Nem kevesebb, mint tizenkilenc vitrinben mutatkozik be a horvát történelem és kultúra az Országos Széchényi Könyvtár katalógustermében rendezett alkalmi kiállításon. A kiállítás valóban alkalmi, hiszen a bevezető első négy üvegszekrény – és a megnyitón osztogatott levendulaillatú tasakok – tanúsága szerint az induló idegenforgalmi idény kínálta, többnyire adriai csodák ihlették a bemutató rendezőit, a könyvtár munkatársait.
Eredendően nem kell tehát évszázadokat keresni a felbecsülhetetlen értékű dokumentumok, régi nyomtatványok, az emlékezet pasztelljébe burkolódzó térképek és levelezőlapok látványa mögött – elegendő engedni a hangulatnak, hogy magával ragadjon a horvát tengerpart és a horvát Pannon-vidék hangulata és szépsége. Magára vessen a szemlélődő, ha a hangulatnak engedve azután mégis történelmi reminiszcenciák csendülnek meg a lelkében. Már csak így vagyunk mi ezzel – a folyton menekülők a hallani vélt léptek zajával a hátunk mögött.
Hát jól van. Legyünk fegyelmezettek és maradjunk a hedonista élmények emlékeinél: egy naplemente az Adrián, ragyogó víztükör határtalanságának megsejtett közepén egy békésen ringatózó halászcsónak, az izzó karsztvidék tikkadtságában magányosan álldogáló olajfaliget, távolabb fényben szikrázó szőlőgerezdek. Várfalak és bástyák, lőrések, kikötésre alkalmas öblök, száradó halászhálók előtt a tenger ajándékaival megterített asztal, közepén a pince hűvös páráját őrző vörösboros palackkal. Mindenütt sziporkázó verőfény és káprázatos ragyogás. Csak a nagymama fiókjából egykor előkerült abbáziai színes levelezőlap fakult meg valamennyire az elmúlt évszázad homályától. Ám azonmód felötlik bennem az óbecsei emlék, amely ugyancsak a régi idők fényeit őrzi: Csupor Gyula nyugalmazott főszolgabíró uram 1897-ben Zentán kiadott Felhők című könyvében található Tengeren című novellájában ötszáz tűzoltó utazik egy hajón Fiuméből Velencébe. A szerző egy érzékien bemutatott tájkép benyomásait őrizve, a millenniumi lelkesültség szellemében így köszönt el a kikötővárostól: „Isten veled Szent István koronájának legszebb gyöngye, szépséges Fiume, Isten veled!” Néhány tengeri mérfölddel odébb a magyar tűzoltókat velencei társaik a Rákóczi indulóval, Kossuthot éltetve üdvözölték, amire magyar részről természetesen Garibaldi megéljenzése volt a válasz. És ez így maradt meg a múló időben – nemcsak Óbecsén, de minden magyar kisvárosban, ahol nem szikkadtak meg az egykori békés világ emlékei. A negyedik vitrinnél már tudom: nem leszek hűvösen kimért, tárgyias szemlélője a tárlatnak. Meglendült a lélekben egy megállíthatatlan áradás, melynek ha akarnék sem tudnék gátat vetni.
