Röviden a film tartalmát maga Hajdu Szabolcs így foglalta össze:
– Van egy erdélyi lány, a film főszereplője, aki a gyerekét a nagynénjénél hagyja, amíg ő külföldre megy dolgozni. A nagynénitől a gyereket a hatóság elveszi, s amikor a lány visszatér érte, a gyámhatóságon be kell számolnia arról, hogy mivel töltötte külföldön az idejét. A film tulajdonképpen az utazásának, a kálváriájának az élete egy részének a története, amelyről nekünk a lány beszámol.
A főszereplő Mona Paparut alakító színésznő nem más mint a rendező felesége, Török–Illyés Orsolya, miért rá osztotta ezt a szerepet?
– Azért, mert más nem tudta volna ilyen tökéletesen eljátszani a magyarul és románul is egyaránt jól beszélő főhősnőt, a film története a kilencvenes évekre nyúlik vissza, én a kilencvenes évek vége felé a sepsiszentgyörgyi színházban dolgoztam színészként, és az egyik előadás után a büfében találkoztam egy lánnyal, akiről tudtuk, külföldön járt, egyike volt a szexrabszolgaként dolgozó kelet-európai lányoknak. Ebben az időben indult el Kelet-Európából Nyugat-Európába az efféle invázió, amikor is munkaerőt vásároltak meg vagy csábítottak el valamilyen trükkel az országból, mert a rendszerváltás után megnyíltak a határok, s mindez megvalósulhatott. Az említett lánynak a története lett az alapgondolata a filmnek, amit már akkor megosztottam a feleségemmel, akivel ott ismerkedtem meg, s így lett belőle a főszereplő. Mindketten a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban játszottunk, és tervezgettük a jövőt. Azt a lányt, aki az első fecske volt a külföldre vetődő hölgyek közül, kifaggattam, érdekelt a története, hogy min ment keresztül, s ebből írtam egy 20 oldalas novellát, amelybe már kezdtem beépíteni a képzelet világát. Tíz évig nem történt semmi, csak motoszkált az agyamban a gondolat, hogy ezt filmre viszem, persze időközben elkészítettem az első filmjeimet, majd eltelt hat-hét év, félre volt téve ez a történet, s a Fehér tenyér környékén ismét aktuális lett. Akkoriban mindenki kérdezgette, hogy mi a következő tervem, mire én azt válaszoltam, hogy egy kisebb filmet készítünk, amit gyorsabban meg tudok csinálni azért, hogy ne essek ki a gyakorlatból, de igazándiból lélekben már a Pascalra készültem, s a gyakorlatban is hozzáláttam a forgatókönyv írásához.
Ez egyszerűen ment?
– Egyáltalán nem. Régebben kézzel írtam az első változat, így maradt meg, majd egy nagyon buta gépen, de ma már Final Draft programmal készül, így minden verziót elmentettem. Érdekes visszanézni, hogy mennyi irányba ment el a történet, hogy hányszor és hogyan mozdult el, jóformán egy kisebb labirintusra hasonlított az egész.
Tele van metaforával a film.
– Igen, ha valamire én alkalmas vagyok, akkor egy dologra biztos, hogy metaforákat gyártsak. Metaforákat képekkel, képeken belül, történeteket átívelő metaforákat, az arcok egymásra rímeltetésével, de színek egymás mellé állításával és egyéb más eszközökkel. A Pascal minden részlete, de teljes egészében egy metafora vagy mondhatnám úgy is, hogy metaforarendszer, esetleg szövevény. Amikor az operatőrrel, Nagy Andrással és a díszlettervezővel elkezdtünk dolgozni a filmen, nem volt olyan referencia, amihez viszonyíthattunk volna, nem tudtuk pontosan, mit is akarunk látni, csak homályos képeink voltak, és a homály csak a forgatás első napjaiban oszlott el. Ekkor alakult ki, az első két napban a film univerzuma. A legnehezebb az volt, hogy az ekkor létrejött stilizációs fokhoz tartsuk magunkat, hogy ne essünk ki a stílusból. Ez a történet egy erősen stilizált világot igényelt, és amikor ráakadtunk ennek a formáira, és törvényeire, ezeket a törvényeket mindvégig be kellett tartanunk. Találtunk hozzá egy keretet, ez a gyámhatóság előtt történő beszámoló.
