Ismerős anya volt. Most összeszikkadt, gyászoló asszony. Alig lehet ráismerni. Termetben megrokkant, arcban megfonnyadt.
Hogy tud valaki néhány év alatt így megöregedni?
Egész alakja összeesett. Haja szürkéskopottan őszbe vegyült. Egykor csinos arcáról még a szeplők is lehervadtak, melyek olyan kedvesen kacérrá tették orcáját és finom metszésű orrát. Szája lilásbarna, ráncos képe fehéres szürkévé vált már. Az ő életkorában pedig ma nem öregszenek meg a nők.
De ez az anya porig sújtottan jár-kel. Nyughatatlan, bolygó lélek. Ilyen korán örökös gyászruhához szokni!
Hol is kezdődött a gyász, mely most szomorúságtól barázdált arcára kiül?
Érdekházasságot kötött. Vagy ő nem is, csak a férje, aki a házassággal hamarosan révbe jutott? Ő csak engedelmesen tűrte, hogy menyasszonyi fátyolba borítsák. Nem volt már fiatal lány. Áldozatosan, hűségesen viselte egy sosem boldog házasság elmondhatatlan terheit. Valami csöndes mártíromságtól még mosolygós is lett az arca. Hiszen néhány év alatt véletlenül egy fiacskája született!
Rúgkapálós, víg és erőszakos fiúcska lett belőle. Nyűg és boldogság, határtalan boldogság az anyaságban.
Alázatosan szolgálta a kis zsarnokot. És közben szinte egészen megfeledkezett arról, hogy az igazi szerelem forró szélvésze még csak meg sem legyintette soha…
A fiúcska nőtt, iskolás gyerek lett, majd érettségit tett. Eszes, önfejű gyerek maradt, de olyan szép volt, hogy anyja csak néma imádattal mert rá gondolni. Mást már úgysem imádhatott, mert a férje, vidám asszonyok után futkosva, elhagyta.
Hogyan, mitől lett ennyire szép a gyerek? Sokkal szebb az anyjánál, apjánál. Olyan szép, mint az elérhetetlen szerelem – gondolta az alázatos asszony, s férje minden komiszságát megbocsátotta érte. Őérte, az egyetlenért.
Olyan sudár legény vált a fiából, amilyen ifjúról az asszony valaha, süldőkorában álmodott. Álmodta akkor, hogy eljön érte a szép lovag virághintón, elviszi őt, és megváltja… Álmai helyett jött későn a fia.
S ezt a meseszép ifjút, az ő egyszülött fiát nagyon szerették a lányok, asszonyok. Messze földeken járt, s minden lobogó szívű fiatal nő boldog volt, hogy a szerelmét fölajánlhatta az élveket habzsoló ifjúnak, aki talán anyja soha-ki-nem-élt szerelmét is elcsókolta mámorosan.
Aztán egy viharos szerelem a végzetet szólította az ifjú tobzódó ágyához. Miként esett meg, hogy történhetett? Az örökre elhidegült ajkak nem beszélnek. Az asszony egyetlen fiát egyik gyönyörű szerelmese megölte.
Szerelmi tragédia? A törvény csak ítélhet, de halottakat meg nem szólaltathat…
Azóta elhagyatottan jár-kel az anya. Összetörten, sorvadó arccal kószál. Félőrülten végiglépked mindennap a városon, és valahová messze néz…
Férje vastaghúsú asszonyokat cserélget. Azok ölébe bújik, hogy rideg, fázós életét valahogy megmelegítse. De miként melegíthetné föl ő az életét? Ő, a fagyos egyedüllétbe taszított asszony, akinek az életben semmije sem maradt.
Érdekházasságot kötöttek egykor. Férje bolondul bevallja. S most nem mernek őszintén a tükörbe nézni.
Férje a legvidámabb asszonyokat kutatja, akik mindenért megvigasztalhatnák.
Az asszony meg a fia fakóra gyűrögetett képét nézegeti, és a fényes papírt már cafatokra csókolgatja gyógyíthatatlan bánatában.
És már lassan sírni is képtelen…
