Reggel nagyon álmos volt – előző nap nagymosást csinált – és csak úgy muszájból és erőltetve ölelte meg férjét, aki ma is korán ment munkába, mint már évek óta.
Mikor a sötétbajszos, kevés beszédű férfi öltözködni kezdett, dörmögve kérdezte:
– Mi volt veled ma? Olyan akarom is, nem is voltál…
– Nagyon kifáradtam tegnap… Tudod, a mosás… És a nagyobb gyerek után minden nap többet kell szaladni, ha be nem zárom a konyhába – mondta ásítozva. De azért ő is fölkelt, és kissé fénytelen szőke haját csomóba fogta, majd magára rántotta háziruháját. A villanyrezsón tejet melegített. Míg ő mosdott, az ember indulás előtt már lehörpintette a bögréből a langyos italt, és elköszönt. Még látta, hogy az udvar végébe néz a férje, nyilván a galambok felé. (Azokat most úgysem láthatja!) Kerékpárjára ugrott, aztán a ködös reggeli szürkületben elmerült.
Az asszony kimosta gyorsan a gyerekek tegnap levetett harisnyáját és a kisebbik fia hosszú szárú nadrágját (aki néha ebben a hideg időben is bepisilt). A mosott darabokat a ház előtti orgonafa ágaira kiterítette, majd szenet és fát készített a főzéshez. Mire bejött, a nagyobb gyerek az egyik széken gubbasztott. Nagy barna szeme megörült az anyjának.
– Anya, azt hittem, már elmentél!
Az asszony a tüzet megrakta, de nem gyújtott alá.
– Még nem mentem el. De el kell mennem kenyérért. Gyere, öltözz fel!
Segített a gyereknek meleg nadrágjába bújni és a cipőjét befűzni. Pulóverét és kabátját a gyerek maga öltötte föl, be is gombolta.
– Desko, elmegyek a boltba. Te addig játssz itt a kis autóddal. Vigyázz, ne zörögj nagyon, hogy öcsi föl ne ébredjen, mert akkor sír. Jövök én egy-kettőre!
Az ajtót rájuk zárta. A fáskamrából kihozta női kerékpárját.
– Ejnye, ez jócskán sáros. Tegnapelőtt eső volt, és én nem töröltem meg azóta.
Egy olajosféle ruhát húzott elő a fáskamra ereszéből, és letörölgette sietősen a kerékpárt. Közben már olyan fátyolos ködösen ki is reggeledett.
A sorompón túl van a fűszerüzlet, ahol kenyeret vesz, meg ami még kell a főzéshez. A házban lakó másik asszony is zárja az ajtót.
– Merre, merre, szomszédasszony? – kérdi tőle, mert egy perc előtt még arra gondolt, hogy a kulcsot őnála hagyja, és megkéri, vigyázzon a gyerekekre. Nézzen be egyszer-kétszer hozzájuk, ha soká jönne. Sokszor várni kell a boltban.
– Megyek a betegsegélyzőbe – mondta a szomszédasszony. – Ki kell cserélni a szemüvegemet. – És már sietett is a közeli autóbusz-állomás felé.
– No, majd meglesznek a gyerekek – gondolja –, jövök én mindjárt…
Benéz az asszony az ablakon: fia kedvenc piros autójával játszogat. Egy gyufaskatulyát tapos el vele éppen az asztalon.
Az üzletben jó néhányan állnak sorban. Egy asszony előbbre engedi, a segéd gyorsan kiszolgálja. Ismerik, tudják, hogy várják őt a gyerekek otthon. Gyorsan elrakja a visszajáró aprópénzt az asszony. Indul is vissza, polivinil szatyorját a kerékpár kormányához szorítva. Odaér a sorompóhoz. Le van eresztve. És egy hosszú tehervonat áll az egyik sínpáron. A szerelvény nem mozdul. Kicsit vár az asszony. Ejnye, mi lesz már? Néha olyan hosszan gondolkodnak a vasutasok, hogy merre is tolassanak. Nehéz kivárni a kedvüket. Azóta az a kis pufók fölébredhetett már talán. Az mindig enne, a bátyját meg gyakran úgy kell hajtani az evésre…
No, indul-e a vonat? Dehogy, csak pöfög.
