megj.] felfedezhetünk egy „eltüntetési” folyamatot: ez figyelhető meg pl. a televíziós műsorokban (…), de ide tartozik az is, hogy az idősödők fiatalnak, a csúnyák (pontosabban a csúnyának minősítettek) szépnek, a gyengék erősnek akarnak látszani” (59). A tömegtársadalom tömegkultúrájának legsötétebb „bugyrá”-t az ún. valóság-show-k jelentik: a Big Brother-ház luxusbörtön, ahol ismeretlenekkel úgy élnek lakói, hogy minden lépésüket kamerák kísérik, testi és lelki mivoltukban is kiszolgáltatottak, s ilyen „lemeztelenedésüket” (a szó szoros értelmében is!) elvárják tőlük. Barcsi: „Itt valójában a Verseny Rend kicsinyített, némileg eltorzított mása jelenik meg: a játékos a szórakoztatás és ezen keresztül a profitszerzés eszköze (teljesen kiszolgáltatott; lelkileg, testileg lemeztelenedik), а verseny itt valóban totális: hiszen a játékos minden cselekedete, gesztusa, mondata szerepet játszik a verseny kimenetelében (személyiségek versenyeznek); totális ellenőrzés valósul meg; az a játékos számíthat sikerre, aki a legjobban kitárulkozik lelkileg és testileg is (saját magát adja el a hírnévért és a pénzért), illetve aki a legközelebb áll az aktuális »plebejus-ideálhoz«; kényelem, luxus, eltompítás: a »boldog tudat« fenntartása; a »te választottad« és a »bármikor elmehetsz« hangsúlyozása” (67). A nyugati társadalom individuumának legnagyobb paradoxona: „az emberek egyéniségnek gondolják magukat, akiknek joguk van a sikerhez és az önmegvalósításhoz, ahhoz, hogy úgy éljék le az életüket, ahogy akarják, ennek ellenére mindenki (vagy majdnem mindenki) ugyanúgy él.” (Uo.)
A könyv egyik recenzense, V. Gilbert Edit „közérzetünk intelligens lenyomatá”-nak nevezi ezt a könyvett, amelynek olvasása közben valóban az út-metafora (pontosabban: toposz) jut eszünkbe: Barcsi Tamás az Verseny Rendnek nevezett nyugati típusú társadalmi rendszerek hatalmi szerveződésének logikáját tárja fel, végigvezetve bennünket történeti struktúrák, ideológiai orientációk mentén, elmélyedve az individuum helyének, létformáinak és identitásának problémái elemzésében, vagy aheroikusus emberi társadalom hőstelen hőstípusainak („deheroic hero” – nevezi meg pl. az irodalomtörténet!) vizsgálatában, miközben nagyszerű átjárásokat talál a referenciális térből a fikcióba és vissza. A hős nélkülivé vált világ („minden korszaknak olyan hősei vannak, amilyeneket megérdemel” [89]) jelenségeinek megértéséhez pl. elengedhetetlenül szükséges a valamely korszak történéseit jelentésadás szolgálatába állító, szuverén világalkotó és válságmodelláló irodalom analóg tartalmainak értelmezése. Barcsi ezért a felvilágosodás szellemi és irodalmi mozgalmának első, új típusú hős-jelenségeitől (pl. Goethe és Schiller műveiben) a különböző korszakok és társadalmi szerveződések, mozgalmak hősein (pl. a szerelem hőse, a forradalmár hős, a háborús hős, az alkotás hőse etc.) át napjaink, a posztmodern társadalom „hős-pótlék”-ainak (pl. az információ hősei) irodalmi és referenciális megjelenését mutatja be rendkívül gazdag és sokdimenziós társadalomtudományi apparátus, kiváló asszociációk és hálózatok, kifejező metaforák révén. A nyugati kultúra digresszív útvonalain haladunk akkor is, amikor a lázadást mint az eltorzult Verseny Rend katasztrofális rendszeréből való kivonulás lehetőségeként értelmezi, majd az ötvenes-hatvanas évek amerikai és európai diáklázadásainak valóságos és irodalmi térszerkezetét járjuk be a szándékos „határsértések” kivonulás-gesztusaitól a lázadás-szimbólumok gyarmatosításának útjáig (pl. a beat- és hippi-szimbólumok árúvá válása).
Hatását tekintve talán „kedélyborzoló”-nak nevezhetnék Barcsi Tamás könyvének az újkapitalista társadalomból (nyugati civilizáció) történő kiábrándulás formáit elemző hatodik fejezetét, amelyben – az irodalmi reflexiók egyébként igen gazdag tárházára hivatkozva – két irodalmi mű, Bret Easton Ellis Amerikai Psychójának (1991), illetve Michel Houellebecq Elemi részecskék (1998) című regénye (és a két író több más vonatkozó műve) alapján elemzi, hogyan vezet egy torzult sikerorientált, globalizációs szépségkultuszokkal terhelt világ a bűntudat nélküli (és meg nem büntetett) sorozatgyilkos „sikerember” alakjának (vagy inkább pejoratív értelembe vett „lényének”) kialakulásához. Az utóbbi, Franciaországban napvilágot látott regény azért is került a figyelem és a viták középpontjába, mert az ellen-kulturálisssss eszményekkel való szembesítés eljárásait vezeti végig előttünk: vagyis amíg Ellis Pat Batemanja a sikerorientált nyugati kultúrában válik torz alakká, addig az „európai psycho” norma nélküli szereplője, David ellen-kulturális (apja hippi guru) környezetben nőtt fel. Vagyis a nyugati hatalmi kultúra Rendjének nincsenek alternatívái – csak torzulásai?
Barcsi Tamás A kivonulás mint lázadás című nagytanulmánya arányosan szerkesztett kötet. Fejezeteinek terjedelme a „lényeg” mértékéhez és jelentőségéhez mérten alakul. Nagyívű, sokrétű bevezető (első) fejezete révén járjuk körül a nyugati civilizáció „alapfogalmai”-t; elemzésük révén értjük/érthetjük meg e világ működési elveit. Viszonylag terjedelmes fejezet foglalkozik 1968 lázadás-eszményének degradálódásával és az eszmény leminősülésének katasztrofális következményeivel. Ezekhez képest a hetedik, záró, s egyfajta – az értekezés logikájából következően – megoldás-alternatívákkal, vagy legalább összegezéssel, a tanulmány eredményeivel kecsegtető fejezet csak néhány oldalnyi terjedelmű: megoldás-lehetőség helyett egy – egyébként nagy hatású – elméletet kínál fel: a habermasi diskurzus-etikát, illetve a morális etikán (pl. a természethez való viszony átértelmezésén) alapuló sziget-szabadság esélyét. Ennyit. Nem többet.
1. Michel Foucault 1990. Felügyelet és büntetés. A börtön története. Ford. Fázsy Anikó. Gondolat, Bp.
2. David Riesman 1996. A magányos tömeg. Ford. Szelényi Iván. Polgár Kiadó, Bp.
3.Ulrich Beck 2005. Mi a globalizáció? Ford. G. Klement Ildikó. Beledere, Szeged
(Az írás Kilátó című mellékletünkben jelent meg nyomtatásban.)
