Sziveri Jancsi úgy vált a politikai ellenállás, az egypártrendszer ideológiai uralmával szemben kibontakozó vajdasági magyar értelmiségi ellenzékiség jelképes alakjává, hogy voltaképpen nem értett a politikához, sőt, azt hiszem, eredendően az egész műfajt szőröstül-bőröstül megvetette. Ezért nem tudta, de nem is akarta kikerülni a rá leselkedő csapdákat. Nem akart mindenáron ellenzékivé lenni – mártírrá még kevésbé –, de azzá tette az etikai értékek iránti intuitív érzékenysége, a becstelenséggel, kisszerűséggel, ostoba zsarnoksággal szembeni morális fölénye és megvetése. Ebből táplálkozott költészetének fellengzősségtől mentes pátosza és kíméletlen cinizmusa egyaránt.
Hogy mennyire rühellte az úgynevezett politikát, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy szabályosan, már-már szerkesztőségi döntéssel kellett beerőltetni az akkor egyetlen pártba – e nélkül ugyanis a hatalmat kezükben tartó tartományi korifeusok sohasem nevezték volna ki főszerkesztővé, bármennyire is támogatta őt az Új Symposion fiatal gárdája. Ne felejtsük el, 1980-ban vagyunk, amikor a jórészt hetvenes években indult fiatal írónemzedék első komoly szellemi kísérleteit teszi, hogy megszabaduljon az elődei által örökségként rátestált ballasztoktól, és új csapásokon próbáljon továbbhaladni. E nemzedék alapvető létélményéhez a hátteret a késő titói kor egyre elviselhetetlenebb ideológiai bornírtsága és a kelet-európai kommunista társadalmak eróziója nyújtotta, s ez utóbbin belül is ekkor már mindenekelőtt a lengyelországi Szolidaritás-mozgalom. Persze tévedés volna a Sziveri-nemzedéket valamiféle politikai szektának képzelni. Egyszerűen csak szabadnak akartuk hinni magunkat a művészetben, a politikában és a mindennapi életben, és ez szabta meg akkori magatartásunkat és későbbi sorsunkat is.
Az irodalomban minden nemzedékké válás szükségszerű eszmei és ízlésbeli csetepatékkal jár, hiszen csak ezeknek a harcoknak a kohójában formálódhat ki bármiféle új értékrend vagy közös minőség. A Sziveri-nemzedéknek, még mielőtt elkezdődtek volna a vele szembeni politikai retorziók, szilajságával és szemtelenségével sikerült magára haragítania az érdemes írótársak egy kisebb része mellett azon dilettáns firkászokat is, akiknek korábban nemigen merte megmondani senki sem, hogy voltaképpen értéktelen, amit csinálnak. Aztán itt volt egy, a korábbi években – voltaképpen még Sziveri színrelépése előtt kezdődött érdekellentét – a másik ifjúsági lap köré csoportosuló, részben már korántsem fiatal író és az Új Symposion között. 1980-ban ők a maguk emberét szerették volna kineveztetni az Új Symposion élére, de miután ez nem sikerült, a pliniusi igazság szellemében, mármint hogy „koldusnak a koldus az irigye, költőnek a költő”, fanyalogva fordultak el a folyóirattól, felmelegítve a korábban talán helytálló, de akkora szerintünk már jórészt okafogyott érveiket a folyóirat szerkesztéspolitikája ellen, éppen akkor, amikor ott a legmarkánsabb változások történtek a hetvenes évekre jellemző steril és általunk is köldöknézőnek tekintett esztéticizmus értékvilágának meghaladása érdekében.
De hamarosan elkerülhetetlenné vált a szakítás az írótársadalom harmadik, legbefolyásosabb csoportjával, a Symposion első nemzedékének többségével is, azon egyszerű oknál fogva, hogy ők ekkorra már részeseivé váltak a kultúrpolitikai nómenklatúrának: különféle intézmények vezérigazgatói, igazgatói, főszerkesztői hivatalát töltötték be, és ez a döntő pillanatban mindig színvallásra kötelez. Emellett közülük néhányan fontos másodvonalbeli párttisztséget is elláttak, s valamennyien el- és lekötelezettjei voltak annak a Major Nándornak, aki ekkoriban éppen a tartomány elnöke, és aki a hetvenes években véghezvitt párton belüli politikai puccs óta a vajdasági magyarság ura és parancsolója, a Jugoszláv Kommunista Szövetség tényleges helytartója volt. Sziveri Jánosnak és társainak a sorsát mindenekelőtt az ő lépései döntötték el, azonban a felelősség nemcsak az övé, hanem mindazoké, akik sugallatait vagy utasításait végrehajtották.
