„Szeretöm a citurát, családom mög nemzetöm örökséginek tekintöm. Másnak is olyant csinálok, mintha magamnak csiná’nám. Mögválogatom az anyagot, összerakom szeretette’, mögsímogatom, ha kész. E’játszok rajta valami szépet… Én köll, hogy elsőnek játsszak rajta, hogy mögtanítsam beszé’ni. Benne van mindön ének, amit a magyar éneköl.
Ezök az énekök remélöm, hogy szó’nak Amerikába’ úgy, mint Kanadába’, a »sógorokná’«, némötökné mög neköm kedves Kárpát-medöncébe mindönfelé, ahova csak e’jutottak kedvesim.”
Az okarina világnépi hangszer (Fotó: Fehér Rózsa)
Micsik Béla citerakészítő azt mondja, tud ő „rendesen” is beszélni, ha kell. De ha a citeráról beszél, ízesebbé válik a szó a száján, és a hangszert is úgy mondja, ahogy errefelé, Közép-Bánátban mondani szokás: citura.
Béla tulajdonképpen finomműszerész (is) lenne, javíthatná az írógépeket, számológépeket, bolti kasszákat, de miután a számítógép „letaposta” ezeket az irodagépeket, szakmát kellett váltania. A szükség törvényt bont, mondja, így tért vissza nagyapja és apja tudásához, az ősök asztalosműhelyének szerszámaihoz és illataihoz, és 1993 óta citerákat készít. „A vér nem válik vízzé: a fa ismerete, az ősök tapasztalata bennem volt, így csináltam először magamnak citurát, de úgy alakult, hogy mindjárt el is adtam. Emlékként szerettem volna ezt az elsőt visszavásárolni, de akkori árának a többszörösét kérik most érte.”
A citerakészítést persze megelőzte a népzene szeretete, a muzsikálás öröme: 1981-ben, 11 évesen megtalálta öregapja citeráját a szekrényben. Akkor már tanult zongorázni, ahhoz képest a citera primitív hangszernek tűnt, könnyen lehetett belőle kiszedni a hangokat. Mivel a nagyapja még kukorica- meg cirokszárral játszott, Béla is így kezdte. Csak amikor citeracsoporthoz csatlakozott, akkor kezdett az ujjaival játszani.
Béla alapítója volt a Tiszavirág citerazenekarnak, és tagja volt a Sergő népzenei együttesnek is, amelyben bőgőzött. 1994-ben Magyarországon C kategóriás hangszeroktatói tanfolyamot végzett, és ugyanebben az évben – Vajdaság egyetlen színpadon aktív tekerőlantosaként – megtanult tekerőzni.
Béla kicsiny „állatkertje”, a népi hangszergyűjtemény egy része
– 1993 óta vagyok a népzenei pályán, és azt látom, fogy a nép, nem lesz már kit tanítani. 1996-ban egy nyár alatt 11 táborban voltam, sok volt a gyerek is. Most kevés a népzenei tábor – mondja. – Úgy érzem, jelenleg nem vagyok pályán, a sodrásban. Épp jegelem magam – ahogy a megboldogult Bodor Anikó is mondta: savanyodik bennem a tudomány…
De citerákat továbbra is készít.
– Mindenféle fából készülhet citura, de csinálták már üvegből és műanyagból is – megkacagom ezt, de hát van ilyen. A legjobb a fenyőfából készült hangdoboz, tőkéknek pedig valamilyen keményfát – bükkfát, juhart – szoktak használni. Én diófát is. Régen nem nagyon válogattak, hogy miből készül a citura. A vályúcitura például abból készült, amit találtak: volt, hogy elkezdtek csirkeitatót faragni, majd amikor úgy látták, hogy egészen jól kong, megfordították, és lett belőle citura – meséli Béla, akinek citeráiról azt írják: hangjuk élesen, csengően terjed a levegőben, és élvezet rajtuk játszani.