Miért erdélyi nőt választott főszereplőnek és alkalmazott több román színészt?
– Több okból döntöttem így. Nagyon erősen hatott rám az a világ, amit Sepsiszentgyörgyön való tartózkodásom idején megismertem, izgalmas közegbe kerültem, s ez a filmben is megjelenik. Ott kerültem közvetlen kapcsolatba egy olyan világgal, ahol a babonáknak, pletykáknak, jóslatoknak nagy szerepük volt az életben. Egyébként a jósnők mind a mai napig részei a mindennapoknak arrafelé. Ha Erdélyben fellapozunk egy újságot, akkor azt láthatjuk, hogy a jósnők hirdetik magukat. Például így: „Rodica jósnő városunkba érkezett, ezt és ezt a beteget meggyógyította.” S akkor az a bizonyos meggyógyított beteg nyilatkozik, hogy hogyan is gyógyították meg őt, s ezek után az emberek viszik a libát, a tojást, a pénzt a jósnőnek, hogy velük is tegyen varázslatot. Még a pópák is ezzel foglalkoznak; nagyon izgalmas közeg ez, s mindössze 200 kilométerre van a határtól. Az is érdekes számomra, hogy ez mégis Európa része. De viszont azért is alkalmaztam erdélyi nőt a főszerepre, mert szerettem volna széthúzni a képzeletbeli határokat, megmutatni az újdonsült Európát, amely a Fekete-tengertől az Atlanti-óceánig tart. Ahogy ez a két legtávolabbi földrajzi pont ebben a filmben. A tengernél kezdődik a történet, s eljut az óceánig, majd visszatér. Azt szerettem volna, hogy meglássuk, mit jelent ez a két kontraszt Európa két vége között. Ebben voltak segítségemre a román szereplők Oana Pelle, Razvan Vasilescu és Mihai Constantin.
Több bizarra jelenet van a filmben, honnan gyűjtött ehhez anyagot?
– Az évek során sok minden összegyűlik, s én mindent leírok, amit érdekesnek találok. Amit az után látok, velem történik vagy az interneten a televízióban felfedezek. Dialógus részleteket, kisebb motívumokat, különböző füzetekbe jegyzek fel. Amikor ez történik, én nem tudom pontosan, hogy hova fogom beleilleszteni, de van egy ilyen értékes gyűjteményem. Egy idő után meglehetősen sok Erdéllyel kapcsolatos feljegyzés gyűlt össze, s ezeket mind ebbe a történetbe akartam beleilleszteni, nagyrészt ezek láthatók a filmben, kevés az, amit én magam találtam ki. Amelyik motívummal ez megtörtént, az picit átkomponáltam, vagy áttettem a hangsúlyokat benne. A nyugat-európai részek pedig különböző utazások során a Fehér tenyér fesztiváloztatása idején szerzett tapasztalatra épültek vagy innen-onnan látott dolgokra, és hallott történetek tárházából raktam össze például a furcsa bordélyházat, ami megint nem az én képzeletemnek a szüleménye, hanem Londonban, Berlinben és Tokióban egy teljesen valós és jelen pillanatban is nagy hasznot hozó kereskedelmi tevékenység.
Például a fekete búvárruha-szerűség nagyon különös volt. Ez az ötlet honnan ered?
– Igen, az egy latex ruha, nagyon divatos mostanában, ámbár amikor a filmet kezdtük filmezni, még nem lehetett Magyarországon kapni, Ausztriából kellett megrendelni. Ez a bordélyházakra jellemző öltözék. A vákuumágy is ugyanonnan érkezett, ez a borzalmas gumiágy, amiből kiszívják a levegőt, most Nyugat-Európában ez egy eléggé divatos dolog.
Kínzóeszköznek számít?
– Van, akinek kínzás, van, akinek pedig élvezet. Kinek a pap, kinek a papné.
A főszereplőnek nem okozott gondot, hogy hol románul, hol magyarul vagy angolul kellett beszélnie?
– Török–Illyés Orsolya Marosvásárhelyen magyar iskolába járt, de természetesen románul is tanult, és ő az átlag erdélyi magyarokhoz képest meglehetősen jól beszél románul. Bár amikor átjöttünk Magyarországra, kiesett a gyakorlatból, de amint kezdtük a filmet forgatni, ráfeküdt a nyelvtanulásra, felelevenítette a nyelvet, de nagy segítség volt, hogy a román színészek segítőkészen tanították. Ők a legnagyobb romániai színészeknek számítottak, és hihetetlenül nagy alázattal viszonyultak az egész filmhez.
