Sokszor elgondolkodtam azon, hogy valójában mivel is foglalkozik a nyelvészet. Sokan azt hiszik, hogy a nyelvészek több nyelven beszélő, szemüveges szobatudósok, akik ki sem mozdulnak a friss levegőre, és csak a tudománynak élnek.
Ha ez lenne a valóság, akkor nem létezne sem dialektológia, sem pszicholingvisztika, nem lennének élőnyelvi kutatások, sem szociolingvisztika. Hisz feltehetnénk a kérdést, hogy miként tudtak volna foglalkozni a szubkulturális csoportok nyelvhasználatával, a nyelvjárásokkal, a regionális köznyelvvel, a tolvajnyelvvel, a szakzsargonnal terepmunka nélkül. Vajon hogyan boldogulna a szinkron nyelvészet e nyelvészeti diszciplínák kutatása nélkül? Elég nehezen.
A laikusok szerint a nyelvészet maga a nyelvtan. Igen is, meg nem is. Kálmán László és Trón Viktor könyvében olvashatjuk, hogy a nyelvtan egy adott nyelvnek egy rögzített időpontban vett szerkezete vagy leírása. Szerintük a nyelvtan területei a következők: fonetika, fonológia, morfológia, szintaxis, szövegtan, szemantika, pragmatika. Sokak szerint csak a leíró nyelvészetnek kell foglalkoznia a nyelvtannal, vagyis a nyelv leírásával. Úgy gondolom, hogy a nyelvtant nem szoríthatjuk a szinkrónia keretei közé.
Rendben van, hogy leírjuk a nyelvi jelenségeket, feltérképezzük a nyelv rendszerét, a nyelv mai állapotát. Ha kezünkbe vesszük a Jókai-kódexet, vagy elolvassuk az Ómagyar Mária-siralom néhány sorát, alig értünk valamit az egészből. Ám, ha tíz, húsz, harminc, negyven, esetleg százévnyit megyünk vissza az időben, akkor is érzékeljük, hogy másként beszéltek az akkori anyanyelvi beszélők, mint ma. Ezért a nyelvészetnek nemcsak a szinkron leírásra van szüksége, hanem a diakronra is. A szinkron nyelvészet nehezen boldogulna a történeti nyelvtanok és a nyelvtörténet nélkül, hiszen az nélkülözhetetlen a nyelvi jelenségek kutatásához. Ha például a mai nyelvállapottal foglalkozó nyelvész össze akarja írni a mai magyar nyelvben előforduló rokonságneveket, a finnugor együttélés koráig kell visszamennie. Például az apa, a meny és a feleség szavaink sok más rokonságnévvel együtt, alapnyelvi szavak.
Nádasdy Ádám szerint a nyelvi változások akár két-három generáció alatt is végbemehetnek, ám ezt a kortárs beszélők nem mindig érzékelik. – Bár nem feltétlenül. Egyes esetekben, pl. ha a nagymama és a tizenéves unokája leülnek beszélgetni, érzékelhető. Amennyiben a nagymama faluról származik, nyelvhasználatában sok nyelvjárási elem fordulhat elő, amelyeket nem feltétlenül ért meg a városban élő unoka. Ha viszont az unoka sok diáknyelvi és szleng szót használ, sőt nyelvhasználatát anglicizmusokkal is megfűszerezi, akkor a nagymama érezheti magát kellemetlenül.
Apropó, diáknyelv! Ha kicsit belegondolunk, észrevesszük, hogy a diáknyelv is változik. A szüleink diákkorában biztosan nem ebben a kontextusban használták a bezúg és a sirály szavakat. Tehát leszögezhető, hogy a szinkron és a diakrón nyelvészet semmiképpen sem választhatóak szét egymástól, hiszen a nyelv nem minden eleme változott meg, és a szinkron állapot sem feltétlenül jelent stagnálást. Amennyiben az n hang „kikopott” volna a mai nyelvhasználatból, akkor ez a változás az egész nyelvi rendszert érintette volna. Az n hang eltűnése drasztikus változást eredményezne a magyar szókészletben, nem beszélve a ragozási rendszerről. Mi lenne a magyar nyelvvel az n hang nélkül? Furcsa állapot lenne, hiszen az n hang az egyik leggyakoribb mássalhangzó a magyar nyelvben.
