Fülledt, forró nap után csillagosodó este. Vicinális vonat döcög a síkságon, sötét erdőt játszó kukoricások között. Az egyik régi szabású kocsiban, az egyik sarokban pislogó lámpák alatt dévánkozó, álmosan pislogó utasok közt két elevenebb emberi jelenség vonja magára a figyelmet.
Az egyik magas férfialak, jó szabású arccal, hegyvidéki lágy kiejtéssel, oldalt kicsit őszes hajjal, finoman sóvárgó tekintettel. A másik középtermetű, kissé hanyag öltözetű nő, rokonszenves arcú, duzzadt, élveteg szájának vonala játékos szeszélyekről árulkodik.
A férfi gyulladozó szemmel, orcáin égő halvány pirossággal kér, esd, udvarol, istenkedik, henceg, ígérget és újra kérlel, hogy jöjjön vele a Jelenának szólított nő.
A vonatjegyeket is a férfi fizeti ki hirtelen, mikor a kalauz jön. Az egyik kisebb megállónál, úgy látszik, jegy nélkül szálltak fel.
Kérleli a férfi útitársnőjét, évi szabadságon van, mondja kissé öntelten, mintha ezzel valami gazdagságot mondana, s ígéri, hogy viszi, elviszi, nem hallani tisztán, hogy hová. Közben egyik cigarettáról a másikra gyújt. Kínálgatja a nőt is, de az csak ritkán gyújt rá, akkor is műkedvelősen fújdogálja a füstöt. Talán csak belső izgalmát palástolni gyújtott rá egyszer-kétszer.
Az asszonykának gyönge, kacarászó, néha halk sikolyos magakelletésén érezni, hogy tetszik neki az udvarlás, menne is a hívó szó után. Finom vonásokból fakadó, vérpiros ajka kívánkozástól meg-megremeg időnként. De valami mintha visszatartaná. Kissé kuszált haját többször igazítja, hátraveti homlokából, s az ujjaival idegesen fésüli. A tűzben égő, zöldes férfiszemekről nem tudja elvenni tekintetét, s a lázas férfiarcot szinte simogatja két nagy bámuló, barna szemének lágy pillantása.
Fojtott hangon, magafeledten vitázik az emberpár. S tudomást sem vesznek a többi utasról. A zajban a fojtott szenvedélyű beszédet csak töredékesen hallják a közeli utasok.
A csinos női fej többször tagadóan ingadozik, de nem határozott ez a tagadás. S egyszer a nő le is hajtja egészen a fejét. Sötét, búzaszínű haja arca elé omlik. Úgy hallgat egy darabig, majd újra fölveti arcát a nő. Haját két kézzel megigazítja, s kinéz kémlelően az ablakon.
Ahogy az egyik állomáshoz közeledünk, lesimítja a térdén felcsúszott szoknyát, szinte lesimítja magáról többször is a varázslatot, a szavakban összehálózott férficsapdát, és az arca melege szemlátomást kihűl.
A férfi, mintha hűvös fuvallat érné, hirtelen elhallgat. Kapkodón újra cigarettára gyújt.
Megáll a vonat. A nő feláll, az ajtóhoz lépked, s kilép a kocsiból, mikor már nem rángatózik a szerelvény. Nem is búcsúzik. Miért? Fél talán a búcsú percétől?
A férfi idegesen földhöz vágja alig szívott cigarettáját. Kihajol a nő után az ablakon, s valamit távolodó útitársnője után kiált az állomás zsivajába. Csak annyit hallani: holnap?...
A nő a lámpafényben tagadóan megrázza a fejét, elfordul, és sietni kezd.
Éles füttyögések. Indul a vonat.
A férfi a kocsi fapadjára roskad vissza. Fájdalomban rángó arccal tovább utazik.
Milyen találkozás lehetett ez? Félbehagyott régi szerelem új könyörgésekkel? Vagy egy hirtelen kitört szerelmi zivatar, elnyomott, villámos sistergésekkel. Útközben indult ámokfutás a puha arcú nő után, akit egy kis időre fölmelegített a föltámadó, perzselő érdeklődés? Folytatás nélküli véletlen?
Nem tudom. Csak bámulok szótlan. Valami indult, amit a közeledő állomás félbeszakított.
A férfi tovább, tovább az egész úton szótlan, mogorva maradt. Két keze közé fogta éles vonású fejét. Senkihez egy szót sem szólt többé. Rá se nézett a kocsi többi utasára. Most már cigarettára sem gyújtott.
S a vonat közömbösen zakatolt, zakatolt a lassan lehűlő éjszakában…