Ha jól olvastam a szereplők listáját, a főhősnő kislányát alakító Hajdú Lujza talán a ti kislányotok lehet?
– Igen, ő játssza a főszereplő lányát, és ezt bevallom, egy családi vállalkozás. Nemcsak a mi családunknak, hanem az operatőr és a felesége, aki a jelmeztervező volt, szintén ide sorolható, valamint az első asszisztens és neje, aki a jelmezes volt, gyakorlatilag ez egy ilyen nagy családi mozi.
Az elkészítéséhez bizonyára sok pénzre volt szükség, ami talán a Fehér tenyér sikerének köszönhetően jött össze?
– Nem. Ez egy átlagos költségvetésű magyar film. Talán az átlagon egy kicsit túlbillen, ezért ha nincs is a Fehér tenyér, ez akkor is összehozható lehetett volna. Tulajdonképpen a forgatókönyvön és a producer ügyességén múlik, meg nyilvánvaló a rendezőbe való hitben is, hogy összejöjjön a szükséges pénz. Ha a kurátorok bíznak a filmben, akkor nincs gond. Nekünk volt rá kilátásunk, hogy egy nemzetközi koprodukcióként hozzuk létre ezt a produkciót, de valahogy úgy jöttek össze a dolgok, hogy ez nem sikerült, így a 200 000 eurós támogatáson kívül magyar pénzből készítettük el.
Mi történik a film végén. Vajon álmodnak tovább az anya és a lánya, vagy esetleg öngyilkos lesz a mama, mi itt a valós vég?
– Azt hiszem, hogy ahány ember, annyi megfejtés van a végén, hiszen mindenki másként gondolhatja tovább. Én is, ahányszor felkelek, más gondolatom támad. Van, amikor így gondolom, van, amikor úgy, mert hát ahány ember, annyiféle értékelés lehet. Szerencsés, hogy így zárul le a film, hogy továbbgondolható a történet, s remélhetőleg 10 év múlva 10 vagy 20 év múlva is továbbfejleszthető lesz.
Ön álmodozó típus?
– Egyszer valaki kérdezte, hogy mit szeretek a filmkészítésben. És azt mondtam, hogy semmit, semmit az égvilágon, mindent rendkívüli nyűgnek érzek már az első pillanattól fogva. Nem szeretek forgatókönyvet írni, még kevésbé forgatni, a vágási folyamatot se kedvelem, gyűlölöm a premeireket és a hozzá tartozó felhajtást. Nagyjából pokolnak tudom nevezni ezt az egész dolgot. Viszont amit nagyon szeretek: ábrándozni és álmodozni. Arról, hogy milyen jó lesz majd forgatni, hogy az új forgatókönyv milyen nagyszerű lesz, meg hogy majd jön a premier, és ott kiválóan érzem majd magam. De amikor mindez kézzelfoghatóvá válik, az rendkívül fárasztó számomra, vagy még erről is többről van szó, egyszerűen fizikai fájdalmat okoz. Viszont én a filmkészítéssel foglalkozom, azt hiszem, most már mással nem is fogok ezentúl, így hozzá kell szokni ehhez a tudathoz, hogy így kell végig leélni az életemet, mondjuk úgy: végigszenvednem.
Azért ez a díjeső, ami a szemlén fogadta, bizonyára kárpótolja Önt, és nem mellékesen az is, hogy a Bibliothéque Pascal a szemle befejezésével Berlinben indul, ahova a nemzetközi filmfesztivál Panoráma Szekciójába nevezték be, az új, friss filmnyelven beszélő, merész művek táborába. Mit vár ettől a bemutatkozástól.
– Nagy öröm, hogy a filmem bekerült a fesztivál programjába, mert tudom, hogy ez mivel jár. A Fehér tenyérrel sem a versenyprogramban szerepeltem Cannes-ben, de mégis, gyakorlatilag a világ legtöbb országába eljutott utána a film. Forgalmazták is sok helyen a világon. Ebben reménykedek, Berlintől is ezt várom, bízok abban, hogy a film hatni fog az emberekre, eléggé korszerűnek bizonyul, és hogy sokan megszeretik majd.