A citerákon a díszítésekaz Alföld emlékeit hordozzák magukon: a nap, a csillag, a hold, a szív, a rozetta, a székely csillag, ritkábban a Dávid-csillag mint kultikus jelek általában a hangszer tetejére kerülnek, a fejrésznél pedig leggyakrabban különböző módon készült stilizált lófej vagy csigaminta látható, de gömböket is lehet beleütni a hangszerbe.
– Nem szép, hogy teológushallgatóként ilyet mondok: hangszerkészítő babona, hogy a hangszer készítője kell megtanítsa a hangszerét „beszélni”, én is így teszek. Gyakorlatilag arról van szó, hogy én akarom hallani, milyen a hangszer, így tudom ajánlani szólistának, zenekarnak, gyereknek, felnőttnek, kezdőnek vagy haladónak: gyereknek alacsonyabbra teszem a húrokat, hogy puhább legyen neki, szólistának, fölnőttnek magasabbra teszem, így jobb a hangok tagolása, kijátszása, megint másképp szól zenekarnak, ott morogjon kell a hangszer…
Béla 2001-ben kezdett temetéseken trombitázni egy fúvószenekarban – legutóbb karácsonykor, az éjféli mise előtt muzsikáltak a templom előtt karácsonyi énekeket –, 2004 óta kántorkodik az aracsi plébánián, harmadéves teológiahallgató, és három éve aktívan hangszerbemutatókat tart óvodákban, iskolákban. Gyűjteményében háromféle doromb, háromféle furulya, citerák, okarina, körtemuzsika, tambura, kaval, dünnyögő, tekerő szerepel: – Ez utóbbi a hangszerállatkertemben a legnagyobb állatkám, az „elefántom”… A kicsik természetes kíváncsisággal fordulnak a hangszerekhez, velük vannak a legszebb élményeim – meséli.
Béla a hangszer-bemutatózást akkreditáltatni szeretné, ugyanis Belgrádban is megtapasztalhatta, hogy a néprajzos hallgatók, professzorok milyen őszinte érdeklődéssel csodálták meg a gyűjteményét:
– Nagy sikerem volt, tekerőt még nem is láttak. Nem csak nekünk, magyaroknak érdekesek ezek a hangszerek, hiszen a doromb és az okarena is világnépi hangszer.
Béla nem csak a famegmunkálás tudományát köszönheti nagyapjának: kiskora óta méhészkedett az öregapja mellett, így hivatalosan évek óta méhészkedő mezőgazdász, szezonban pedig krizantémtermesztő is. 1998 óta a népművészet ifjú mestere, 2004-től a Magyar Kultúra Lovagrend apródja és Vass Lajos-díjas művész – a népi hangszerek elhivatott idomárja.
Az ősök szerszámaival Bécsbe készül egy citera
A CITERA
A citerafélék családjába tartozó hangszerek a világ szinte minden táján megtalálhatóak, gyakran egymástól nagymértékben eltérő méretű és formájú hangszerek tartoznak ide. A citerák fontos közös jellemzője, hogy a húrok a hangszertest felett húzódnak végig, nyakuk nincsen. A magyar citera eredetéről biztosat nem tudunk. A citera név már a XVI. században előfordult, de hangszer, illetve leírás csak a XIX. század második feléből maradt ránk. A magyar citera közeli rokonai a német nyelvterületen régebben népi hangszerként használt Scheitholt, a ma is használt francia epinette, a norvég langleik, a dán humle és a svéd hummel. A magyar népi citera különösen a XIX. század második felében és a XX. század elején volt nagyon közkedvelt.
Citerazenekarok csak a XX. század második felében kezdtek kialakulni, ezekben általában több citerás játssza ugyanazt a dallamot, oktáv különbségekkel hangolt citerákon. Néhány citeraegyüttes próbálkozik zenekari hangzás kialakításával és a többszólamúsággal is. Az, hogy ma a citera ismét nagyon népszerű, érdekes, szép hangjának és egyszerűségének köszönhető. Citerázni megtanulni könnyű – különösebb zenei előképzettség és kimagasló zenei tehetség nélkül is, párhetes gyakorlás után már élvezhetően el lehet játszani néhány dalt.