Sziverit ekkor érték a legnagyobb csalódások. Jancsi ugyanis hosszú ideig szinte mindannyiunknál jobban ragaszkodott, mi több, fölnézett a Symposion első nemzedékének tagjaira – noha esztétikai nézeteiket korántsem mindenben osztotta –, hogy azután a legnagyobb pofonokat éppen őtőlük kapja. Ebben persze jeleskedett az akkori Forum-vezérigazgató, Fehér Kálmán, de mások sem maradtak el sokban tőle. Gion Nándor a laptanács elnökeként egy ideig taktizált, próbálta menteni a menthetőt, aztán maga is behódolt. Kései visszaemlékezésében 1993-ban dilemmáiról többek között ezt mondja: „ Megalakult az új kiadói tanács, engem kineveztek elnöknek, meghatározták, mikor lesz az őrségváltás, és ekkor robbant a bomba. Sziveriéknek menniük kell, mondták, velem ezt is a Vajdaság elnöke (vagyis Major Nándor – Cs. B. megjegyzése) közölte, és én akkor már színházigazgató voltam, pénzekért előszobáztam és udvariasan beszéltem a berzenkedő hatalommal. De ha gorombábban beszélgetek, Sziveriéken az sem segített volna. Lehetetlen helyzetbe kerültem. Megkezdődött a szétverési procedúra, amit még a régi kiadói tanács, a Forum kiadóház vezetői és az alapító, az ifjúsági szövetség illetékesei intéztek, de engem, mint a leendő tanács elnökét, megfigyelőként és szavazati jog nélkül, meghívtak a felmorzsoló értekezletekre.” A szerkesztőség felmorzsolásához elégségesnek mutatkoztak a laptanácsi értekezletek, Sziveri Jancsinak azonban ezek mellett végig kellett szenvedni a kommunista pártalapszervezet által kötelességszerűen szervezett inkvizíciós eljárásokat is. Ezek közül az egyik legemlékezetesebb 1983. április 17-én zajlott, melyen részt vett nemcsak Fehér Kálmán vezérigazgató, de Erdélyi Károly, a Magyar Szó főszerkesztője, aki emellett a Szerb Kommunista Szövetség központi bizottságának is tagja volt, és a közvélekedés szerint kiterjedt, langymeleg kapcsolatokat ápolt az állambiztonsági szolgálattal is. Talán az ő jelenlétük okozta félelemmel, másrészt talán a korábbról húzódó irodalmi-művészeti érdekellentétekkel magyarázható, hogy több írótársunk, a párttagok nyájával egyetemben szinte ellenállás nélkül elfogadta a Symposiont és Sziverit elítélő határozatot. Egyikük éretlenséggel vádolta a szerkesztőséget, „mivel még most is konokul védik álláspontjukat, és nem hajlandók önkritikát gyakorolni”, egy másik szakmai féltudást hánytorgatott fel, mintha a politikai hajszát szakmai okok miatt kezdeményezték volna. Később a Forum párttag íróinak kisebbik része megpróbálta helyrehozni a hibát, s igyekezett nagyságrendileg csökkenteni a Jancsira kirótt büntetést, azonban a Sziverivel szemben megfogalmazott vádakkal nyíltan szembeszállni egyikőjüknek sem volt bátorsága.
1983. május 9-én azután megszületett az Új Symposion szerkesztőségét kiebrudaló végső határozat. Néhányunk ellen külön politikai eljárásokat is indítottak, de a legnagyobb csapást Sziveri Jánosra mérték. Nemcsak munka nélkül maradt, hanem még Újvidékről is eltanácsolták. Feleségével és csecsemő gyermekével egy időre Temerinben húzódott meg a baráti segítséggel úgy-ahogy lakhatóvá tett öreg Matuska-házban, s itt születtek meg a János költészetében igazi fordulatot jelentő első nagy közéleti versek, a Dia-dalok felejthetetlen poétikus tiltakozásai és grimaszai, groteszk dalai és fanyar hangú balladái.
Harminc évvel a folyóirat szerkesztői számára vereséggel végződő politikai összecsapást és huszonhárom évvel Jancsi tragikusan korai halálát követően most azt tapasztaljuk, az anyaországban is, a Délvidéken is megnőtt az életmű iránti érdeklődés, mindannak dacára, hogy kultúrpolitikánk honi őrei és megmondó emberei – közöttük az elő Symposion-nemzedék némely tagjai – a vajdasági magyarok kollektív amnéziájában bízva, szerették volna a költőt, de legfőképp irodalmi életünk 1983-as szégyenteljes erkölcsi bukását elfelejteni és elfeledtetni – vagy ha az már egy idő után lehetetlennek is bizonyult, a tényeket és összefüggéseket legalább összemaszatolni, az erkölcsi felelősség kérdéseit pedig elhallgatni, relativizálni.
A kíváncsiság spontán megszületését – erről a mindenkori hatalom gyakorlói többnyire megfeledkeznek – a kényszerű, süket csend nemegyszer jobban szolgálja, mint a pórázon tartott, hangos és felületes locsogás. A mesterségesen fenntartott amnézia törvényszerűen megszülte ellenszerét. Társadalmunk immunrendszere talán még nem semmisült meg teljesen. Naponta érzékelem, hogy a fiatalok közül egyre többen fordulnak érdeklődő, nyitott szívvel Sziveri János példaértékű magatartása és szuverén költői világa felé.
És ez jó. Nagyon is jó.
Kellő tisztelettel jelentem ugyanis, hogy a szellem szabadságharca, minden ellenkező híreszteléssel szemben, még nem ért véget.
(Megjelent lapunk Kilátó mellékletében)
