Fárbás József - akinek közírói és krónikási tevékenységét a szinte szülővárosává fogadott Óbecse mindmáig nem értékelte kellő módon - nemes egyszerűséggel nótás doktornak nevezte Szászy Istvánt, akinek alakja és személye visszavonulását, majd a csendes halálát követő években, mint az óbor, egyre nemesedett a magára maradt Tisza-parti magyarság emlékezőkben. Mintha ebbe a városba csak jöttek volna az emberek: Csupor Gyula Zomboron át Bajáról, Szulik József - kalocsai kitérővel - Parchetich Félix kir. közjegyzővel szinte egyidőben, ugyancsak Bajáról, Fárbás József pedig Kúláról érkezett a Kiss József hatalmas alkotásáról, a Ferenc-csatorna tiszai torkolatáról elhíresült városba. Fárbás József volt az, aki a századforduló nagy nemzedékének utolsó tagjaként - szinte a sors kegyelméből - 1931-1933 között a Tiszavidék című hetilapban a jeles helyi személyek alakjai köré fonva az eseményeket, megírta a város kiegyezést követő fél évszázadának történetét. Az volt Óbecse igazi fénykora - hihetnők a „krónikája” alapján ma, teljes joggal. Mintha érezné a gondviselés által reá rótt feladat súlyát, szinte megbocsátó jóindulattal rajzolta a város neves alakjainak portréit, köztük Szászy Istvánét is: „Olyan sokoldalú, szellemes, jó kedvű és barátkozásra hajlamos ember kevés volt Becsén, mint Szászy Pista, aki férfias szépsége, közvetlen baráti vonzódása, nyílt szíve és mindig rokonszenves modora révén lett idejövetele után hamarosan népszerűvé és kedveltté. A daliás honvéd ezredorvos, otthagyva a hadsereg könnyű, víg, zajos életét, levetve a díszes tiszti mentét, polgári elhelyezkedést keresett, és így került Óbecsére 1895-ben, amikor a község képviselőtestülete - dr. Weinberger Ignác halála után - községi orvosává őt választotta. Dr. Szászy hamarosan felkapott orvos és népszerű polgár lett itt.” Szinnyei Józsefnél azonban azt találjuk, hogy egy évvel korábban, 1894-ben lett Ó-Becsén körzeti orvos. Ennél bizonyosabb életrajzi adat, hogy az 1862. július 28-án a pestmegyei Pócs-Megyeren született ifjú „orvosdoktori oklevelét” a budapesti egyetemen szerezte, midőn 1886-87-ben Kovács József egyetemi orvos-tanár segédjeként letöltötte a kötelező gyakorlati éveket. Innen eredt, hogy évekkel később, amikor országosan ismert községi orvosként írásai a Gyógyászat című egészségügyi szaklapban is megjelentek, gyakran emlegették őt Kovács József egykori sebésznövendékeként. Hogy igazából hogyan alakult a pályája 1887 és 1895 között, a pesti orvosi diploma és az óbecsei községi orvosi kinevezése között, nem sikerült kideríteni, annyi bizonyos, hogy ebben az időben honvéd ezredorvosként katonai szolgálatban is állt. Nem segít ennek tisztázásában a Honvédorvos című szakmai kiadvány - A hazai katonaorvosi intézmény tudományos és társadalmi érdekeinek közlönye - sem, melynek 1891. évi első száma három oldalon át közölte a M. Kir. Honvédminisztérium kinevezésekről szóló rendeletét, amelyből egyebek mellett kiderül, hogy Dr. Fejes Józsefnek Ó-Bébára, Dr. Munk Adolfnak Új-Verbászra, Dr. Daninger Ádámnak Zomborba, Dr Lendvai Mórnak pedig Zentára szól a kinevezése.