De hogyan is lehetne határt szabni az emlékezetnek, amikor már az első, a nyelvkönyveket és szótárakat bemutató vitrinnél megtalálható Ehrenhöfer Aladár és Vidovics Rókus középiskolai tanulók számára írt és (minő véletlen egybeesés!) ugyancsak 1897-ben Budapesten megjelentetett Horvát nyelvtankönyve, amely sejteni engedi, hogy a kereskedelmi tanulók a millennium körüli években szakmai előmenetelük komoly lehetőségét látták a horvát nyelv ismeretében. Fiumében kereskedelmi hivatalnoknak lenni karriert jelentett, hiszen a magyar tengerpart – egyszersmind külkereskedelmi központ is – a birodalom legdinamikusabban fejlődő része volt. A császári udvarral két évszázadon át az önálló külkereskedelmi jogokért vívott küzdelem 1867-ben a kiegyezéssel, majd egy évvel később, 1868-ban Fiume státuszának rendezésével nyugvópontra jutott – nem volt már akadálya a magyar áru világpiacra jutásának. Kellett tehát a jól képzett kereskedői osztály és a hivatalnoki réteg. Fiume gazdagságának ez volt az igazi fénykora, amelynek részletei Fried Ilona Emlékek városa Fiume című könyvében is megtalálhatók. A horvátországi útikönyvek tucatja között a számomra kétségtelenül a legkedvesebb Jeanne Oliver Horvátország című, 2003-ban kiadott és magyar történelmi vonatkozásokkal is ellátott bedekkere, mely Katus László történésznek köszönhetően Zágráb, Fiume, Zára és Raguza magyar emlékeit is számba vette. Illetve, hogy egészen pontos legyek: a történész rendhagyó módon az isztriai és dalmát vidék horvát-velencei-magyar, majd horvát-olasz-magyar történelmi emlékezetére hívta föl a figyelmet.
A hetedik vitrintől kezdve bontakozik ki a maga sokszínűségében a magyar-horvát kapcsolatok sok évszázados története. Ress Imre Kapcsolatok és keresztutak és Sokcsevits Dénes Magyar múlt horvát szemmel című munkája mellett helyet kapott itt a Hrvatski-madjarski odnosi 1102-1918 és a Hrvati u Budimu is Pešti című monográfia is. A régi irodalom és a magyar-horvát irodalmi kapcsolatok bemutatásakor Vitéz János levelei és politikai beszédei, valamint Janus Pannonius Pajzán epigrammák című kötete mellett külön tározót kaptak a Zrínyiek – egymás mellett látható Zrínyi Miklós Adria tengernek Syremaia és a mű horvát változata, Petar Zrinski Adrijanskog mora Sirena című munkája, történeti háttérként pedig haszonnal forgatható a Hrvatsko-madjarske književne veze című monográfia is, míg a XX. századi irodalom Miroslav Krleža Magyar királyi honvéd novellák, Herczeg Ferenc Szelek szárnyán, és a közelmúltban megjelent Magyar írók az Adriáról című kiadványokkal van jelen.
A tizedik vitrin a sok évszázados – mondanám: a biedermeiertől a modern plakátművészetig terjedő – képzőművészeti élet rövid foglalatát adja, itt kapott helyet Heka László Horvátország kulturális és művészettörténete című egyedülálló műve is.
Az igazi gazdagságot azonban kétségtelenül a közös történelmi múltat bemutató vitrinsor nyújtja. Az egyházi élettel foglalkozó rész a horvát nyelvű szentírás, evangélium és episztolák irodalmát mutatja be, a jogalkotási folyamatot a Slovnik Ugarsko-Hrvatski skupnih zakona (Budimpešta, 1873) című monumentális mű képviseli. A történetírásunk közös fejezeteinek reprezentáns művei közül kiemelték Deér József A magyar-horvát államközösség kezdetei, Bajza József A horvát kérdés (1941), Oslay Ferenc 1910-ben Szakolczán megjelent, A horvát jobbágyság 1500-1650-ig című munkáját, Gelcich József 1887-ben megjelentetett Raguza és Magyarország összeköttetéseinek oklevéltára című könyvét, Palugyay Imre 1863-ban Pozsonyban kiadott, ma is alapműnek számító kötetét, A kapcsolt részek (Slavonia-Croatia) története s jogviszonyai Magyarországhoz, Margalits Ede Horvát történelmi repertórium (1903) című munkáját, valamint Georgius Fejér Croatiae ac Slavoniae cum Regno Hungariae nexus et relationes (Budae, 1859) és Borislav Grgin Kralj Matijaš Korvin i srednjovekovna Hrvatska című könyvét. A végén mindennek összefoglalásaként ott látható az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben című a maga korában honismereti alapműnek tekintett birodalmi sorozat Horvát-Szlavonország kötete, melyet a táj nagy tudósai alkottak meg.