Nem vár tovább. A köd nem volt vastag, de nem látott benne arrább semmit. Átbújik az asszony a sorompó alatt, kerékpárját maga előtt tolja. S ahogy fölegyenesedne, zúgó rohanást hall egyszerre, egy borzasztó ütés még, amit érez, s vége a világnak. Fejét egyik oldalt szétveri a könnyű ködből előtűnt sínbusz. A tehervonat csak pöfögött nyugodtan arrább. Nem is látta ezt a másik vonatot, jaj, sikoltása is bennragad a torkában. Csörög a kerékpár. A villámgyors kerekek összezúzták, hajlították, csak a gumibele lóg a keréknek. És az asszony félredobva, eszméletlen vérzik a sorompókaró tövében. Mellette a lehullott piros kenyér fekszik, meg a szétszóródott fűszereszacskók.
Sivító fékezés. Ijedten kapkod a kocsivezető. De már jó messze futott a motoros szerelvény.
Elsőnek a sorompóőr veszi észre a bajt a síneken túl. Átugorva az asszonyhoz rohan és hőkölten megáll. A motoros vonatból milicista ugrik ki, és rohanva a sorompóhoz tart ő is. Odaér. Megemeli az asszony vállát.
– Telefonáljon, elvtárs – szól a sorompóőrhöz –, telefonáljon a mentőknek! – Aztán a maga hatóságát ő értesíti telefonon. – Azt hiszem, vége – mormogja a vasutas felé.
Összeszaladt néhány asszony, egy öreg férfi és néhány suhanc. Odaért a boltból az az asszony is, aki előre engedte az előbb a kereskedőnél a sérültet.
A milicista karjait széttárva arrébb tuszkolja az egyre szaporodó kíváncsiakat, akiknek borzadály görcsöl az arcukon. – Hátrább húzódjanak!
– Minek is engedtem előre a boltban! – sírja az asszony. – Ha nem engedem oda, talán még élne, mert elment volna előbb a vonat – sikongatja egyre riadtan. Odaért a kenyérosztó segéd is. – Ó, ha ki nem szolgálom olyan gyorsan!...
– De miért sietett annyira! – sóhajtoznak mások. – Rettenetes!
– Én is ismerem – jajgat egy harmadik. – Két kisgyereke van otthon…
– De hogy nem látta a motorost? – csodálkozik valaki.
– A ködtől meg a tehervonattól nem látta. Talán nem is hallotta. Nem sokkal előbb kaptam a jelentést, hogy a sínbusz jön. Nem is emeltem föl a sorompókat. De ezt nem gondoltam volna, hogy így átbújik alattuk valaki. Csak a nagy csörömpölésre figyelek föl, s futok ide… – magyarázkodik izgatottan, szinte magának is a sorompóőr.
Jön a mentőautó, a rendőri bizottság is. Késő. Halott az anya. Elvérzett. De az ütés is szörnyű volt. Mégis kocsiba emelik a gyors fényképezés után a tetemet, és elviszik.
Egyre gyülekszik a tömeg. Most már több milicista tartja fönn a rendet a tömegben. Mérések, a helyzet fölbecslése. Jegyzőkönyv készül a leletről…
A férjet értesítették. Félőrült tekintettel közeledik a véres helyhez. Csak a kerékpárroncsokat látja. Feleségét már elvitték…
Fölemeli a kenyeret, és visszaejti… A munkáról hívták el. Mit is tegyen?...
Ismerős áll mellé. Kezét a kidagadt szemű férfi vállára teszi:
– A két gyerek otthon vár egyedül…
Koros asszonyok állnak mellé, a kenyeret a kezébe nyomják, segítik hazamenni a férfit. Mert innen alig viszi a lába…
A gyerekek éhesen sivalkodtak már, a nagyobbik az ajtót verte dühösen, amikor az apjuk kisírt szemmel, kerékpárját vezetve hazaért, s kinyitva az ajtót a konyhába betámolygott…
(Laták István levértári anyagában fellelt, kötetbe nem sorolt elbeszélés)
