Neve ismerősen cseng mindazok számára a Vajdaságban is, akik akár csak alkalmi látogatói a Durindónak és a Gyöngyösbokrétának, hiszen a rangos népzenekutató, zenetudós gyakorta vett részt ezeken a rendezvényeken zsűritagként segítve a fellépők értékelését, további fejlődését. A Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének nyugalmazott főmunkatársát az idén a magyar kultúra napja alkalmából a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Aranyplakettel tüntette ki. Olsvai Imre zenetudóst budapesti otthonában kerestük fel.
Elégedett a népzene mai helyzetével, elismertségével?
– Az elismertséggel nem lehetünk elégedettek: sokan csak felszínesen lelkesednek, mások csak azt keresik, hogy hogyan lehetne a népzenéből üzletet (anyagi sikereket elérni, fesztiválokat, hanglemezeket, műsorokat) csinálni. A belső átéltség inkább az olyan rendezvényeken tapasztalható, mint a Durindó. Ők azok, akik valóban szívügyüknek érzik és művelik a népzenét. Már a hangvételen érezhető, hogy kik azok, akik teljes belső átélésből, gyökérélményből szólaltatják meg a népzenét. A zeneiskolás, táncházas együttesek már bizonyos sablonokat követnek, de a belső átéltség, a gyökérélmény vagy még nem járta át őket, vagy soha nem is fogja.
Mi az, ami Önnek különös élményt és többletet jelent a népzene vajdasági művelőinek előadásmódjában?
– Ott érzem a gyökér üzenetét és érzem a lelki azonosulást. Ráadásul az egy olyan nagyobb régió, nagytájegység, ahová Bartók Béla, Kodály Zoltán, Vikár Béla már nem jutott el. Bartók legdélibb gyűjtőpontja Horgos volt. Részben rokonsági kapcsolatok révén tudott odáig elmenni, de délebbre még ő sem jutott, Kodály is inkább a baranyai oldalon kutatott. A déli magyarságrész sűrűjét a Durindó és a Gyöngyösbokréta szólaltatta meg. Én elég korán bekapcsolódtam ezekbe a mozgalmakba, hiszen Burány Béla és Bodor Anikó már e rendezvények kezdetekor hívott a Vajdaságba. Ma úgy látom; kicsit ők maguk is bátorítást vártak, értékelést, hogy amit ők feltártak, az valóban jelentős. Oda kell figyelni az ilyen kezdeményezésekre, rá kell mutatni a helyi értékekre. Azzal, hogy szinte egy negyed Kárpát-medencényi terület megszólaltatta a saját hagyományát, mindannyian sokat nyertünk.
Volt egy fordulat az életemben az 1940-es évek elején. Budapesten a Magyar Kórus kottakiadó minden évben megjelentetett legalább két népdalgyűjteményt. A válogatás részint különböző társadalmi rétegekhez szólt (a cserkészeknek, a serdülő leányoknak, az egyetemi fiatalságnak, katonáknak), részint pedig földrajzi szempontok alapján történt. Ez utóbbiak a Zomborban élő zenetanár, Kiss Lajos nevéhez kötődnek, aki 1942–43-ban szerkesztette meg a Délvidéki daloskönyvet. Kiss nemcsak a dalokat közölte, hanem a különböző kistájegységekről rövid jellemzést is adott, leírást a helyi táncokról, ünnepekről, viseletekről, építkezésről… Ez nagy hatással volt rám.
Maradt-e még mára kutatnivalója a népzenekutatónak?
– Természetesen, hiszen sehol nem értek a legmélyére a népzenei anyagnak. Kiss Lajos nagyon jó érzékkel hámozta, udvarolta ki az emberekből a régi stílust, de nem derített fel mindent ő sem. 1945 után különösen felerősödtek a népzenével kapcsolatos kutatások, de a végére senki sem jutott. A durindós énekcsoportoknak a teljes anyagát fel kell térképezni, a teljes repertoárt fel kell mérni, hiszen olyan szólisták, olyan idős együttesek léteznek, hogy én is csak ámulok. Ugyanaz az előadói stílus köszön vissza, mint ami az 1910-es évek elején Erdélyben, Bukovinában, Moldvában, a Nyitra vidékén gyakorlat volt… Archaizmusban a többi tájegységgel teljesen egyenrangú, gyökeres hagyomány a vajdasági. Az, hogy a citera éppen annyira új életre támadt, mint Magyarország más részein, ugyancsak érdekes. A citerának megvan az a lélektani többlete, hogy megtanítja egyszerre játszani az embereket. A tempó és ritmus oldaláról is hiteles, eleven képet nyújt a vajdasági népzenei világ.
A VMMSZ Aranyplakettje milyen értékkel bír az Ön számára?
– Eszmei értéke sokkal nagyobb, mint a másutt kapott díjaké. Meghat, hogy ennyire becsülnek a Vajdaságban. Örülök, hogy észrevették, hogy én valóban szeretettel és figyelemmel kísérem az ottani történéseket. Lelki megújulást jelentő élményeket jelentenek számomra az ottani látogatások. Igaz, fáj a szívem, hogy sem Bodor Anikó, sem Burány Béla nincs közöttünk; tavaly azért mentem ki a zentai temetőbe, hogy legalább a sírjuk előtt megálljak…
Zenetudósok ritkán értékelik a népzene mai felhasználását, „korszerűsítését”, pedig gyakran tapasztaljuk, hogy különböző rockzenészek is előbb-utóbb népzenei gyökerekhez nyúlnak vissza. Mi több, ma már ennek ellenkezőjét is láthatjuk: azt a jelenséget, amikor ismert rockegyüttesek dalait olyan népzenészek dolgozzák fel, „népzenésítik”, mint a Csík Zenekar…
– Örülök, hogy erről kérdez, hiszen ebben a kérdésben több nézet áll szemben egymással. A kollégáim, a kutató szakemberek körében megoszlanak a vélemények: van, aki kritika nélkül, agyba-főbe dicséri ezt a jelenséget, mondván, lám, a rock is felfedezi a népzenei hagyomány ízeit, értékeit, és a maga módján műsorára is tűzi, s így – bizonyos fokig – a fiatalság, ha nem is akkora lépésekkel, de mégis közelít a tiszta források partjához. Ezzel ellentétes vélemény, amely azt hiszi, hogy elérkezett a Kánaán, és ez a népzene további életének az egyetlen útja. Utóbbi állítás túlzás, hiszen nem ez az egyetlen út. Bartók is, Kodály is új utakat tárt fel, többek között a hangzatkíséretben, tételképzésben olyan megújulást teremtettek, hogy ezt érdemes mintaképnek tekinteni. Nem tartozom sem a rockimádók, sem az eleve elutasítók közé, inkább kíváncsian várom, hogy ez az irányzat mivé fog fejlődni. Valahol ez a jelenség is azt mutatja, hogy a népzenének van egy olyan hatóereje a lelkekre, ami még az ilyen „kamasztévedések” fölé nőve is a gyökerekre figyelmeztet.
Kicsit emlékeztet ez az egész jelenség a XIX. század nótaőrületére, amikor a népszínművekhez írt népies műdalok terjedtek el. Az is egyfajta közstílussá nőtte ki magát, noha annak a gyökerei inkább északszláv és német mintákban gyökereztek, a mai jelenségek pedig inkább balkáni és (nagyon áttételesen) amerikai néger ihletésűek. Hadd csinálják, lássuk, hogy milyen keveredés indul meg, mert ez kicsiben lejátssza azokat a nagy hatásokat és stíluskeveredéseket, amelyek több évszázadon keresztül Európában hullámoztak.