Ivan v. Bojničić 1899-ben Nürnbergben nyomtatott Der Adel von Kroatien und Slavonien című munkája már a néprajzi vitrinben kapott helyet, ugyanitt látható az a csodálatos akvarell is, amely a szlavóniai paraszti viseletet – pontosabban a viseletek egyikét – ábrázolja. A XVIII. század végi, XIX. század elei német és németalföldi utazók kedvelt, mindamellett a népélet szempontjából is hiteles ábrázoláson ott áll a férfi kaszával a vállán, mellette hitvese az elmaradhatatlan korsóval a kezében. Mindez valami módon végtelenül légies, szinte beragyogja a Pannón napsütés. Az efféle ábrázolásnak Franz Jaschike volt az igazi nagymestere, aki National-Kleidertrachten und Ansichten von Ungarn, Croatien, Slavonian, dem Banat, Siebenbürgen und der Bukowina (1821) című mappájában Komáromtól Fiumén át egészen Bukovináig minden, a számára érdekes néprajzi látványosságot megörökített. Csak a magyar Alföld kerülte el a figyelmét, úgy látszik ő nem tudott úgy lelkesedni ezért a tájért, mint másfél évtizeddel később angol társa, John Paget, a később magyarrá lett Paget János.
Csodálatosan megkomponált vitrinek sora ad átfogó képet a nyár lelkes vándorainak, akik a konzumnyarak Thaiföld és Malorka bizsui helyett ténylegesen is látni szeretnének valamit a világból. Tizenkilenc tároló után az ember úgy érzi: lehetetlen, hogy most, azonnal ne utazzak Horvátországba, hogy ne tartsam oda az arcomat a misztrálnak, és ne szippantsak mélyet Lovrán babércserjéinek illatából. De a következő gondolata már az: vajon ott áll-e még a sánta sirály Fiume Baross Gábor építette kikötőjének magyar feliratot őrző hajóbakján, s az elmúlt nyarak hevében veszített-e színéből a Frangepánok fejedelmi zászlója? De fölösleges az aggodalom, minden a helyén van, az Adria-parton a végtelen ragyogás konzerválta a történelmet, a korinthoszi oszlopfők csigavonala kikezdhetetlen és örök – így látta ezt Márai Sándor, Szabó Lőrinc és Kosztolányi Dezső is. Ezzel nincs, nem is lehet gond. Viszont ennél ezerszer törékenyebb a Pannon-emlékezetünk.
A magyar történetírásnak ugyanis immár egy évszázada nincs Szlavónia-emléke, mint ahogyan az Adriától eltekintve nincs Horvátország-emléke sem. Ennek felismerésekor az sem vigasztaló a számomra, hogy magának Horvátországnak sincs határozott Szlavónia-képe. Még akkor is így van ez, ha a mulasztások pótlásaként Mirko Marković 2002-ben közétette hatalmas monográfiáját, a hatszáz oldalas Slavonija – Povjest naselja i podrijetlo stanovništva című művét, melynek hivatkozása és forrásjegyzéke szemérmesen érinti a magyar történetírás eredményeit is. A Duna, Dráva és Száva által körülzárt terület azonban mindmáig kívül rekedt a tudományos érdeklődés körein; a magyar történetírás az 1910-es években megrekedt a Julián-akció kudarcának értékelésénél, a horvátok figyelme pedig megmaradt az olasz reneszánsz elterjedésének és kultúrateremtő erejének bűvkörén belül – amelytől Szlavónia egy kissé távolabb esik. Arról nem is szólva, hogy néprajzi szempontból a tudomány számára ez a táj úgyszólván teljesen ismeretlen. Bármilyen meglepő is, magyar olvasó etnográfiai tudósítást erről a vidékről utoljára 1870-ben a Vasárnapi Újság lapjain olvashatott, amikor Sámi Lajos gondozásában megjelentek Georges Perrot Egy franczia utazó déli Magyarországról című könyvének részletei. Szlavónia azóta rejtőzködik az utókor kíváncsi tekintete elől – minta még mindig a hovatartozás és nem az önismeret kérdésével viaskodna. (Megjegyzem: Csallóköz-képünk is csak akkor lett, amikor egy évtizeddel ezelőtt Koncsol László útjára bocsátotta a Csallóközi Kiskönyvtár könyvsorozatát.)
