Kevés olyan, irodalmat valamicskét is szerető ember van Vajdaságban, akinek ne lenne ismerős az a két sor, hogy „mi meghalni mindnyájan / úgyis téves csatatéren”. Az irodalomtörténészek a Kormányeltörésben című verset a XX. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb szövegének tartják. Szerzője, Domonkos István 1979-ben Svédországba költözött, azóta ritkán fordul meg errefelé. Ezért is volt olyan feszült a várakozás a múlt pénteken a dombosi irodalmi táborban, miután kiderült, ki lesz az este meglepetésvendége. A költő pedig jött, megölelgette a barátokat, váltott pár szót a fiatalokkal, és leült beszélgetni velem is.
Domonkos István autentikus költőszemélyiség, hallgatni pontosan olyan, mint a verseit olvasni: megvan benne a karneváliság, az anekdotázás öröme,és a melankóliára való hajlam, az ironikus hangütés is. Orcsik Rolandnak arról beszélt, hogy az irodalom csak pillanatokra engedte közel magához, aztán mindig eltaszította. Ennek mibenlétéről kérdeztem először.
– Az ember gyorsan belefárad abba, hogy az élményeit képleterejűvé emelje. Olyan ez, mintha végtelenül hosszú ideig keresztrejtvényt próbálnál fejteni. Szerintem a keresztrejtvény és a verssorok megalkotása között őrült nagy a hasonlóság. A verset is a szavak írják, nem én. Egyszer csak felbukkan valahonnan egy erős szó, befon, mint egy háló, megindul mozogni, és aztán odaverődnek hozzá vagy éppen taszítódnak tőle más szavak. Az ember pedig elkezdi érezni, mi az, ami megnehezíti vagy megkönnyíti a találkájukat. Ez a folyamat nálam mindig gyorsan beindul. Aztán ha megakadok, jön a dilemma, hogy vajon eldobjam-e azt, amin órákig vagy napokig dolgoztam. Ilyenkor arra gondolok, a szalma tapintása többet ér, mint az az egész, amit összekotyvasztottam. Az ember önbizalma megbicsaklik, elkezdi utálni a verset, és kapadozik a klasszikusokhoz, hogy valaki segítsen már neki. De segítség nincs. Ha Tolsztojt kapod a kezedbe, akkor az ő realista világteremtő képessége rögtön letaglóz. Hemingway mondta, hogy ilyenkor rossz írókat kell elővenni, de hát hiába, a rossz írók kiábrándítanak az életből is. Eltaszít az irodalom, semmi sem érdekel vele kapcsolatban. Ezért mondom, hogy nem szabad verset írni, mert a vers egy destruktív folyamat eredménye, ha meg nem destruktív, akkor nem vers, hanem sláger. Én már hetvenéves is elmúltam, de még mindig rettegek, ha valaki megkérdezi, hogy mit miért írtam. Nincs válasz rá. A félelem meg ugyanolyan, mint tízéves koromban.
Az előbbi beszélgetésben az is elhangzott, hogy az írásnál sokkal fontosabb az élet élvezete, a fű, a fény, a tenger, na meg a család. Könnyű ezt egy íróembernek szem előtt tartania?
– A legtöbben megelégszenek azzal, hogy valamit jól formába öntenek, és nem zavarja őket, hogy nincs benne semmi. Mindenki tud csinálni üres tarisznyát, telerakni már nehezebb dolog. Ott kezdődik a költészet. De ahogy József Attila is írta, „költő vagyok – mit érdekelne engem a költészet maga?”. Én is így éreztem kezdettől fogva: ha kiülsz a kertbe, vagy szót értesz néhány emberrel, az többet ér, mint ha kiállsz szavalni, vagy írsz egy közepes verset. A költészetnek nincsen érvényes kritikája, mindenki ír, senki se olvas. Rengeteg rossz kötet jelenik meg Nyugaton is. De lelkesítő, hogy itt Vajdaságban elindult egy fiatal generáció, amelyik a mi nemzedékünk tapasztalatait is fel tudja használni, olyan értelemben, hogy sokakat kell befogadnia és eltaszítania ahhoz, hogy egy kis egérutat nyerjen. És most főleg a női gárdára gondolok, nemrég olvastam néhány Hidat, és az ő írásaikat jobbnak találtam, mint a férfiakét.
Ha már felmerült, hogy mindenki ír, és senki se olvas: mit érdemes olvasni?
– Elsősorban kortársakat kell olvasni, de előtte orientálódni kell, mert rengeteg időt elveszíthetsz a rossz könyvek olvasásával, amelyek csak kioltják belőled a parazsat. József Attilát nem ajánlom kezdésnek, mert az olyan hatású, hogy aztán csak utánzatokat tudsz írni. Velem is megesik, hogy sokáig semmit sem olvasok, hanem próbálom eszembe hozni, hogy mi lehetett József Attilával, amikor ezt vagy azt a verset írta, mekkora lehetett a magánya, kik mellőzték, miért nem tudott túllépni az öngyilkosság gondolatán. A szerb költőket, mondjuk Vasko Popát vagy Miroslav Nastasijevićet megnézve elámulhatunk, hogy milyen messzire jutottak, mennyivel előrébb vannak, mint mi. Létezik egy európai verskultúra, amelynek a része például Thomas Tranströmer is. De hiába olvasom el azt a három-négy verseskötetét, a hozadéka számomra nulla. Nelly Sachs többet jelentett, mert ott van valami mélység, tudod, mint mikor a mély húrok alján kaparászik a bőgős. Az ilyen versekhez kell kötődni. Könyörtelennek kell lenni, az esztrádköltőknek meg a politikusoknak a köteteit egyszerűen nem is szabad kézbe venni. Csak úgy megszagolod őket, és dobod el. Én úgy szoktam csinálni, mint Caligula: ha az első sor nem jó, vágd a nyakát. Nincs rá idő.