A továbbiakban is fennáll a kérdés: Mit csinál a nyelvész? Nyelvészkedik? Kálmán László és Trón Viktor egyetemistáknak írt tankönyvében olvastam, hogy a nyelvi illemtan, a nyelvművelés és helyesírás nyelvészkedésnek minősíthető. A szerzők szerint ezek a nyelvre irányuló tudományos tevékenységek, és nem tartoznak a nyelvészet keretei közé. Nem értek velük egyet. A nyelvművelés, a helyesírás és a nyelvi illemtan ismeretei minden beszélő számára nélkülözhetetlenek. Mihez kezdenénk nélkülük? Hiába van nyelvművelés, ha a mai anyanyelvi beszélők többsége helytelenül használja a magyar nyelvet. Nem szeretném minősíteni az embereket nyelvhasználatuk alapján, hiszen sokszor tapasztalom, hogy egyetemi végzettséggel rendelkező emberek is ejtenek nyelvi hibákat. Igen, ejtenek, mert mindannyian emberek vagyunk, és tévedünk. A nyilvánosság előtt megszólaló értelmiségi rétegnek ügyelnie kellene a helyes nyelvhasználatra, nem beszélve a rádió és a televízió bemondóiról.
A beszélt nyelv az írásban rögzíthető, tehát az anyanyelvi beszélők számára nélkülözhetetlen a helyesírási normák elsajátítása. Más kérdés, hogy a beszélők életében mennyire fontos szerepet tölt be az írás. Ha az egyén munkája megköveteli a helyesírás és a kifejezőkészség ismeretét, akkor természetesen fontos, hogy az egyén megfelelően alkalmazza tudását e területen is. Elég visszatetszően hat, ha egy egyetemi diplomával rendelkező egyén nincs tisztában az ly és j közti különbséggel, és pl. a tárgyalás lefolyását j-vel írja (a tárgyalás lefojása). Az internet sokat ront a diákok és az ifjúság helyesírásán. Más kérdés, hogy az internetes nyelvhasználat elvei nem férnek össze az Akadémia által kiadott Helyesírási Szabályzat elveivel, tehát magyarán mindenki úgy ír, ahogyan akar. Ez óriási gondot okoz a pedagógusoknak. Véleményem szerint, a diákokat arra kell nevelni, hogy az internetes közösségi oldalakon, fórumokon úgy írjanak, ahogy szeretnének, ám a megfelelő helyen, megfelelő körülmények között, tartsák magukat a helyesírási szabályokhoz.. Fontos, hogy különbséget tudjanak tenni a két világ között, tehát a való világban írjanak helyesen, a virtuális világban pedig szabadon.
A világ bármelyik nyelvéhez hasonlóan a magyar nyelv is normatív. Nemcsak a nyelvművelők és a magyartanárok értékelik a beszélőket, hanem a beszélők is értékelik egymást, sőt elítélik más beszélők eltérő nyelvhasználatát. Hajlamosak arra is, hogy iskolázatlan társaikat, vidéken élő ismerőseiket, illetve a külföldön élő magyar anyanyelvű beszélőket megbélyegezzék, műveletlennek minősítsék azért, mert helytelenül ragoztak vagy rosszul ejtettek ki egy adott szót. Közhellyel élve nincs két egyforma ember, tehát minden magyar anyanyelvű beszélő másként realizálja, másként használja a magyar nyelvet. Az anyanyelvi nevelés során figyelembe kell vennünk, hogy a beszélők nyelvhasználatát rengeteg tényező befolyásolja. Ide sorolhatók az egyén családi körülményei, neveltetése, iskolai végzettsége, egyéni adottságai, műveltsége, érdeklődési köre, olvasottsága stb. A nyelvhasználat függ a beszélő attitűdjétől, a pillanatnyi beszédszituációtól, a beszédpartner(ek)től, illetve a hozzá(juk) való viszonyunktól (pl. családtag, barát, ismerős, felettes, szomszéd, kolléga...). Ezt minden anyanyelvi beszélőnek szem előtt kellene tartania, mielőtt megbélyegzi embertársát.