Úgy tűnik tehát, hogy a Fárbás József rajzolta portré a leghitelesebb kép, amit az egykor hírneves és mindig népes Csupor asztaltársaság kedvelt tagjáról, a közélet megkerülhetetlen alakjáról, a költőként és főleg műfordítóként ismertté vált, és a maga korában igen kedvelt és népszerű emberről megtudhat a mai érdeklődő. És azonmód megdöbben. Hiszen ha a költő 1897-ben megjelent Tiszavirágok című verseskötetét, vagy a korabeli lapokban - a helyi Óbecse és Vidéke, illetve a budapesti Vasárnapi Ujság, valamint az Ország Világ hasábjain elszórtan napvilágot látott verseit olvassa, akkor egy folyton szorongó, helyét nem lelő, otthontalanságát felpanaszoló, társtalan és talán éppen ezért idő előtt megkeseredett ember alakja áll előtte. Kicsinyesnek véli a maga korát, bűnösnek, esendőnek és törékenynek, s ha valami magasztosat, valami felemelőt keres a tekintete, bizony vissza kell révednie a múltba, ahol egyfelől a nemzeti történelmünk nagy alakjai és eseményei, másfelől az archaikus formáját még őrző népies egyszerűség ad formát a léleknek. Fárbás József szóvá tette ugyan a költői kedélyváltozást, de azt a testi bajok jelentkezésének tulajdonította. „Később - írta Szászy István alakjára emlékezve - súlyos szembaj, majd fülbaj támadta meg, ami elkedvetlenítette, szárnyát szegte a poétának, lelohasztotta a közért való lelkesedést, elfordította az emberektől és kereste a csendes magányt. Otthonülő lett, a mindig vígkedélyű orvos morózussá vált és 1920-ban már nyugdíjba is vonult és egészen otthon tartózkodóvá lett.” Magányában egyre erősebben kerítette hatalmába a honvágy és 1922-ben szülőföldjére, a Szentendréhez közeli Leányfalura költözött, ahol 1927-ben, 66 éves korában meghalt. A Trianonban megcsonkított ország határon kívül rekedt fiait 1920 után elképesztő gyakorisággal kerítette hatalmába a „honvágy”, ők, ha tehették, megragadták a kínálkozó alkalmat, és optáltak. Ma már persze kideríthetetlen, hogy az óbecsei nótás doktor esetében mi történt, de az bizonyos, hogy a kedélyesnek és derűsnek hitt Tisza-part huszonhét évnyi ittartózkodást követően sem tudta megtartani nyugtalan szellemű vendégét.
Szombathy Bálint: Dagály, vegyes technika, 2007
Pedig a fogadtatás igen hangosra sikeredett, a helyi sajtó gondoskodott arról, hogy a községi orvossal szemben támasztott elvárásokkal mindenki - a városi közigazgatás vezető személyei, a helyi közvélemény és az orvosi állásra jelentkezők - egyaránt tisztában legyenek. Az ezernyolcszázas évek végén Magyarországon a községi (és körzeti) orvosi állás már több volt egyszerű gyógyító tevékenységnél, amiért központilag előírt, megfelelő javadalmazás járt. 1894-ben a túriai községi orvosi állásra kiírt pályázat tartalmazta, hogy a tisztség betöltéséért 800 forint fizetség és 200 forint lakbértámogatás jár. Továbbá a községi orvos „jogosítva lesz kézi gyógyszertár tartására” ami akkoriban óriási jelentőséggel bírt, minden községnek meg kellett küzdenie ezért a jogosultságért. (A kézi gyógyszertár jogának törvénybe iktatása a századfordulón vált időszerűvé.) A községi (és körzeti) orvos ezen túlmenően a Délvidék lassan polgárosodó társadalmában kiemelkedően fontos szerepet játszott, részévé kellett, hogy váljon annak a helyi értelmiségi csoportnak, amely meghatározó szerepet vállalt a millenniumi Magyarország vidékének felemelésben. Látni fogjuk, hogy -bizonyára más városokkal együtt - Óbecse polgári értelmiségének erről határozott elképzelése volt.