Ezért már az is eredménynek tekinthető, hogy a Horvát Idegenforgalmi Közösség a közelmúltban megjelentette Ragyogás a láthatáron – Szlavónia című tetszetős brosúráját, megkísérelve bevonni a látókörbe a mindezidáig rejtőzködő vidéket. Az új bedekker kellő módon óvatos, csak olyan mértékben emlékeztet a történelmi múltra, amennyi egy-egy ódon épület, omladozó várfal, vagy eleven kultúrtörténeti hagyomány bemutatásához elegendő. Az eszéki barokk városközpont, a vukovári Eltz-palota, a Száva menti kastélyok, vagy a Duna-parti mintagazdaságok itt mindössze arról nevezetesek, hogy tulajdonosaik a maguk korában „bekapcsolódtak az akkori elit európai életébe” [értsd: az európai elit életébe]. Csak Újlak érdemel annyi figyelmet, hogy „Újlaki Miklós erdélyi vajda, kora egyik legnagyobb hatalmú magyar főura” is megjelenjen a láthatár peremén. Olyan ez, mintha az Iliászt Trója említése nélkül énekelte volna meg a jó öreg Homérosz. Talán a táj valódi ismerőinek kellene már végre megszólalniuk, s akkor megszülethetne a mindmáig hiányzó Eszék-monográfia is. A könyv, amelyre az eszéki ember is büszke lehetne.
Egyszerre vígasztal és felkavar a látvány. Mert Horvátország nekem nem csak turisztikai kaland, nem csak évelős emlékezés, melynek virágai idővel teaillatban köszönnek vissza. Nekem Horvát-Szlavónország történelmi emlékezés gregoriánénekkel és a mogyoróbarnára nemesedett emléktöredékek freskóival a háttérben. A történelmi emlékezetnek olyan része, amely nélkül – lám beigazolódott – bácskai szülővárosomra sem gondolhatok hitelt érdemlő őszinteséggel. Hogy egészen pontosan fogalmazzak: a Délvidék-élményem legfegyelmezettebb része a Horvát-Szlavónország őrizte magyar középkor nagyságának és gazdagságának legalább lélekben felemelő emlékezete, az utolérhetetlen józanság csodája, melyben Buda és Raguza között félúton a római Pannónia pogány indulata a keresztény nemzet országféltő és országvédelmező elszántságával találkozott. Nagy háborúk, kegyetlen csaták színtere, s míg másutt többnyire csak pusztult a nemzetünk itt legalább küzdött az életéért, a megmaradásáért. Vitéz János, a Hunyadiak és a Zrínyiek világa ez, s nem Zápolyai Jánosoké. Egy vidék, ahol királyok és püspökök leltek menedéket, hogy ottjártukat mindörökre megőrizze a tölgyerdőkkel borított táj.
Módom volt mindezt végiggondolni az Országos Széchényi Könyvtár éppen most látható kiállításán, hiszen a vitrinekből sugárzik az elhivatottság, az érintettség, az intuitív hangszerelés. Az egész kompozícióból, a látvány teljességéből árad az együttérző szeretet, a részvét. Mert bizonyára Szeli Valéria világképének is egyik meghatározója a Horvátország-élmény, amink most kiváló tanújelét adta.