Kiemelném a nyelvjárás kérdését. Sokan hajlamosak azt hinni, hogy a falvakban élő emberek nem olyan műveltek, mint a városiak, mivel másképpen használják a nyelvet. Igen, nyelvjárásban beszélnek. És? Ez még nem ok arra, hogy megbélyegezzük, leminősítsük őket. Általános tévhit, hogy a városi ember kulturált, a falusi nem. A kultúra nagyon tág fogalom. A városi ember urbánus kultúrája össze sem hasonlítható a falusi ember kultúrájával. Leszögezném, hogy a falusi embernek is van kultúrája, csak más jellegű, mint a városié. A falusi ember magáénak tudhatja a népi kultúra örökségét, és ugyanúgy megvan a saját világnézete, véleménye, mint a városi embernek. Más kérdés, hogy a mai falusi embert mennyire foglalkoztatja a hagyományőrzés kérdése. Nyelvjárásban beszél, tehát továbbviszi lakóhelye nyelvi örökségét a maga módján. Más lapra tartozik, hogy az iskoláztatás során, illetve urbánus környezetbe költözés esetén mennyit őriz meg belőle. Az iskolai oktatás során arra nevelik a tanulókat, hogy kerüljék a nyelvjárási formák használatát. Igen ám, de nem várható el a diákoktól, hogy minden pillanatban a köznyelvi norma szerint beszéljenek. A családban, a baráti körben és az ismerősökkel való kommunikáció során teljesen természetes, ha nyelvjárásban beszélnek. Ügyelniük kell arra, hogy az iskolai óra ideje alatt, nyilvános szereplés, illetve tanulmányi versenyek alkalmával kerüljék a nyelvjárási elemek használatát. A nyelvjárási kiejtést elég nehéz elkerülni és a köznyelvivel helyettesíteni, ezért megértőeknek kell lennünk embertársainkkal szemben.
Ha az értelmiségi réteg nyelvhasználatát vizsgáljuk spontán beszéd közben, észrevehetjük, hogy ez a réteg sem feddhetetlen. Ugyanúgy ejtenek nyelvi hibákat, mint bárki más, egyesek mégis kijavítják a náluk alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkezőket, és megbélyegzik őket. Sinkovics Balázs doktori disszertációjában olvashatjuk, hogy egyes esetekben olyan nyelvi formákat is hibásnak vélnek, amelyeket maguk is használnak. Pléh Csaba szerint a magyar nyelvközösséget erőteljes hiperkorrekciós tendenciák jellemzik. Mindegyik társadalmi (és nyelvi) réteg képviselői használnak hiperkorrekciós formákat. Példaként említeném a -ban/-ben, illetve a -ba/-be határozóragok esetét. Kontra Miklós rámutatott arra, hogy minkét ragnak két változata van: az inessivusi -ban/-ben (1.) és -ba/-be (bAn) (2.), valamint az illativusi -ba/-be (3.) és -ban/-ben (-bA) (4.). Hogy világosabb legyen, példákkal szemléltetem a kérdést:
1. Tegnap sokan voltunk a könyvtárban.
2. Tegnap sokan voltunk a könyvtárBA.
Az inessivusi -ba/-be a beszélt nyelvben kissé stigmatizált, egyes esetekben pongyolaságnak is minősítik, de a közvetlen stílusú beszélgetésben elfogadható. A nyelvművelő hozzáállás toleráns, és a beszélt nyelv egyes változataiban megengedi a használatát.
A szociolingvisztikai kutatások kimutatták, hogy a -ba/-be használata a Hol? kérdésre válaszoló mondatokban korrelál a szóvégi t-törléssel (pl. azér, miér) és az l-törléssel (pl. attó). A -ba/-be helytelen használata valószínűleg a szóvégi nazális n hang fokozatos elsorvadására és a beszélők figyelmetlenségére vezethető vissza. Talán lusták vagyunk familiáris környezetben kiejteni az n hangot? Meglehet, és ez bizonyos keretek között teljesen elnézhető.
Vizsgáljuk meg a következő példákat!
3. Bementünk a házba.
4. Bementünk a házBAN.
A Hova? kérdésre válaszoló -ban hiperkorrekt formának számít, és durva hibának minősül.
De nem minden esetben egyértelmű a két kategória elkülönítése. Erre jó példa a következő két mondat:
a) Virágot ültettem a kertbe.
b) Virágot ültettem a kertben.
Mindkét mondat helyes, de eltérő perspektívát szemléltet. Az a) mondat a virág helyzetére utal, a b) pedig a mondat egyes szám első személyű alanyának helyzetére.
Fontos megjegyezni, hogy a nyelvművelő munkák a –ban/-ben és a -ba/-be közötti szigorú különbségtételt csak írásban követelik meg. Hozzátenném, hogy az adott beszédhelyzetben nekünk is ügyelnünk kell az inessivusi és az illativusi határozóragok megfelelő használatára.
Végezetül szólnék néhány szót a vajdasági magyarságot érintő nyelvi kérdésekről. Amióta Grétsy László 1992-ben meghirdette a nemzetközpontú nyelvművelés programját, azóta sokan foglalkoztak a kérdéssel. Szerinte a nyelvművelésnek sokkal többet kellene foglalkoznia a határon túli magyarság nyelvhasználatával. Valóságos vita alakult ki a kérdéssel kapcsolatban. Az egyik tábor képviselői szerint a határon túli nyelvművelésnek másmilyennek kell lennie, mert az ottani magyarok más nyelvi körülmények között élnek, mint a Magyarországon élők. A másik tábor szerint ez veszélyeztetné a magyar nyelv és nemzet egységét. Nem értek velük egyet. Abban az esetben, ha egy magyarországi és egy Vajdaságból származó beszélő spontán beszédét vizsgáljuk, magunk is megállapíthatjuk, hogy a vajdasági beszélő pl. alaki tükrözéseket használ a szerb nyelv hatására. A vajdasági magyar ember nehezen tudja kiküszöbölni a szerb nyelv hatását. Ez teljesen érthető. Familiáris társalgásban elfogadható a szerb szavak és közmondások használata, de bizonyos beszédhelyzetekben kerülnünk kell őket. A vajdasági médiának is nagyobb figyelmet kellene fordítania a szerb nyelv hatására kialakult nyelvi hibákra, amelyek a nyomtatott sajtóban nap mint nap megjelennek, illetve a rádióban és a televízióban régi ismerősökként köszönnek vissza.
Hogyan tudnánk megváltoztatni a magyar nyelvészetről, a nyelvművelésről alkotott képet? Mit tehetünk a beszélők helyes nyelvhasználatának érdekében? Hogyan adhatjuk át a helyesírás elveit a felnövekvő nemzedékeknek? Nehéz kérdések. Úgy hiszem, nem az én feladatom megválaszolni őket.
Végezetül leszögezném, hogy minden magyar anyanyelvű beszélőnek arra kell törekednie, hogy adott körülmények között a köznyelvi normának (a sztenderd változatnak), illetve az adott társadalmi csoport normáinak megfelelően használja a magyar nyelvet, hogy ne bélyegezze meg embertársait hibás nyelvhasználatuk miatt, és hogy ember tudjon maradni minden beszédszituációban, bárkivel is beszéljen és bármiről is legyen szó.
(A Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék 2013-as esszépályázatának 2. díjat nyert alkotása.)
